+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Petróczi Rafael
2019. december 5. csütörtök, 07:13
Ambiciózus tervei vannak a 2014-ben alakult, kicsit popos, kicsit metálos The Tumor Called Marla zenekarnak: öt éven belül már Nyugat-Európába szeretnének betörni. Már csak azért is külföldre vágynak, mert iszonyat elegük van abból, amit Magyarországon látnak: a zenei piac kiköp magából mindent, ami egy kicsit is vérfrissítést hozhatna, az emberek megelégszenek azzal, hogy rongyosra hallgatják a Tankcsapdát, és még egy normális interjút sem tudnak készíteni velük a rockportálok. Interjú!

A ti zenétekben keveredik a metál, a pop és az elektronikus zene. Akkor most ti vagytok a magyar Amaranthe?

 

Gerő András (ének): Nem. Egy élmény volt, köszönjük szépen az interjút! (Nevet.) Ezt egyébként már megkaptuk: a legelső klipünket, a Mute-ot bemutató Hammerworld-cikk alatt az volt az első komment, hogy miért kell nekünk még egy Amaranthe.

 

Akkor mégiscsak jogos a kérdés.

 

GA: Nem, mert az Amaranthe gerincét a heavy metal adja, amitől mi nagyon távol állunk. Soha nem fogom megérteni, hogy azért, mert a mi zenénkben is van elektronika és metál, miért kell minket az Amaranthe-hoz hasonlítani.

 

Farkas Krisztián (gitár/ének): A mi zenénk sokkal progresszívebb és elvontabb.

 

Honnan jött a The Tumor Called Marla név?

 

GA: Jaj, istenem. A Harcosok Klubjából.

 

Nem véletlen kérdezem ezeket: előzetesen azzal kerestetek meg, hogy pont az ilyen, a rockzenei újságírásra jellemző, hülye kérdések miatt hagytatok fel azzal, hogy interjúkat adjatok.

 

GA: Igen, ugyanazokat a kérdéseket tették fel nekünk sokadjára, minthogy mi a nevünk vagy mi a kedvenc színünk. De még olyan mélységekbe is elment néha a dolog, hogy milyen állatok lennénk.

 

FK: Hozzátenném, ez nem csak Magyarországra jellemző: készítettek már velünk spanyol, német és angol nyelvű portálok is ilyen bugyuta interjúkat.

 

 

Akkor a rockzenei portálok nagyrészt inkompetens emberekkel dolgoznak?

 

GA: Tisztelet a kivételnek.

 

Sokan sajna nem tudnak egy értelmes kérdést feltenni egy zenekarnak.

 

Miért alakulhatott ez ki? Szokás mondani például, hogy rock- és metálzenéről az ír, aki amúgy normális újságíróként nem tudná megállni a helyét.

 

FK: Nem hiszem, hogy így lenne. A probléma gyökere inkább az, hogy nem tesznek semmi erőfeszítést arra, hogy egyedi cikkeket írjanak a zenekarokról, hogy egyedi interjúkat készítsenek velük. Hanem megírnak egy tucat sablonkérdést, és minden zenekarnak azt dobálják ki, hogy válaszoljanak rájuk.

 

Kovács Barbara (ének): A probléma kialakulásához az is hozzájárul, hogy vannak portálok Magyarországon is, amik elkötelezetten próbálnak teret adni a kicsi, kezdő zenekaroknak is. Ez persze tök jó, csak a kezdő zenekaroknak nincsen akkora szakmai múltja, hogy egyedi kérdéseket lehessen nekik feltenni.

 

Akkor mégis csak legitimek az olyan sablonkérdések, mint hogy honnan jött a nevetek.

 

FK: Legitimek, de nem mindenkinek, és nem mindenhol.

 

GA: De ez sem indokolja azt, hogy

 

a rockzenei újságírók közül sokan úgy mennek el interjúzni, hogy nem készülnek fel normálisan a zenekarból.

 

Lehet, hogy szereti a zenénket, de ha nincs tisztában a zenekar munkásságával, akkor miről beszélünk?

 

FK: Igen. Sok olyan kérdést tesznek fel a rockzenei újságírásban, amire a válasz egyébként három kattintásra megtalálható a zenekar honlapján.

 

Kellene valami papír, szakmai minősítés arról, hogy az ember alkalmas rockzenei újságírónak, és mondjuk meg tudja különböztetni egymástól a djentet, a progresszív vagy a power metalt?

