Kilenc idei könyv magyarul, németül, franciául és angolul, amit érdemes volt elolvasni

Mi történt az AfD-vel? Mitől van mostanában világfájdalma Michel Houellebecqnek? Hogy lehetett egyszerre bizonytalan és boldog a kilencvenes évek? Mihez kezdj, ha a kutyád emberré változik? Mit lehet még elmondani a demokrácia haláláról? Na és Hasfelmetsző Jackről? Az Azonnali újságírói idén megjelent német, angol, francia és magyar nyelvű könyveket ajánlanak!

Itthon kevés olyan könyvajánló listát találni év végén, ahol nemcsak a magyar nyelvű kötetekre, hanem az idegen nyelven megjelent érdekességekre is koncentrálnak. Szerencsére az Azonnalinál nemcsak sok nyelven beszélünk, de olvasni is szeretünk,

1. Ivan Krastev, Stephen Holmes: The Light That Failed

Amikor a kezedbe veszed a könyvet, akkor a címen túl Orbán Viktor neve az első, ami a szemedbe ötlik a címlapon, amikor pedig megfordítod, azzal találod szembe magad, hogy Soros György (is) írt hozzá ajánlást. Ennek ellenére a könyv messze nem az az egybites libnyaf, amire ez alapján számítanál, de azért nem is olyan átütően eredeti, mint amit a Nyugat Által Kedvelt Kelet-Európai Sztárszerzőtől (Krastev bolgár amúgy) elvárhatnánk.

A könyv arról szól, hogy más országok és rendszerek másolása milyen módon ütött vissza egyes államok/térségek politikai életében. A posztszocialista országok rendszerváltás utáni politikai fejlődésével kezdi a sort (az akkori nyugatmásolás hátulütőiről írtak bőven rajta kívül is, itthon például Varga Csaba), aztán sorra kerül a putyini Oroszország, Trump Amerikája és a globális versenyben feljövő Kína is.

és hogyan vezethető ez vissza a rendszerváltás tapasztalataira. Szórakoztató látni, hogy miközben a szerzők láthatóan csak egy-egy magyar szerzőt olvastak a jobb- és baloldali lövészárkokból (Schmidt Máriáé és TGM-é a megtiszteltetés egyébként), összességében eléggé pontosnak tűnik a diagnózisuk arról, hogy mi a bánat történhetett a magyar társadalom lelkével.

A cím egyébként Arthur Koestlerék híres esszékötetére, a The God That Failed-re utal, amiben Koestler és más értelmiségiek azt írják le, hogy hogyan lettek kommunisták, majd hogyan ábrándultak ki az eszméből. Krastevék mintha valami hasonló önkritikus önreflexiót várnának el a liberálisoktól, akik eddig azt gondolták, hogy a liberalizmusnak nincs alternatívája. (Bakó Bea)

2. Moskát Anita: Irha és bőr

Nagyon érdekes évtizedet zár a magyar fantasztikus irodalom. Bár akadtak az elmúlt évtizedekben egészen remek sci-fi szerzők itthon Zsoldos Pétertől Brandon Hackettig, a műfaj maga nehezen veti meg a lábát, mivel alapvetően angolszász találmányként csak ritkán sikerül rajta keresztül a magyar viszonyokról is mondani valamit.

Hasonlóképp vagyunk a fantasyvel is, de itt egyrészről az évtized végére felerősödtek a magyar mondakincsből táplálkozó regények és novellák, másrészről feltűnt Moskát Anita, aki második regényében, a Horgonyhelyben kifejezetten remekül fogta meg a genderkérdést (világában mindenki születési helyéhez van kötve mágikusan, és csak a terhes nők tudnak utazni), harmadik regényében,

A migránskérdést és az ezzel kapcsolatos propgandát egyébként több fantasztikus regény is boncolgatta (Brandon Hackett Xeno, vagy László Zoltán Távolvíz c. könyve), de az Irha és bőr hozza talán a legszemélyesebb szintre a problémát: története szerint egy titokzatos erő hatására állatok ezrei bábozódnak be, és válnak intelligens, emberszerű lényekké rövid idő leforgása alatt.

