Törökország és Európa összetartozik, ezt ne felejtsük el, mikor lesajnáljuk őket!
Szerző:
Hegyi Gyula
Törökország számára nem magától értetődő a NATO híres kollektív védelme, és az EU-tagság is régóta üres ígéret. Mégis nagy áldozatokat hoznak a nyugati szövetségi rendszerekért.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
A szíriai kurdok drámája a magyar közvéleményből nemzetközi ügyekben ritkán tapasztalható részvétet, mélyen átélt szolidaritást váltott ki. Ez önmagában jó jel, az emberség bizonyítéka. A saját hazától megfosztott, az iszlám terrorizmus ellen a Nyugat nevében is harcoló kurdok elárulása az Egyesült Államok által valóban súlyos igazságtalanság volt. De ez nem jelenti azt, hogy a drámának ne lennének geopolitikai összefüggései. Ezért érdemes elgondolkodnunk a ritkán látható hazai részvét okain és a politikai valósághoz való viszonyán is.
Az elmúlt hetekben az ellenzékinek tartott média egy része olyan szintre turbózta fel a Törökország-ellenességet, ami figyelmen kívül hagyja a nyilvánvaló tényeket a kurd válsággal kapcsolatban. Szalai Máté higgadt és felkészült elemzésében már két hónapja bemutatta a reális helyzetet, de sajnos kevés újságíró vette a fáradtságot, hogy kísérletet tegyen a tájékozódásra. A kormányzati felelősségtől jó ideje elszokott ellenzéki pártok pedig gyakran a liberális média érzelmileg átfűtött és egyoldalú kinyilatkoztatásait vették át.
Az érzelmi megközelítés miatt nem kellett olyan „apróságokkal” törődni, mint hogy a szíriai kurdokat jelenleg az Aszad-kormányzat és Oroszország támogatja, vagyis ugyanazok, akikre e média amúgy a főgonosz szerepét osztotta.
Pedig Moszkva nem tegnap óta kötelezte el magát a kurdok mellett.
De a szíriai válságnál is fontosabb megértenünk, hogy Törökország Európa biztonsága és stabilitása miatt rendkívül fontos ország. Kemal Atatürk annak idején azt vallotta, hogy Törökország számára egyetlen út létezik, az európai. De Európa számára sem létezik más út, mint az együttműködés Törökországgal. Ha Törökország Európa ellen fordulna, a dzsihád foglya lenne, netán széthullana etnikai vagy vallási alapon, akkor olyan borzalmak zúdulhatnának ránk, amelyekhez képest a jugoszláv polgárháború csak helyi konfliktus volt.
És ha már büszkén a Nyugat részének gondoljuk magunkat, méltányosságból azt is észre kellene vennünk, hogy ez a Nyugat olykor elég álszent módon játszik a törökökkel. Törökország 1952-ben lett a NATO tagja, emiatt feladta addigi jó viszonyát a Szovjetunióval, és komoly anyagi áldozatokat is vállalt. De – mint a szíriai konfliktus is megmutatta – sohasem várhatta el, hogy a közel-keleti térség egyetlen NATO-tagjaként számíthasson a Nyugat egyértelmű támogatására.
A NATO híres kollektív védelmét is csak Lengyelországgal és a kis balti köztársaságokkal kapcsolatban szokás emlegetni, Törökország ázsiai határainak a megvédéséről sosem hallunk.
Az Európai Unió jogelődje nem sokkal az 1957-es Római Szerződés megkötése után társulási szerződést kötött Törökországgal, amit szabadkereskedelmi, majd vámuniós megállapodások követtek. Törökország 1987-ben (amikor mi még a KGST tagjai voltunk) be is adta csatlakozási kérelmét. Az EU nyomására megváltoztatta az alkotmányát, lebontotta a gazdaság állami szabályozását, még jobban megnyitotta a piacát a nyugati befektetők előtt. Külkereskedelmének több, mint a felét ma is az Európai Unióval bonyolítja.
De miközben az EU szívesen egzecíroztatja az „európai normák” betartásával, az elmúlt harminckét év alatt a nyugati fővárosokban senki sem gondolta komolyan, hogy Törökország a közösség teljes jogú tagja lesz. Vagy ha mégis, akkor csak a bizonytalan jövőben. Az állandó ígérgetés miatt azonban arra sem történt érdemi kísérlet, hogy kidolgozzák azt a társulási formát, amely a teljes jogú tagság helyett mind az EU, mind Törökország számára megfelelő lehet. (S amely majd Oroszország, Ukrajna és Izrael számára is minta lehetne.) A török csatlakozási kérelemhez Brüsszelben mindvégig egyfajta álszentséggel közeledtek, amelynek amúgy magam is a tanúja voltam.
A Törökországban élő három-négymillió szíriai menekülttel kapcsolatos nyugati álszentségről mások is szóltak már.
Valóban fura egyszerre megkövetelni, hogy ne engedjék át őket Európába, tiltakozni, ha visszatelepítenék őket Szíriába és sopánkodni, hogy még mindig menekültként élnek Törökországban.
Szomorú kimondani, de a törökök, ha kapnak is érte nyugati pénzt, sok európai nemzetnél humánusabban bánnak a menekültekkel.
A Nyugathoz való tartozásunkat oly fontosnak tartó médiumoknak és pártoknak is meg kellene érteniük, hogy Törökország a NATO második legnagyobb katonai hatalma és Európa biztonságának egyik fő garantálója. A törökországi kurdok az eddiginél sokkal több jogot érdemelnek, ugyanúgy, mint Szíriában és Irakban élő társaik. Ezért a jogokért minden demokratának érdemes kiállnia.
De Törökország területi integritása, amelyet egyes kurd mozgalmak és ideológusok nyíltan kétségbe vonnak, a mi biztonságunkat és stabilitásunkat is szolgálja. A határmódosítások helyett abban a térségben is a békés integrációt kell és szabad támogatnunk.
Hegyi Gyula az MSZP alelnöke, publicista, volt európai parlamenti képviselő. Vitáznál vele? Hozzászólnál? Írj nekünk!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