 

KB: Lehetne ez persze egy megoldás a hülye kérdések ellen, de akkor nagyon zárttá válhatna ez a világ. Menne nagyban a szakmázás, és elsikkadnának azok a kérdések, amik amúgy a hétköznapi zenefogyasztót is érdeklik.

 

 

GA: A laikusok véleménye talán a legfontosabb, mert ők reprezentálják az átlagközönséget. Ha viszont valaki úgymond szakmabeli, annak kutya kötelessége lenne értenie legalább annyira a zenéhez, hogy tudja, hogyan nyúljon hozzá egy zenekarhoz, amikor interjút készít vele. És ehhez képest az a jellemző gyakorlat, hogy ugyanazokat a sablonkérdéseket teszik fel mindenkinek.

 

Ennek nem lehet az az oka, hogy a zenekarok és az újságírók között túlságosan baráti a kapcsolat? Hogy nem a zenekar tagjával, hanem a haveroddal ülsz le interjúzni, és persze, hogy így nem fogsz olyan kérdéseket feltenni, ami a másiknak kellemetlen lehet.

 

FK: Ezt is látjuk. Meg kéne találni az arany középutat, hogy ne legyen túl hivatalos a dolog:

 

azért ne öltöny-nyakkendőben üljünk be egy irodába, ahol elmondhatom, hogy amúgy olyan zenét játszom, amire normális családok csecsemőket gyilkolnak. (Nevet.)

 

Viszont ha hozzászoknak a zenészek ahhoz, hogy finomkodnak velük, nehezen fogják tudni kezelni, amikor hirtelen – mondjuk egy tévés tehetségkutatós szereplésbe csöppenve – nem kímélik őket.

 

Látva, hogy mennyire népszerű lett, hogy rock- és metálzenekarok tehetségkutatókban, zenei vetélkedőkben lépnek fel, nem gondoltatok rá, hogy ti is elindultok valahol?

 

FK: Az ÉTER Fesztivál tehetségkutatóján indultunk el egyszer öt-hat éve, de amúgy nem.

 

GA: A megalakulásunk után nem sokkal szűnt meg az A38 Talentometer nevű tehetségkutatója. Az volt az egyetlen zenei tehetségkutató, ahol valóban szakmai zsűri előtt, objektív véleményt kapva mutathatták meg magukat a zenekarok, és nem dicsértek senkit agyon azért, mert valakinek a haverja. A rockzenei újságírásban sajnos visszatérő dolog, hogy megjelenik a kliped, és a haverod ennek apropóján lehozza, hogy te vagy a legjobb énekes, a legjobb gitáros. Tök jól esik ez persze, csak nem profitálok belőle semmit. De még ha objektíve le is írják, hogy mi a jó, várnám, hogy elmondják azt is, mi a rossz.

 

Hát de nem pont így szerez magának szélesebb közönséget egy kezdő zenekar, hogy mások jókat írnak róla? Ha a Hammerworld, a Rockbook vagy a Metal.hu megmondta, hogy ők jók, akkor adok nekik egy esélyt, meghallgatom pár számukat, és megnézem őket élőben.

 

KB: Pont erre gondoltam. Ha egy kezdő zenekart lefikázol, vagy akárcsak kemény, építő jellegű kritikát írsz róluk, azt a laikus úgy fogja lefordítani, hogy ez még nem az igazi, térjünk vissza rájuk öt év múlva.

 

FK: Ezzel nem értek egyet. Mert

 

annak sincs értelme, hogy a szar produkciódat a haverod felhúzza, majd ezen felbuzdulva megérkezik párszáz, párezer ember a koncertedre, és néznek, hogy mi ez a fos, és hazamennek.

 

Azokat az embereket soha többé nem fogod visszaszerezni.

 

Mik voltak a legnagyobb színpadi bakijaitok, paráitok?

 

FK: Pécsett léptünk fel, a koncert reggelén iszonyatos migrénnel ébredtem. Már tartott a koncert, miközben éreztem, ha nem csinálok valamit, el fogok ájulni. Úgyhogy fogtam magam, leugrottam a színpadról, és kirohantam a koncerthelyszín elé kicsit levegőzni. Viszont vezeték nélküli gitárszetten nyomtam, így tudtam közben is játszani a dolgokat. Jól sült el a dolog, mert nézett mindenki, hogy „mekkora showelem, a csávó kifutott a hely elé, és onnan játszik”.

