Ezért tökmindegy, hogy van-e Nemzeti Alaptanterv vagy nincs

A magyar oktatás gondjait a mindenkori oktatáspolitika állandóan különböző tantervekkel próbálja orvosolni, holott a probléma gyökerét sem találja. Ráadásul a tankötelezettség lett az új sorkötelezettség is.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Rászóltam a folyosón két, egymással üvöltöző fiúra, hogy ezt nem így kéne intézni, mire az egyik már emelte is a kezét. A naplót (bizony, akkor még volt ilyen fizikai formában) tartottam fel védekezésképpen, mire a gyerek megállt és rámnézett: „Maga tanár?!?” Azután még legalább kétszer akartak megverni – legalábbis ennyiről tudok.

Hogy ez miért fontos? Nos, idén az iskolai erőszak ismét a figyelem középpontjába került.

Az iskolai erőszak a médiában

Először októberben került fel az internetre egy felvétel, ahol egy XX. kerületi középiskolában diákok fenyegettek, lökdöstek egy tanárt. Ezt követte decemberben az idei év talán legmegdöbbentőbb híre, amikor megkéseltek egy fizikatanárt Győrben. A legfrissebb pedig a tegnapi, amikor az 50-es villamoson megszúrtak egy iskolás csoportot kísérő pedagógust.

Feltehetnénk azt az álnaiv kérdést, hogy új dolog-e a tanár ellen elkövetett erőszak – de nyilvánvaló, hogy nem az. Irodalmunkban is megtaláljuk ezt a témát, elég csak Kosztolányi Dezső Aranysárkány című regényére gondolnunk.

A média viszont úgy kezeli, mintha a semmiből bukkant volna elő ez a jelenség. Valójában ezt már eljátszottuk 10 évvel ezelőtt, a Gyurcsány-Bajnai-korszak végén és a NER hajnalán: akkor olyasmik borzolták a kedélyeket, mint a szekszárdi iskolában összeverekedő lányok esete, vagy hogy egy szülő megtépte egy pedagógus haját a gyermekének adott szaktanári miatt.

Álmagyarázatok és álmegoldások

Akkoriban csak annyiban volt más a helyzet, hogy többségében a jobboldali sajtó szállította ezeket a híreket. Azt kívánták bizonyítani, hogy az iskolai erőszak elharapózását a liberális oktatáspolitika mételye és a fogyasztói társadalom jellegzetességei (a sok tévézés, az agresszív videojátékok, a vallásosság hiánya) okozzák. Sáska Géza kutatásai mutatják, hogy a fenti magyarázatok egyike sem helytálló.

A baloldali oktatásügy megoldási kísérletei kimerültek a különféle módszertani bűvészkedésekben. Emlékszem, hogy pályám elején kismillió továbbképzésen vettünk részt, ahol a tanulók fegyelmezése központi téma volt. Egy ilyen alkalmával az autószerelőnek tanuló diákokat oktató kollégám említette, hogy nem tud mit csinálni, mert a srácok folyton csak a telefont nyomkodják. A továbbképzés vezetője azt válaszolta, hogy vonja be a telefon használatát az óra menetébe. Kollégám ekképp fakadt ki: „Hogyan? Kalapáljon vele?”

Egy másik esetben a továbbképzés vezetője azt mondta, hogy ha a diákok le vannak foglalva sok érdekes feladattal, akkor nincs idejük fegyelmezetlenkedni. Egy kolléganőm azonban a következő kérdést szegezte neki: „Te vettél már el órán pengét?” Erre nem tudott válaszolni, látszott, hogy a módszerei nem arra a közösségre voltak kitalálva, ahol mi tanítottunk.

A jobboldali oktatásügy válasza az iskolai agresszió kapcsán a zéró tolerancia volt. A közalkalmazottak fokozott védelme érdekében tett lépések ideig-óráig valóban elrettentő erővel hatottak, de az idei esetek is mutatják, hogy ez csak tüneti kezelés volt – a problémát magát nem oldotta meg.

A pártállástól független megoldási kísérletek közé a tantervek folyamatos megváltoztatása és az intézményi struktúra átalakítása tartozott. Ezek általában tartalom nélküli átnevezésekben testesültek meg: így lett például a szakmunkásképzőből szakiskola, majd szakközépiskola, most meg majd műhelyiskola.

