Orbán Viktor Temesvárott egy tisztességesnek tetsző ajánlatot tett a románok felé: legyünk együtt Közép-Európa. A válasz elutasítás volt, és mástól se számíthat nagyon másra Orbán. „Közép-Európa” a bécsi diplomáciának áll csak jól.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
A nemzeti történetírásokat a csehektől a magyarokon át a horvátokig még sokszor áthatja egyfajta Habsburg-ellenes attitűd, elvégre a történelemtudomány ezen országokban sok tekintetben az új nemzetállami lét emlékezetpolitikai céljainak van alárendelve: igazolja, hogy elnyomásban éltek az „osztrákok” alatt.
„Ha nem lenne Ausztria, az emberiség érdekében ki kéne találni”
De látva a Habsburg-birodalom szétesése utáni eltelt száz esztendőt, a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali diktatúrákat, népirtásokat, kitelepítéseket, gazdasági elszegényedést és politikai eljelentéktelenedést, egyre többen értenének mégis egyet František Palacký egykori cseh történésszel, aki 1848-ban azért utasította el a részvételt a frankfurti parlamentben (és ezzel Ausztria esetleges végét), hogy „ha nem lenne Ausztria, az emberiség érdekében ki kéne találni”. Palacký arra utalt, hogy
a közép-európai népek önös érdeke is, hogy a Habsburg-ház oltalma alatt maradjanak meg – mert Ausztria nélkül, teljesen önállóan a német vagy az orosz imperializmus martalékaivá válnak.
Ennyire pontosan kevesek látták előre, ami e térségben valóban megtörtént a Habsburg-ház trónfosztása után. Ausztria és Trieszt kivételével – amelyek 1945 után szerencsés oldalra sodródtak – nincs olyan ország vagy nép Közép-Európában, amely komolyan kijelenthetné: megérte az elmúlt száz év a Habsburg-ház nélkül.
1989-ben már persze teljes illúzió lett volna újraegyesíteni a Monarchiát, a gazdasági és társadalmi különbségek olyan nagyok lettek Bregenz és Lemberg között, hogy erre már soha nem is lesz lehetőség. Ettől még persze egy-egy országban, így Magyarországon is, vissza lehetett volna állítani a királyságot – akár az egész közép-európai térségben, így egyfajta itteni Commonwealth jöhetett volna létre a mindenütt közös uralkodó személye révén.
Ha nem is jött – mert nem is jöhet már soha – létre újra a Habsburg-birodalom, 1989 után mindenütt fordult legalább az értelmiségi és népi emlékezetpolitika:
a Habsburgok emléke mára alapvetően pozitív Krakkótól Kassán át Ragusáig.
Ha az egyes országok hivatalos emlékezet- és oktatáspolitikája még mindig a nacionalista különállást igazolja, a nemzeti sirámokat támogatja és a nemzeti mítoszokat építi – azért más már a hangulat. Egyrészről a főleg amerikai kutatóknak (Pieter Judson, Tara Zahra, stb.) hála egy sokkal összetettebb, pozitívabb kép él a történettudományban is a Habsburg-birodalomról (már senki se gondolja komolyan, hogy a „népek börtöne” lett volna Ausztria, sőt, a brit, francia, német vagy orosz birodalmakhoz képest Bécs nagyon is toleráns volt a „népeivel”), másrészről a helyi, népi emlékezet is megváltozott.
Ez a turizmusban látható leginkább: Lembergtől Temesváron át Fiuméig mindenütt kifizetődő a Habsburg-múltra emlékezni, valamilyen bécsi kávét, Sacher-tortát felszolgálni és a város régi német nevét is kiírni az étlapra. Márpedig a piac csak tudja, mire van kereslet: a Habsburg-nosztalgiát kajálják a népek.
Bécs találta ki Közép-Európát
Sokan tehát újra szívesen kitalálnák – ha nem is az emberiség, de legalább az idegenforgalom érdekében – Ausztriát. Ezt a pozitív Habsburg- és Ausztria-képet ezen térségben nagyon jól használta ki azon Bécs, amely ugyan még a jogfolytonosságot is tagadja a Habsburg-birodalommal (ellentétben Magyarországgal), és ahonnan évtizedeken át ki voltak tiltva a Habsburgok, és amely ország a vagyonukat is ellopta (pardon: államosította).
Ám egyrészről az osztrák mindig is egy pragmatikus lélek volt: a vörös Bécs is nagyon jól megél a Habsburg-nosztalgiából, elvégre – és ebben Schmidt Máriának igaza van – Ausztriának aztán tényleg nincs sok értelme, ha kivonnánk belőle valami republikánus buzgalommal (ahogy a szocdemek és a nácik tették 1918 után) a Habsburgokat.