 

Másik ilyen sztori volt, amikor a koncert előtt a két gitárból csak az egyikre jutott idő, hogy behangoljam. Szerencsére a másikon csak két számot kellett játszanom, de abban a két számban borzasztóan hamis voltam, nagyon kínos volt. És visszatérve a rockzenei újságírás szépségeire:

 

rá pár napra azt olvasom vissza a koncertbeszámolóban, hogy nagyon tetszett a cikkírónak a koncertünk, főleg a disszonáns gitártémák.

 

KB: Olvastunk már olyat is, hogy nagyon jól szóltak a héthúros gitárok. Miközben van egy hat- és egy nyolchúros gitárunk. Átlagolt a cikkíró.

 

És mi volt a leginkább jogos kritika, amit kaptatok?

 

GA: Hogy amit játszunk, metálnak túl pop, popnak túl metál. Illetve hogy a fellépéseink atmoszférája, lendülete valóban magával ragadó tud lenni, de technikailag sokat kell még tennünk, hogy élőben is minden úgy szólaljon meg, mint ahogyan például stúdiókörülmények között megálmodtuk. Csak hát az élőzene átka, hogy minden helyszín más és máshogy szól.

 

Egy kezemen meg tudom számolni azokat a klubokat, amik technikai értelemben alkalmasak koncertek megtartására.

 

Visszaköszönő elem is koncertbeszámolókban, hogy rossz volt a hangosítás, csak emiatt rendre nem a hely adottságait, hanem a technikusokat szidják.

 

GA: Ezzel nem is szoktam egyetérteni. Hangtechnikusként tudom, hogy sokszor amúgy a hely adottságaihoz képest jól szólt a zenekar.

 

Akkor nem a technikusokkal van általában a probléma, hanem a koncerthelyszín adottságaival.

 

FK: Magam is hangtechnikus vagyok, és ha nagyon akarjuk, rá lehet fogni a technikusokra is a rossz hangzást. Kétfajta technikus létezik: az egyik, aki ismeri a hely adottságait, akusztikáját, a másik, aki ismeri a zenét, amit hangosít. A legjobb persze, ha egy technikusban van meg mindkettő, de inkább jellemző, hogy ez személyileg is különválik: van a helynek egy állandó hangtechnikusa, és van a zenekarnak is egy sajátja.

 

GA: Az szokott beválni, hogy ha a helyi technikus vezetésével csinálják meg a hangpróbát, miközben ott van a zenekar technikusa is. A zenekari technikus látja ekkor, hogy a másik mire figyel, hogy jó legyen a hangzás, és ennek alapján a koncertet már jól le tudja vezényelni.

 

Melyek azok a helyek, amik technikailag alkalmasak koncertek megtartására?

 

FK: Az A38, az Akvárium, meg talán a Barba Negra Music Club. Meg természetesen az Analog Music Hall, ahol most ülünk.

 

KB: Illetve a Roncsbár.

 

Visszatérve még a zenekaroknak alányaló újságírókra: a zenekarok nem hibásak? Nekem is mesélték már, hogy az újságíró kapott egy ejnye-bejnyét a zenekartól, mert a zenekar nem akart egy olyan kérdésére választ adni, ami miatt az emberek elfordulhatnának tőlük.

 

Hegyes Dániel (gitár): Ez egy nagyon nehéz dilemma.

 

Ha meg is szeretnél élni abból, amit csinálsz, és nem csupán a művészi önkifejezés miatt zenélsz, akkor nincs tere annak, hogy mindig mindent ki tudj mondani. Itt is meg kell találni az arany középutat.

 

 

Ettől általánosan szenvednek underground körökben, nem? És nem csak a tekintetben, hogy mondjuk válaszolnak-e az olyan kérdésekre, minthogy fellépnének-e Tusványoson, hanem hogy mennyire populáris zenét játszanak. Azok a rock- és metálzenekarok, akik nyitnak a szubkultúrán túlra, mindig megkapják, hogy eladták magukat a tömegnek.

 

FK: Nálunk ez zenekaron belül vita. A két énekesünk viszi bele a zenénkbe a popot, mi meg játszanánk alájuk elég durva progmetálos témákat. Mindig viccesen egymásnak feszülünk, hogy „de erre nem lehet ráénekelni”, mire a másik: „akkor te meg tanulj meg számolni”.

 

Hogyan lehet így ezt a zenekart működtetni?

 

HD: Vérrel, verejtékkel, ütemmutatókkal. De figyelni kell arra is, hogy ne legyen emiatt izzadságszagú a dolog, hogy egy idő után már ne számolj, hanem táncolni tudj a 7/4-es lüktetésre.

