Krausz Tamás hisz, és ezt nem is titkolja

Az egyetlen „reakciós” dédpapa fotóját a rendszerváltáskor bekereteztetjük, a párttagkönyvek kidobásra kerülnek, az agy lázasan kutatja a követendő irányt. Ez az a háttér, ami a marxista Krausz Tamás életművét nem egyszerűen különlegessé, hanem megdöbbentővé teszi. Hogyan és miképp lehetséges Krausz függetlensége, hite egy a korrupciót, a köpönyegforgatást mélyen igenlő társadalmi közegben? Recenzió a történésszel készült interjúkötetről.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A Krausz Tamás magyar marxista történész munkásságáról szóló, népszerű zsebkönyv (Bartha Eszter: A népirtástól a történelemhamisításig. Rendszerkritikai megközelítések Krausz Tamással) ismertetőjét nagyon messziről kell kezdeni. Kevés olyan történész van Magyarországon, akinek sok évtizedes életművét koherens egészként tárgyalhatja bárki. Krausz ilyen.

Az okok ismertek. Szakmai vitákban elfogadhatatlannak számít az, amikor idézzük a partner 1985-ös cikkét, hiszen „engem kényszerítettek”, egyenesen Moszkvából (ahova egyetemre jártam), édesapám „szochazáért” kitüntetését komoly előrelátással már 1988-ban gyűjtőnek adtam el… Mindez egy az egyben leképezi a magyar társadalom félgyarmati, félperifériás, az aktuális főhatalmat mindig utáló, de hozzá 110 százalékig alkalmazkodó, a túlélést mint egyetlen kategorikus imperatívuszt ismerő technikáit.

A karrierista persze nem egyszerűen a külvilágnak hazudik: a psziché maga alakul át, az egyetlen „reakciós” dédpapa fotóját hősünk, mit hősünk, mi magunk, a rendszerváltáskor bekereteztetjük, a tagkönyvek kidobásra (értelmesebb hazug esetén, aki mindig előre számít a következő történelmi fordulatra, bedobozolásra) kerülnek, az agy lázasan kutatja a követendő irányt, mindig a jól hőszigetelt, jó kerületben lévő ház fenntartásának egyedül lényeges célja mentén. Ez a folyamat az esetek többségében nem is igazán tudatos (hiszen a tudatosítás, mondja Jung, a legnehezebb dolog a világon), vagy ha mégis, ott már komoly borderline esetről beszélünk…

Mint azt az amerikai Tom Lehrer kupléja mondja a náciktól a CIA-hoz szegődött Wernher von Braun rakétatudósról: „In German, or English, I know, how to count down, and I’m learning Chinese, says Wernher von Braun.” (Azaz: „Németül és angolul vissza tudok számolni nulláig, és most kínaiul tanulok, mondja Wernher von Braun.”) Történész, filozófus, külpolitikai újságíró esetében a külső szemlélő eleve előnnyel indul ennek a folyamatnak a felismerésében, hiszen ő az előbbiek által kínált szimbolikus javak fogyasztója. Még nem íródott meg például a huszadik századi külpolitika-elmélet magyarországi története, és ez a szereplők számára jobb is így…

Amikor Krausz Tamás és barátja, kollégája, Szvák Gyula (ELTE Ruszisztikai Központ) azt mondják, hogy nekik nem kellett rendszert váltaniuk a nyolcvanas évek végén, mert elvégezték a maguk eszmei „rendszerváltását” már a ‘80-as évek elején, akkor olyasmit állítanak, ami visszakereshető, igazolható, ami egyszerűen tény. Krausz Trockij-cikkét betiltotta a Népköztársaság szemellenzős (és balra sok szempontból igen-igen zárt) cenzúrája, Szvák InterPress Magazinja pedig a szabadság és a minőség egyedi kombinációját hozta a nyolcvanas években (szebbet, jobbat, emberibbet, mint a demokratikus ellenzék hideg, dogmatikus liberalizmusa).

Krausz Tamás, amint a könyvből megtudjuk, már a Néphadsereg kötelékében (nagykamaszként) a lenini „Állam és forradalom” eszmei alapján állt, es ma is ott áll (ez a dolgozói önigazgatás filozófiája). Ha bárki másról állítanák ezt, a dolog hihetetlennek, valószínűtlennek látszana (a történész túl van a hetvenen). Krausz Tamás szellemi profilja viszont olyan koherens, hogy a szemlélő szava bennszakad, a recenzens pedig kicsit elszégyelli magát. Ha durván akarunk fogalmazni: Krausz Tamás hisz, és ezt nem titkolja.

Milyen elemekből épül fel tehát Krausz Tamás szellemi világa, erkölcsi tartása, az intellektuális önfeladással szembeni irtózata? Mindez kiderül a kötet interjúiból és rövid esszéiből.

A történész mestersége Magyarországon, mint minden kis országban, a saját nemzeti hagyomány ápolása és – ha kell, kritikai – feldolgozása. Az ezen túlmenő, a nemzetközi folyamatokat elemző munka/munkásság ritkább, és ez tulajdonképpen érthető. Krausz Tamás a szovjet történelem tudósa és a marxizmus történetének nemzetközi jelentőségű kutatója, akinek Lenin-könyve nagy sikert aratott az angol-amerikai progresszió köreiben és a Globális Dél országaiban, és akinek dialektikus történetfilozófiája előbb jelent meg portugálul, mint magyarul (utóbbi ebben a kötetben).