A lehetséges okok: eltömegesedés és versenyközpontúság

Az iskolai agresszió kérdése természetesen nem csak nálunk probléma. Az okok egyrészt az adott ország társadalmi problémáiból erednek, másrészt viszont találni bennük egy univerzális pontot: az eltömegesedést.

Az ő megjelenésükkel egy sor olyan probléma került az iskola falai közé, amely kapcsán a pedagógustársadalom (szerintem joggal) úgy érzi, hogy eszköztelen. Míg 60 évvel ezelőtt a tanórai rágózás volt a legnagyobb probléma, addig ma már a kábítószerfogyasztás.

A problémák jelentős része abból fakad, hogy nem fogadjuk el: vannak, akik nem azért járnak az iskolába, hogy tanuljanak, hanem azért, mert kötelező. Nem a jövőjükre akarnak ott felkészülni, hanem egyszerűen csak túlélni akarnak. Hányszor hallottam pályakezdőként, hogy „csak adjon egy kettest, nem akarok én továbbtanulni, inkább mennék traktorozni apámmal”.

a fegyelemre és rendre tanítást (tehát ki kívánják szervezni az államnak a nevelés azon részét, melyet a családnak kellene elvégezni, de valamiért ezt nem tudja). Ez egy amolyan bújtatott munkanélküliség is egyben, hiszen amíg a fiatal az oktatásügyben van, addig sem munkát keres.

Ehhez még vegyük hozzá azt is, hogy a magyar iskola versenyközpontú. Ahogy Setényi János is elmondta: egy ennyire az egyén teljesítményére fókuszáló oktatásban nem lehet megalapozni a demokratikus nevelést. A lényeg, hogy én túléljem, a többi gyerek másodlagos. A versenyközpontúság arra nevel, hogy minél több felesleges dolgot bemagolj, ami jól mérhető. Ezzel párhuzamosan növeli a frusztrációt is – ami (ahogy a győri példa is mutatja) agresszióba is torkollhat.

A tanárok valódi munkája

A tanári kar összetétele is megváltozott a rendszerváltás óta. Aki jó tanár lenne, az inkább máshol próbál szerencsét – ezt a hiányt ma leginkább a természettudományos tantárgyakat oktatók kapcsán érezzük. Főleg az idősebbek maradnak a pályán, ami a generációs különbségek miatt további konfliktusok forrása lehet.

Jelentkezéskor még alkalmassági vizsgán sem esnek át a tanárjelöltek. A tanítási gyakorlat megkezdéséig éveket töltenek egy felsőoktatási intézmény falai között, mire rájöhetnek, hogy ez nem feltétlenül az ő útjuk. Ráadásul a képzés során a tanárokra váró adminisztratív feladatokat sem ismerik meg, így azokkal a munkahelyükön szembesülnek először.

Mindeközben ugyanis a gyerek helyett az adminisztráció került a tanári foglalkozás középpontjába. A napi munka 2/3 része gyakorlatilag ebből áll: hiányzások könyvelése, pályázatok kitöltése, különféle oktatási dokumentumok gyártása, anyakönyvek és bizonyítványok írása, stb. Emlékszem, hogy a tanáriban elhangzott ez az abszurd mondat: „Ha nem kéne órára mennem, akkor be tudnám fejezni rendben a munkámat.”

Helyette inkább arra igyekeznek rávenni a szülőket, hogy vigyék el gyermeküket egy másik iskolába. Ugyanez a helyzet a hiányzásokkal is: addig kell finomítani a számokat, amíg jól nem mutatnak – az igazolások eredetét úgysem ellenőrzi le senki.

S hogyan reagál minderre a szülő? Először megpróbál nyomást gyakorolni az iskolára vagy a pedagógusra. Ennek következtében a tanár gyomorideggel megy be minden nap, várva, hogy mi lesz a következő probléma, amivel felkeresik. Ha ez már nem működik, akkor jöhet az új iskola keresése vagy a magántanulói státusz.

A fentiek szempontjából tehát az a hír, hogy a NAT 2020-at mégsem vezetik be (Takaró Mihály áldásos tevékenysége ellenére sem), valójában nem releváns. Valódi problémát tantervmódosítással megoldani nem lehet, a kultúrkampf egyik frontjaként viszont jó szolgálatot tesz, így a napirendről sokáig nem fog lekerülni.

A valódi megoldást, hogy az iskolát mint intézményt, újra kellene gondolni az alapoktól, pedig továbbra sem kísérli meg senki.

A szerző történész, volt középiskolai tanár. Olvass még tőle az Azonnalin!