 

GA: Meg tudatosan figyelünk arra, hogy ne elnyomjuk, hanem kiegészítsük egymást. Hatan vagyunk a zenekarban, mindenki teljesen más zenei világot képvisel, amiket ha összerakunk, tök jó dolog lesz belőle. Ehhez persze zeneileg kompromisszumokat kell kötnünk egymással.

 

Van egyáltalán igény Magyarországon arra a komplex, különböző zenei stílusokat egybegyúró zenére, amit csináltok?

 

HD:

 

Minket nem érdekel Magyarország.

 

KB: Kis ország, kis igény. Megtaláltuk azt a pár embert, akiket ez érdekel. És azért a közönség formálható: ha valamit sokszor eléje tolnak, azt jó eséllyel meg fogja szeretni.

 

Nektek az a célotok, hogy külföldön szerezzetek ismertséget. Hogyan fogjátok ezt elérni, ha még Magyarországon is csak pár embert érdekel, amit csináltok?

 

GA: A kettőnek nincs köze egymáshoz.

 

Valahonnan mégiscsak el kell kezdeni építkezni.

 

GA: Ez marketing kérdése. Ha van felesleges egymillió forintom, és ebből hirdetjük magunkat Kuala Lumpurban, akkor három hónap múlva többen fognak minket hallgatni, mint jelenleg Magyarországon.

 

Rengeteg nagy zenekar van, aminek a zenéje filléres egyszerűségű, zeneileg közel sem nagy szám, amit csinálnak, mégis a jó marketing miatt kialakult egy nagy közönsége.

 

Hogyan áll a külföldi terjeszkedés?

 

GA: Nagyon sok zenésszel és a zenei életben mozgó emberrel beszélgetünk arról, hogy mik a projekt lehetőségei, és ezek alapján arra jutottunk, hogy a mi zenénkre potenciálisan leginkább Németországban, Hollandiában vagy Belgiumban van igény. Van erre a djentes, elektronikus, alternatív vonalra külön fesztiváljuk. Mint Kölnben a Euroblast Fesztivál.

 

 

Hogyan lehet kijutni ilyen helyekre? Kapcsolati hálón keresztül?

 

GA: Csak azon múlik.

 

Az előbb meg azt mondtad, a marketing számít sokat.

 

GA: Igen, a kettő együtt számít, egymásból jön. Ha van elég pénzed a marketingre, és hozzá megfelelő kapcsolataid, akik elvégzik abból a pénzből a marketingedet, akkor össze tudsz hozni egy olyan kéthetes turnét, amire el is jönnek az emberek. De ehhez kell a megfelelő felvevő közeg is. Ugyanazt az összeget itthon befektetve negyedannyi embert tudnánk megmozgatni, mint mondjuk Németországban. Magyarországon a közönség felfogásával vannak nagy problémák.

 

Mi a különbség a magyar és a német közönség felfogásában?

 

HD: Máshoz szokott hozzá a magyar közönség:

 

agyonhallgatják a Tankcsapdát, hát persze, hogy nem ismerik az amerikai progresszív metálos Animals as Leaders-t. Külföldön zeneileg sokkal nyitottabb generációkat is találni már.

 

Itthon miért nem nevelődik ki egy ilyen generáció?

 

HD: Szerintem most nevelődik ki.

 

FK: Azért nem, mert nincsen erre platform. Itt van az AWS példája. Megnyerte Pápai Joci A Dalt, kiment az Eurovízióra, és a rádiókba bekerült a cigányzene. Ugyanezt megcsinálta az AWS, és a Petőfi Rádió egyszer volt hajlandó csak lejátszani a győztes dalukat, a Viszlát nyarat. Annak is csak az akusztikus verzióját. Ennyire nem nyit a magyar zenei piac az új felé.

 

Az új vagy az underground felé?

 

FK: Egyik felé sem.

 

GA: Hosszú éjszakákat beszélgettem át erről különböző emberekkel. És én is arra jutottam, hogy a magyar közönséggel az egyik legnagyobb baj, hogy az egyszerű, ismerős zenét preferálja az új, sokkal nagyobb zeneiséget képviselő zenékkel szemben. Inkább kifizet 1500 forintot egy tribute koncertért, minthogy kifizessen egy ötszáz forintos belépőt két olyan minőségi zenekarért, amit nem ismer.