A megváltozott világot Moskát az ő szemükön keresztül mutatja be úgy, hogy nincsenek jók és gonoszok, nincsenek egyszerű válaszok a rendkívül súlyos kérdésre, aminek az a lényege, hogy tulajdonképpen mit is jelent embernek lenni. A regény éppen azon a határponton van, ahol egyszerre elégítheti ki a fantasy, a sci-fi és a szépirodalom olvasóit, miközben néha a magyar fantasztikum másik izgalmas, új irány, a weird és a horror felé is nyit: igazi bravúr. (Pintér Bence)

3. Boris Palmer: Erst die Fakten, dann die Moral

A tavalyi rabszolgatörvény körüli felhajtás megmutatta, hogy itthon is száz százalékosan igaz, amit a sváb Tübingen városka zöldpárti polgármestere idén megjelent könyvében ír: alapvetően mindenki jobban jár, ha a politika előbb a tényekből indul ki, és csak aztán kezd el moralizálni. Mind a klímaváltozás, mind a menekültválság témájában:

Vissza a rabszolgatörvényre: 2018 decemberében mind az ellenzék, mind a kormány elképesztő fakenews-zajban hergelte a híveit (egyedül az Azonnali írta meg, hogy pontosan mi szerepel a törvényben, és ehhez képest mit hazudik róla a kormány, és mit az ellenzék), ami aztán egyik oldalról rég nem látott tüntetésekben és egy MTVA-s valósághow-ban, másik oldalon pedig olyan röhejes Origo-hírekben csúcsosodott ki, hogy az ellenzék rongál, ezért még karácsony előtt sem tiszteli a szegény gyerekek faszánkóit (holott de).

Boris Palmer könyve egyébként nem is ezért jó: a nagy következtetésekben lapos és gyakran közhelyes, cserébe viszont rendkívül élvezetesen írja le, mivel jár egy polgármesteri állás, hogyan tudta rávenni az ingatlanspekulánsokat arra rég elfeledett jogszabályok alkalmazásával, hogy az üres tübingeni telkeken társasházak épüljenek, miket mondanak neki a piacon a választói, és hogyan lehet becsatornázni ezeket egy éppen néppártosodás alatt álló baloldali párt országos politikájába. Ajánlani épp ezért wannabe pártideológusoknak és eszmetörténészeknek nem fogom, pártkatonáknak és az apparátusban feljebb lépni akaróknak, vagy épp egy sikeres zöldpárti politika knowhow-ja iránt érdeklődőknek viszont nagyon is. (Bukovics Martin)

4. Michel Houellebecq: Sérotonine

A szérotonin egy hormon, amit serkenteni kell, hogy az ember ne legyen depressziós. Az agronómus Houellebecq idei regényének agronómus főhőse talán már tényleg túl van a depresszión, de minden más érzelmen is. Ezt jól adja vissza a regény – pláne a francia nyelven kurtán-furcsán, túl hétköznapiasan, sokszor egyenesen vulgárisan csengő – nyelvezete, amiben különösebb érzelmek nélkül értesülhetünk a föhős kiürült magán- és szexuális életéről, minden lelkifurdalás és közlés nélkül otthagyott japán feleségéről, és arról, miként megy vidékre a város elől.

Houellebecq kettős játékot űz velünk: egyszerre bírálja egyfajta a fehér, konzervatív, macsó, idős férfi szemszögéből a posztmodern világot, a bevándorlást, a liberalizmust, az elnőiesedést, de közben ő maga is ennek a világnak a terméke, egy teljesen elértéktelenedett (megint a francia változatnál maradva: rossz) nyelvet használva.

Mégis beszív a regény és az egész houellebecq-i szenvtelenség. A háttérben pedig felrajzolódnak a társadalmi kihívások: a nagyipari mezőgazdaság által megölt kistermelők, az utcára vonuló, a városiak által lenézett vidékiek (és a regény a sárgamellényesek előtt íródott), a szerepét vesztő fehér, idős férfiak önkeresése.

Magyarul is megjelent a kötet Szerotonin címmel a Magvető gondozásában. (Techet Péter)

5. Hartmut Kaelble: Der verkannte Bürger. Eine andere Geschichte der europäischen Integration seit 1950

A címe magyarul azt jelenti, hogy „a félreismert polgár”, az alcíme pedig azt ígéri, hogy az európai integráció egy másmilyen történetét ismerheted meg. Méghozzá egy alulnézetit. A történész szerző ugyanis végignyálazott egy rakás közvélemény-kutatást az ötvenes évektől napjainkig, és azt a következtetést vonta le belőlük, hogy bár az európai integrációt a tagállamok politikai elitei valósították meg, tulajdonképpen tekintettel voltak a népakaratra, és a népnek igenis sikerült nyomást gyakorolnia az integráció menetére, meg arra, hogy mely politikák kerüljenek EU-s szinten előtérbe.