Másrészről a bécsi külügyminisztérium mindig azon Néppárt felségterülete volt, amely a monarchikus és dolfußi hagyományokból született. A Néppárt szellemi holdudvara számára nem volt kérdéses, hogy Ausztria miért nem lehet (ahogy a szocdemek és a nácik akarták volna) sohasem Németország: a mai Ausztriát is Habsburg-múltja, katolikus identitása és közép-európai civilizatórikus missziója teszi önálló nemzetté – sőt: Közép-Európában a nation civilisatrice-szé.
Az ÖVP és a diplomáciai kar közelében mindig is megvolt az erős történelem- és emlékezetpolitikai érdeklődés a közép-európai térség felé.
Ennek eszmei hátterét Moritz Csáky grazi történészprofesszor adta, aki a német imperialisztikus törekvéseket kifejező „német” Mitteleuropával szemben a Habsburg-múltból jött, sokszínű, éppen hogy nem német „Zentraleuropa“ gondolatot fogalmazta meg könyveiben a nyolcvanas évektől kezdve. A gyakorlati politikába pedig Emil Brix, Ausztria egykori londoni és moszkvai nagykövete és még inkább Erhard Busek, volt néppárti külügyminiszter fordította át.
Az 1989-es határnyitással pedig megteremtődött a lehetőség arra, hogy Ausztria a térségből – és különösképpen a délkelet-európai régióban – igazi „global playerré” váljék.
A Balkán az lett Bécsnek, ami Párizsnak a Françafrique.
Budapesttel azonban nem akar senki közösködni
Most Orbán valami hasonlót szeretne. Egyrészről eszmei alapot adna egy közép-európai együttműködésnek. Másrészről erre Budapest szépen rákúszna – ahogy azt tette az egykori magyar birodalmi részen is 1867 és 1918 között a magyar elit.
De ahogy ennek akkor is legfeljebb a fiumei olaszok (meg kicsit a horvátországi szerbek) között volt csak valamiféle pozitív visszhangja, a többi nemzetiség nem akart Budapest hatalma alatt maradni, úgy ma is látni kell: a Habsburg-nosztalgia és a Zentraleuropa-gondolat legfeljebb Bécset mutatja szép színben. Budapest és Magyarország továbbra is elnyomóként jelenik meg, így
egy Budapestről megfogalmazott Közép-Európa-eszme egészen mást jelent Zágrábban, Pozsonyban, Laibachban, mint egy Bécsből jövő.
Ennek az is persze az oka, hogy a Habsburg-nosztalgia mögött egy anakronisztikus Ausztria-irigylés is van. Nem véletlen, hogy minél szegényebb vagy jelentéktelenebb egy egykori Hasburg-város a mai Ausztriánál, annál nagyobb a Habsburg-nosztalgia. Abban a Lembergben, amelyet a Habsburg-időkben a lengyelek és ukránok folyamatos nemzetiségi elitcsatái határoztak meg, ma persze, hogy szívesen álmodoznak arról: bárcsak maradtunk volna osztrákok!
Ahogy az is érthető, hogy abban a Triesztben, amely a Habsburg-birodalom miatt Európa egyik legfontosabb kikötője volt, ma – egy öregedő, fogyó városként az olasz északkeleti periférián – visszasírják azon időket, amikor amúgy Triesztben tombolt az elszakadási vágy, az irredentizmus. A történelem már csak ilyen: minden történelmi tudást a jelen határoz meg. Magyarországhoz azonban nem csak történelmi, de jelenkori pozitívum se kapcsolódik.
Senki nem akar Zágrábban, Fiumében vagy Brassóban magyar lenni. Osztrák még talán-talán, de magyar biztos nem.
Azaz egészen másképp cseng, ha egy elegáns, csokornyakkendős bécsi diplomata – mélange-ot kavargatva – beszél Temesvárott Közép-Európáról, mert arra minden öngyarmatosító román liberális azonnal örömmel bólogat.
De miért akarjon egy temesvári román vagy akár egy erdélyi szász származású román államfő a magyarok mellé (értsd: a magyarok alá) besorolni? A történelmi tapasztalat a szászoknál se pozitív a magyarok vonatkozásában. Bécs 1867 után a nemzetiségeket egyenrangúként ismerte el, nem törekedett se nemzeti hegemóniára, se nemzeti homogenitásra, Budapest viszont éppen egy magyar birodalmat akart építeni. Erre ma is (néha túlzóan is) emlékeznek szomszédaink.
A jelenben pedig Magyarország híre és képe annyira rossz, hogy Romániában is undorodva fordulnak el tőle.
Ausztria szexi, Magyarország büdös. Hogy ez jogos-e vagy sem, az az eredmény szempontjából édesmindegy.
Senki a szomszédaink közül – talán csak a vučići Szerbia kivételével – még véletlenül sem akar bármiben is résztvenni, aminek bármennyire is magyar stiche van.
Azaz hiába lehet akár őszinte és szép is a temesvári orbáni ajánlat – mert magyar szájból hangzott el, soha nem lesz belőle semmi.
Olvass még Techet Pétertől az Azonnalin! Vagy nézd át, miket mondtak nekünk Orbán beszédéről román értelmiségiek.
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