 

A tribute problémája magyar kontextusban nem abban gyökerezik, hogy Magyarország sokáig nem volt rajta annyira a nemzetközi zenei térképen? Ha egyszer csak hébe-hóba jönnek ide a nagy nevek (tekintsünk el attól, ami 2020-ban vár ránk csak a metálzenei koncerteket tekintve), akkor persze, hogy a tribute hódítani fog.

 

GA: Ettől még a tribute ugyanúgy hiteltelen marad. Füzi Viktor barátomat idézve: sok tribute zenekarral az a baj, hogy akkor is annak képzelik magukat, akiket utánoznak, miután lejönnek a színpadról. Nagy mellénnyel sztárkodnak azzal, hogy valakit lemásolnak.

 

Akkor nem magával a tribute zenével van probléma, hanem azt ezt képviselők viselkedésével.

 

GA: Az attitűd a probléma. A tribute alapból tiszteletadás a másik zenekar felé, de ne csináljunk már tribute-ot egy olyan zenekarból, ami még létezik. Vagy ha ezt hobbiból csinálod, akkor ne fogadj el pénzt mások szellemi termékéért.

 

Akkor nem elfogadhatóak a mondhatni tribute youtuberek sem, mint Pellek, Alina Lesnik vagy Leo Moracchioli, akik más előadók metálosított slágereit adják elő?

 

HD: Ők azért mások. Ha megnézed például, amit Leo Moracchioli csinál, abban érződik a saját zeneisége és mentalitása.

 

GA: Igen, a feldolgozás és az átdolgozás között nagy különbség van.

 

FK: De vannak rosszabbak is a tribute zenekaroknál. Például ha valaki nem képes kitölteni egy harminc perces koncertet a saját anyagaival, és azzal próbál közönséget szerezni, hogy még abban a kevés időben is elnyomja az AWS-től a Viszlát nyarat, ráadásul rosszul.

 

HD: Tavaly erre konkrétan volt példa. Le is videóztuk, az AWS gitárosa, Brucker Bence fogta is a fejét.

 

 

Hogyan kell marketingelni egy underground zenekart?

 

FK: Egyszerű: próbálunk a sérült emberek szívére, lelkére hatni.

 

GA: És itt jön képbe a nevünk. A Harcosok Klubjában Edward Norton karakterének van valami, ami egyfolytában piszkálja a csőrét, és nem tudja elhessegetni. Ezt a „tumort” nevezte el Marlának, ami mint egy seb, idegesítően ott van, piszkálod, de soha nem múlik el. És a nevünk, a szövegeink erre hajaznak: olyan hétköznapi, lelki gyötrelmekről éneklünk, amikről az emberek nem szívesen beszélnek, de ott vannak, akár akarjuk, akár nem. Ez ilyen magyar dolog, mi így panaszkodunk.

 

Csobán Bence (dobos): És ezzel nyújtunk egyfajta társadalomkritikát.

 

GA: Ezen túlmenően a magyar közönség figyelmét azzal tudod magadra felhívni, ha a színpadon valami kirívóan új, akár megbotránkoztató dolgot csinálsz. Ezzel lehet marketingelni magadat.

 

Említettétek, hogy nincsen platform arra Magyarországon, hogy az emberek új zenékkel találkozzanak. Mi lehetne ilyen platform? Egy rádió, egy fesztivál, az újat is felvállalni merő zenei tehetségkutató?

 

FK: A modern zenei szolgáltatók például betölthetnék ezt a funkciót. Csak a kis zenekarok problémáját ez sem oldja meg. Mert a zenekarnak súlyos összegeket kellene azért fizetnie, hogy bekerüljön a szórásba, és ha mondjuk a fogyasztó rányom a Spotify-on arra, hogy az adott műfajból dobáljon fel neki a rendszer random, ismeretlen előadókat, akkor ő is ott legyen. Így a végeredmény az lesz, ami most is: elzárkózás és klikkesedés.

 

Ilyen értelemben nem iszonyat képmutató a metálos közeg? Reagálva a műfajt történelmileg körüllengő sztereotípiákra, fennen hirdetjük magunkról, hogy a metálosok milyen csupa szív, összetartó közösség. Aztán ha megnézzük mondjuk a metálosok egyik legnagyobb gyűjtőhelyét, a HunMetalConspiracy[HMC] Facebook-csoportot, bőven találunk bejegyzéseket, ahol a tagok egymás zenéit gyalázzák, hogy „na, ez de szar”, vagy hogy „ez nem is igazi metál”.

 

FK: Valahol igen, ez képmutatás.

 

HD: Sokszor már reflexből megy a gyűlölködés. Mintha utálnánk mindenkit azt gondolva, hogy attól nekünk jobb lesz.