Bármennyire impresszív is a könyvben hivatkozott rengeteg közvélemény-kutatási adat – van köztük jó pár nagyon beszédes és meglepő is –, a végkövetkeztetésről engem kevéssé sikerült meggyőzni, bármennyire is vágytam valami ilyen jellegű megnyugtatásra azok után, hogy idén (pont Orbán hathatós közreműködésével) megpuccsolták a Spitzenkandidat-rendszert, és még a saját körzetét is megnyerni képtelen von der Leyent ültették a Bizottság élére. A szkepticizmusom fő oka, hogy az a tény, hogy mennyire könnyű átverni vagy kikerülni a közvéleményt, nincs a jelentőségének megfelelő helyen kezelve a könyvben.

Csak egy példát mondok. 2005-ben több tagállamban is népszavazást tartottak a bevezetni kívánt Európai Alkotmányról. Miután a franciák és a hollandok is határozott nemet mondtak az egészre, a projekt (legalábbis ezen a néven) lekerült a napirendről. Csakhogy lényegileg az abban tervezett intézményi reformok túlnyomó többségét csak bevezették pár évvel később a lisszaboni szerződéssel, az engedmény inkább csak az olyan szimbolikus dolgoknak szólt, mint az „alkotmányos” szó mellőzése a szövegből, meg a zászló, himnusz és ilyenek.

Ja, és persze a lisszaboni szerződésről már konkrétan sehol nem tartottak népszavazást Írországon kívül, ahol az alkotmány alapján kötelező. A polgárok EU-ra való hatása jóval enyhébb és indirektebb, és inkább a politikai elit hajlékonyságából és haszonleséséből következik: lásd a zöldpártok előretörése Európa-szerte, majd a European Green Deal, mint VDL legfőbb projektje nagy hirtelen.

Mindez inkább azt mutatja, hogy nem a polgárok lettek félreismerve, hanem a politikusok – méghozzá a történész szerző által, aki jobban tette volna, ha a könyvéhez maga mellé vesz egy politológust is. (Bakó Bea)

6. Alan Moore: From Hell – A pokolból

Az elmúlt években Magyarországon felpörgött a képregénykiadás, ami szerencsére nemcsak azt jelenti, hogy sorra érkeznek a szuperhősös képregények, hanem azt is, hogy egyre nagyobb igény mutatkozik a műfaj klasszikusainak igényes kiadására is.

megjelent új kiadásban a szuperhőstörténeteket alaposan kiforgató Watchmen, aztán a Különleges Úriemberek Szövetsége, ami egy viktoriánus irodalmi alakokból álló Bosszúállók alapvetően, de annál valójában sokkal több, illetve például a V mint Vendetta.

Idén a legérdekesebb megjelenés Moore-tól talán mégis az Eddie Campbell rajzolóval tető alá hozott From Hell – A pokolból volt, ami Hasfelmetsző Jack történetét dolgozza fel az egyik vele kapcsolatos népszerű konteó mentén haladva. A fekete-fehér képregény azonban jóval több, mint az ismert sorozatgyilkosság egyszerű felskiccelése, hiszen mint azt írtam is,

egy olyan nyomasztó és lehengerlő, aprólékosan összerakott vízióban, amitől még most is borsódzik a hátam, ha eszembe jut. (Pintér Bence)

7. Bernd Lucke: Systemausfall

Aki azt hiszi, bűnbánatot fog olvasni a mára neonáci hangokat is tartalmazó német szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) párt fő alapítójának, első nagy ideológusának és szóvivőjének könyvében, óriásit téved. Bernd Lucke, a porosz közgazdászprofesszor eredetileg a 2019-es EP-kampányra szánta a könyvet, hátha valami csoda folytán majd az bejuttatja a mára lényegében egyszemélyes one man show-vá fogyatkozott pártját a strasbourgi és brüsszeli irodákba. Nem tette, Lucke pedig visszament tanítani a hamburgi egyetemre.