„Trockista”-e Krausz Tamás? Ez a kérdés már árnyaltabb, hiszen elméleti munkáiban világossá teszi, hogy nem veszi komolyan a modern nyugati trockizmus egyik alapvetését, az „államkapitalizmus-elméletet” (ez az elmélet azt tételezi, hogy az államszocializmus tulajdonképpen államkapitalizmus, bonyolult és Krausz szerint egyértelműen hibás logikai áttételek alapján). A mai nyugati trockistától szintén idegen az államszocialista Kelet történelmi tapasztalata, azt zsákutcaként értelmezi. Ehhez képest az egykori debreceni egyetemi hallgató Krausz jóval differenciáltabban értelmezi az államszocializmust, annak népjóléti eredményeit, és kulturális életét is sokkal színesebbnek látja, mint a cenzúrát és az egypártrendszert hangsúlyozó nyugatiak. Az egyetemi szellemi életet a hetvenes években pezsgőnek, inspirálónak, a rendszer kulturális eredményeit komolynak tartja.

Megkülönbözteti Krauszt a modern nyugati trockizmustól az is, hogy az utóbbi (például Angliában) az ún. világrendszer-elmélet konkurenseként, azzal szembenállóként tételezi magát (a világrendszer-elmélet a marxizmussal szemben nem a termelés, hanem a csere primátusát hirdeti az egyenlőtlenség kialakulásában). Krausz tehát marxista, de marxizmusa olyan mértékben mentes a Nyugatra postázandó pályázatok „szekértábor”-szektásságától (Nyugaton tanszékek százai, ezrei szerveződnek a marxizmus, főképp a trockista verzió talaján), olyannyira független, és (mondjuk csak ki) olyannyira demokratikus, hogy az olvasó nem ok nélkül hökken meg. Tertium datur. A herendi porcelángyár részben dolgozói tulajdonban van, és részben ennek eredményeképp, sikertörténete egyedülálló.

Hogy Krausz a rendszerváltást en bloc délibábos kitérőnek tartja és a rendszerek mindegyikét azok emancipációs eredményei alapján ítéli meg –

Hogyan és miképp lehetséges Krausz függetlensége, hite egy a korrupciót, a köpönyegforgatást mélyen igenlő társadalmi közegben?

Krausz megfizet a függetlenségéért és szilárd elveiért, ahogyan a kutató számára soha semmi nincs ingyen. Egyrészt persze a magyar múlt legkevésbé szimpatikus elemeinek, a magyar hadsereg második világháborús szerepének kutatásáért a paleokonzervatívoktól a nemzeti liberálisokig kivívta minden lehetséges nézőpont képviselőinek ádáz haragját. Krausz (megint csak ne ködösítsünk) élvezi, élvezte a vitát, életeleme a konfliktus, legjobb formáját hozza, amikor támadások érik.

A másik szempont, a másik hídpénz, ami kapcsolódik a vita szeretetéhez, nézetem szerint a következő: Krausz ismeretelméleti szempontból, pontosan a magyar szakmai vitaközeg adott keretei között is, egy adott ponton ragaszkodik a marxizmusnak egy olyan verziójához, ami a „reálisan létező szocializmus” filozófiai keretei között tartja ezeket a vitákat: mégpedig a tudomány „objektivitásának” kérdésében.

Természetesen Krausz nem „pozitivista történész”, ez a magyarban a lokális látóhatárú, „pepecselő” szakemberre alkalmazott negatív jelzős szerkezet, Krausz pedig globális hatású gondolkodó, egyike az igazán keveseknek.

Hanem olyan szempontból, hogy mivel az emlékezetpolitika a mai közegben a múlt programszerű átértékelésére esküszik fel, Krausz a „tények”, a „tudomány” objektív, tényfeltáró követelményét írja zászlajára. A társadalomtudós tézisei viszont mindig visszahatnak a jelenre, és a társadalomtudománynak nemcsak oka, hanem célja van. Ezt természetesen Krausz tudja, de az adott szakmai közegben talán lehetetlennek tartja, és ezért a szakmai értékvédelem, a nettó hazudozás elleni módszerként a tudomány objektív igazságát ajánlja.

Szempontrendszerének igazodási pontja, saját szavaival a „pre-sztálinista Szovjetunió”, a reménnyel teli, kulturálisan avantgárd, világtörténetileg úttörő kísérletezés évei, amelyekről (és főleg azok egyik fő alakítójáról, Leninről) a nemzetközi közönség számára is újdonságként ható téziseket fogalmaz meg (melyek szerint például Lenin a „prolidikit” nem tekintette szocializmusnak).

Bartha Eszter (ELTE) beszélgetőkönyve Krausz Tamással tehát olvasmányos, sodró lendületű, magával ragadó kötet. Az Eszmélet Zsebkönyvtár-sorozat e darabja értő válogatás, amely kiváló érzékkel egyensúlyoz a magyar olvasóközönség számára ismertebb viták és a nemzetközi történetfilozófia számára lényeges elemek között, és amely ezért a legjobb bevezető Krausz Tamás sokoldalú munkásságának világába.

A szerző az iraki kurdisztáni University of Kurdistan Hewler oktatója, a nyugat-afrikai eszmetörténet specialistája.

FOTÓ: Azonnali-montázs Varga Ágnes-Éva fotója alapján.