 

GA: Ennek a háttere szerintem az, hogy ha valaki valamilyen sikert elér, akkor az emberek az irigységüket e mögé rejtik. Én ezeket úgy hívom, hogy a „heavymetal-rendőrség”. Ők a „trú kult”, akik megmondják, hogy ez akkor most jó vagy sem. És ennek a gyökere az a hozzáállás, hogy ha valamiben ének van, vagy ha valamit sokan szeretnek, akkor az a „trú kult” szerint nem lehet metál. Szemben mondjuk azokkal a bangladesi metálzenekarokkal, amiknek a demóit '87 óta hallgatja. Ahelyett, hogy mondjuk örülne az AWS sikerének. Az ilyenektől felfordul a gyomrom.

 

HD:

 

Ez az a sznobság, amit magukra vesznek az emberek tizenöt-tizenhat évesen, és később nem bírják levetkőzni. Mert azt látják ezekben a csoportokban, hogy a hangadók is ezt csinálják.

 

Ez a heavymetal-rendőrködés amúgy csak magyar jelenség?

 

GA: Nem, ez mindenhol ott van. Nézd meg a kommentszekciót majdnem hogy minden metálos YouTube-videó alatt. „Eladtátok magatokat, pedig az az 1992-es lemez még milyen jó volt, miért nem azt csináljátok” – ilyeneket fogsz találni.

 

De ebben nem lehet valami igazság?

 

HD: Vannak zenekarok, ahol azt, hogy eladták magukat, ki lehet jelenteni. De nem ez a többség.

 

GA: És azért a kontextus sem mindegy. Nem mondanám például arra a családapára, hogy eladta magát, aki azért, hogy el tudja tartani a gyerekeit, megtartva az alapvető karaktert alakít kicsit a zenéjén, hogy a közönség nyitottabb legyen rá. És ez egyáltalán nem rossz. Halálra unnám magam, ha mindenki évről évre ugyanazt a lemezt adná ki. Nekem tetszik, ha valaki van annyira tökös, hogy belenyúljon a zenéjébe. Így vagyok az új In Flames-albummal, vagy a Bring Me The Horizon stíluskísérletezgetéseivel. A legnagyobb ilyen meglepetés nekem a Leprous új albuma lett egy hasonló húzással.

 

 

FK: Mondjuk az olyan szintű változás, mint ami a Bring Me The Horizonnál bekövetkezett, indokolna egy névváltást.

 

Vagy létrehozni egy másik zenekart, mint tette azt Corey Taylor a Stone Sourral.

 

GA: A Stone Sour valahogy sosem jött be annyira. Corey szépen énekel, mint mindig, de semmilyen érzelmet nem vált ki belőlem.

 

Ha már itt tartunk, Corey, a Slipknot énekese egyfajta metálnagykövetnek is nevezhető: ő az, aki a széles közönség előtt megjeleníti ennek a műfajnak a lezser, szókimondó pimaszságát. Kéne Magyarországnak is egy Corey Taylor?

 

HD: Nézzük ezt kontextusában: Corey iszonyat jó környezetben tudja betölteni ezt a funkciót.

 

A Slipknot tipikusan az a zenekar, amit ha megemlítesz bármelyik Rockmaraton-szökevénynek, azt fogja mondani, ismeri és szereti. És Corey ebből a pozícióból tud beszélni.

 

Elférne, és lehet, hogy szükség is lenne egy ilyen emberre Magyarországon, de amíg ennyire megosztott itthon mind a közönség, mind a zenekari közeg, addig nem fogsz tudni egy olyan figurát találni, aki Corey-hoz hasonlóan egységbe kovácsolná az embereket.

 

Hogy álltok most az anyagiakat tekintve, meg tudtok élni a zenélésből?

 

GA: Á, dehogy. Mi ahhoz még nagyon az elején járunk, egyelőre eléggé plátói.

 

És reálisnak látjátok, hogy valamikor meg fogtok tudni élni ebből?

 

FK: A potenciál benne van a zenekarban.

 

GA: Benne van, csak amíg egyöntetűen nem lépünk arra a szintre, hogy ezt már vállalkozásként csináljuk, amibe komolyan bele kell fektetni, addig ez nem fog megvalósulni.

 

Befektetni pontosan mibe?

 

GA: Színvonalemelésbe és marketingbe. Kezdve a hangszereken és hangtechnikai eszközeinken át a profibb stúdióanyagok, videoklipek és egyéb kontentek fejlesztésébe, de főleg a nyugat-európai PR- és booking szolgáltatásokba.