Bűnbánat helyett viszont két dologra jó a könyv: 1,

2, Lucke még mindig a tőle megszokott hideg poroszos következetességgel magyarázza el, mi minden szorul reformra az Európai Unióban, és hogy ezen reformok végigvitele lényegében a brüsszeli és tagállami eliteknek áll leginkább érdekében, különben jönnek mindenhol a projekciós felületeiket épp az EU-ban megtaláló AfD-k. Csak magyarországi sajtót olvasóknak külön üdítő lehet az kettős mércét emlegető rész, amikor Lucke azon dühöng, hogy ha Magyarország ellen a Sargentini-jelentés alapján 7-es cikkelyes eljárás indulhatott, akkor az olyan maffiaország, mint a Giulio Andreotti és Silvio Berlusconi vezettte Olaszország ellen ugyan miért nem? (Bukovics Martin)

8. Joost de Vries: The Republic

Joost de Vries az egyik vezető amszterdami értelmiségi hetilap munkatársa, történelmet tanult – az értelmiségi, akadémiai világban tehát otthon van. Első regényében, ami hollandul 2013-ban jelent meg, de angolul csak idén, brites humorral ír egy kissé cinikus szerkesztő szemszögéből ezen miliőről.

A történet röviden: a Jugoszláviában született, de Hollandiában befutott és az USA-ban tanító Josip Brik a posztmodern, posztstrukturalista, posztminden Hitler Studies diszciplína pápája, akinek könyveit többet idézik, mint olvassák. Konferenciák kedvelt előadója. Ám miután egy amszterdami szálloda ablakán egy szerencsétlen véletlen miatt kiesik és életét veszti, elindul az örökségéért és a jelentéséért való harc. Ebben az egyik főszereplő Friso de Vos, a Hitler Studies egyik fontos folyóiratának szerkesztője, Brik jóbarátja, aki azonban a halál idején éppen vérmérgezéssel fekszik Chilében. Chilébe azért került, hogy ma élő Hitlerekkel találkozzon.

A távollét miatt Brik legközelebbi tanítványának szerepében az addig senki által sem ismert Philipp de Vries léphet fel. Egy bécsi konferencián viszont Vos kap lehetőséget, hogy Vriest játssza el – például egy eltűntnek hitt náci relikvia után nyomozó, holokauszttetovált műgyűjtőnek vagy egy furcsa hátterű prostituáltnak.

Izé, ugye? Igen, a regény teli van abszurd fordulatokkal, a mai akadémiai világ gunyoros ábrázolásával. Híven az utóbbihoz, több szintje van, igazi meta-regény. Olvasható krimiként. Olvasható egy holland még fiatal kutató pre-midlife crisis-regényeként. És olvashatjuk az akadémiai világ kigúnyosáként.

Teljesen véletlenül bukkantam a könyvre, mert két rossz könyvet vittem eladni egy antikváriumba pár napja, és ott ajánlotta cserébe értük az eladó. Két és fél nap alatt elolvastam, egyes részeknél hangosan kellett nevetnem. De nem tudom, mindenki ezt a fajta, nagyon akadémiai humort szereti-e. Elvégre itt nem csak a célpont eme világ tudása és gyakorlata, de a referenciák se érthetőek meg ezek nélkül.

Akik az év nagyrészében Žižeket, Foucault-t, Buttlert vagy Sloterdijkot olvasnak, azok karácsonykor megengedhetik maguknak ezt. Apropó Sloterdijk: a regény sokban emlékeztetett (csak könnyebb és még viccessebb) Sloterdijk Schelling-projektj című, szintén az akadémiai világot gúnyoló regényére. És eleve az ő szemléletére. (Techet Péter)

9. Vass Norbert: Indiáncseresznye

A sok nyomasztás, disztópia, xenofóbia, demokráciahalál, sorozatgyilkos és miegyéb mellé kifejezetten ajánlatos olyan szövegeket is fogyasztani, amitől egyszerűen csak jól érezzük magunkat.

A rövid, egymással csak lazán összefüggő novellák a gyermeki ártatlanság szemüvegén át nézve vonultatják fel a kilencvenes évek teljes életérzését úgy, hogy egyáltalán nem csak a nosztalgiára próbál rájátszani. De azért van nosztalgia rendesen, szóval aki a kilencvenes években nőtt fel, az kifejezetten sokat fog mosolyogva bólogatni a kötet olvasása közben. (Pintér Bence)

MONTÁZS: Illés Gergő / Azonnali