 

Hát miért nem fektettetek bele eddig?

 

GA: Mert ebben azért van kockázat. Ezek vagy megtérülnek, vagy nem. Három-ötéves tervekről beszélünk amúgy, és ahhoz, hogy ezen az úton elindulhassunk, még sokat bele kell fektetni ebbe a történetbe. Amúgy meg bassza kavics részemről, így is mindenem ebbe ölöm bele.

 

András, egy 2015-ös interjúdban még arról áradoztál, hogy végre olyanokkal dolgozhatsz együtt, akik komolyan veszik a zenélést, és lehet velük hosszú távra tervezni. Ehhez képest pár év múlva a zenekar több, mint fele lecserélődött.

 

GA: Sok probléma volt azzal a felállással. Az akkori énekesnőnk, Burai Anna a hátunk mögött felvételizett Londonba, felvették és ki is költözött. Kneif Geri basszusgitárosunk családot alapított és sokat dolgozott, a dobos Jegyinák Roland meg egy tribute zenekarba igazolt. Akkor még kezdeti nagy lelkesedésemben azt láttam, ezt tényleg komolyan veszik, de sajnos ez hamar elmúlt.

 

Mi a garancia, hogy a történelem nem fogja megismételni önmagát?

 

GA: Sokszor azt mondom magamnak, hogy ez az utolsó próbálkozás, és ha nem jön be, leteszem zenészként a lantot. Aztán mindig rájövök, hogy ezt szeretem csinálni, és nem tudom, mi mást csinálhatnék. Ha nem tudnám kiadni magamból a zeneszerzéssel és a szövegírással, amit kell, lehet, fölkötném magam az első póznára. Muszáj ezt csinálnom, a zenekar a lélegeztetőgépem. Egy szó mint száz, ha mindenki lelép, én akkor is újra és újra ezt fogom csinálni.

 

Ha már szóba került a szövegírás, Barbi mondta azt egy interjúban, hogy a rátok jellemző absztrakt, pszichológiai témák sokkal jobban kidolgozhatóak a metál keményebb kontextusában. Mi teszi erre alkalmassá a metált?

 

KB: Abból kell kiindulni, hogy miért hallgatnak az emberek metálzenét. Nem csak a keményebb hangzás miatt, hanem mert komolyabb intellektuális tartalmat is keresnek a szövegekben. Nem csak a pop és a metál létezik, de ezeken lehet a legjobban szemléltetni, hogy mi a metál: a poppal ellentétben a metál elsősorban nem szórakoztatni, hanem gondolkodtatni akar, és ez teszi alkalmassá ezeknek a témáknak a kibontására.

 

Ahogy a metál, úgy a pop is leírja, hogy hogyan érzed magad, de a metál ezen túllépve igyekszik a dolgok mögé nézni. Mondjuk boncolgatja a filozófiai hátterét is az eseményeknek.

 

A metál ilyen szempontból egy nagyon önkifejező műfaj.

 

 

HD: A pop az a műfaj, amit mutatsz magadból a villamoson, a metál meg az, amit látsz a tükörben, miután sírtál háromnegyed órát a sarokban.

 

GA: A metál panaszkodás a világnak, hogy éppen mi az, ami nem tetszik. És nagyon sokszor panaszkodik az ember. Volt is egy lemezkritika, ami úgy kezdődött, hogy a Tumor Called Marla a gondolkodó emberek zenéje. Ez tök jól összefoglalja, hogy mit csinálunk.

 

Tavaly jött ki az első nagylemezetek Limbo City néven. Karrier szempontjából mennyire nyitotta ki ez az ajtót előttetek?

 

FK: Annyira, mint az amerikai filmekben: résnyire, de lánccal még mindig ki van feszítve az ajtó.

 

GA: Vicces, mert a lemez borítóján is egy résnyire kinyitott ajtó látható.

 

KB: Az azért szerintem sokat jelentett, hogy a Limbo City a Hammerworld magazin CD-mellékleteként jelent meg. Sokan onnan ismertek meg minket.

 

GA: Azért a közönségünk java részét nem a CD-mellékletből szedtük össze, hanem a koncertjeinken. És

 

Magyarországon már az is nagy szó, ha a közönség végig bent marad a koncerteden.

 

FK: Igen. Lehetőségeket nagyon nem hozott az új lemez, viszont az undergroundon belül egy szélesebb közönséget igen.

 

GA: Olyan értelemben hozott lehetőségeket, hogy a koncertszervezők sokkal inkább hívnak minket azóta fellépni.

 

Ha öt év múlva elképzelitek a zenekart, mi az a reális cél, amit el tudtok érni?

 

GA: Öt év múlva már a harmadik nagylemezünkkel szeretnénk házalni Nyugat-Európában, és visszatérő vendégek lenni a Euroblaston.

 

A Limbo City óta, másfél éve viszont nem volt új dalotok. Dolgoztok azért új számokon?

 

GA: Természetesen.

 

Mikor lesz ebből valami?

 

GA: Jövő március-áprilisra szeretnénk új anyaggal kijönni. Nagyon más lesz az új eresztés, mint az eddigiek: vettünk egy kilencvenfokos kanyart.

 

Ez mit jelent?

 

GA: Nagyon beleégett az agyamba az a kritika, hogy metálnak túl pop, popnak túl metál vagyunk. Így most eldöntöttük: metálzenekar leszünk. Az új album sokkal pörgősebb, sokkal metálabb lesz.

 

A Limbo City egy mesélősebb lemez lett, most viszont meg fogjuk mutatni, hogy milyen az, amikor kibaszottul pipák vagyunk a világra.

 

INTERJÚFOTÓK: Ruttkay Lili / Azonnali

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Hányan vannak lélegeztetőgépen, és van-e már olyan, aki ennyire súlyos állapotból gyógyult fel? Az operatív törzs szerdán is megtartotta szokásos sajtótájékoztatóját.

A magyar vasúttörténet legdrágább, a tervek szerint főként kínai hitelből épülő beruházása jóideje áll, a kormány szerint a titkosításról szóló törvényjavaslat ahhoz kell, hogy Kína hitelt adjon.

A posztszovjet térség nagy figurái mellett Irán és Szváziföld fért be a megszavazható listára, de a végső döntés a tiéd lesz ebben a történelmi versenyben!

Van-e olyan beteg, akit már nem érdemes intenzív osztályra küldeni? Nagyon mást gondol erről az olasz és a holland egészségügy. Mennyit ér meg egy élet az államnak?

Csecsemő is van a megbetegedettek között, lehetőleg ne cigivel és piával javítsunk a karanténhangulaton, készül az új eljárásrend is. Ez volt a keddi sajtótájékoztatón.

Az 59 éves beteg több krónikus betegséggel is küzdött. Emellett 492-re nőtt az igazoltan fertőzöttek száma itthon.

Melyik magyar stadiont lehetne itthon a koronavírussal fertőzötteknek átalakítani? Szavazz a cikkben!

A hét kérdése

Őket üti meg a legjobban a koronavírus miatti leállás: te mivel segíted a fennmaradásukat? Ez a hét kérdése az Azonnalin!

Azért ide elnéznénk

Csatlakozz a csoportunkhoz, és vészeljük át együtt a karantént!

A járvány alatt a Lia Fit Facebook-oldalán viszonylag gyakran, esténként.

Minden este 8-kor az erkélyről vagy ablakból, amíg aktuális.

Minden hétköznap 14 órától az FM4-en. Hallgatható online!

Szeretnél komposztálni, kiskertben, netán a lakásodban vagy az erkélyen, de még nem mertél belevágni? Ápr. 6.

Ezt is szerettétek

Indul az Azonnali Trianon 100 podcastsorozata! Itt nem az a téma, hogy kinek fáj vagy nem fáj eléggé Trianon, hanem, hogy mi történt. Az első vendég Révész Tamás hadtörténész.

Pedig két nappal korábban kezdődött, mint a pesti, és még Kossuth Lajos is hatással volt rá.

„Szovjetológiának” tűnik Olaszországból a magyar kormány kommunikációja a koronavírusról – mondta a Helyzetben Stefano Bottoni magyar-olasz történész.

Hogyan hozta a sírból vissza esélyeit Joe Biden? Miért veszíthet akár tömegesen latinó szavazókat Bernie Sanders? Dörzsölheti-e a tenyerét Trump?

Meddig engedi elfajulni a bulit az MNB, és mikor szab gátat a gyenge forintnak? Lesz-e 350 forintos euró? Zsiday Viktor és Isztin Péter magyarázzák el.

A SME felvidéki magyar főszerkesztője, Balog Beáta a karrierjéről, a Kuciak-gyilkosság utáni szlovák médiáról és arról, milyen hatással volt a NER a határon túli magyarságra.

Twitter megosztás Google+ megosztás