A szakma, amiben a PISA-teszt most 15 éves kitöltői dolgozni fognak, valószínűleg még nem is létezik. Emiatt a folyamatos önképzésre kellene őket felkészíteni.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
A tavaly januárban megrendezett diáktünetés után leírt gondolataim – vagyis, hogy az állam csak röhög az oktatási rendszerben küzdő és túlélni próbáló diákokon, tanárokon és szülőkön – általában visszhang nélkül maradtak, esetleg egy-két negatív kommentet kaptam, miszerint nem tudom adatokkal alátámasztani állításaimat. Nos, a 2018-as év PISA-eredményei alapján úgy érzem, hogy az adatok engem igazoltak.
Ezek az eredmények rendszeresen muníciót szolgáltatnak a mindenkori oktatáspolitika revolverezésére, holott nem ez az egyetlen tanulói képességfelmérés. Az OECD-országokat felmérő PISA (Programme for International Student Assessment) mellett ott van a sokkal gyakorlatiasabb, bár inkább természettudományokra koncentráló TIMSS (Trends in International Mathematics and Science Study), de van az ENSZ-nek is saját felmérése. Persze a statisztika olyan, mint a Rorschach-teszt: egy idő után mindenki azt lát benne, amit akar.
Tartósan átlag alatt
Az idei, közel ezer oldalnyi anyagból nem sok újat lehet kiolvasni. Hazánk a maga 476 pontjával az OECD-átlag (490 pont) közelében, de mégis alatta helyezkedik el. Egyébként az egykori Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai ilyesfajta képet mutatnak: Ausztria pont az átlagon van, Szlovénia felette, míg Románia, Szlovákia, Szerbia és Ukrajna a magyar eredmények alatt foglalnak helyet.
A 2015 és 2018 közötti összehasonlításban látszik, hogy a tanulók olvasási eredményei valamicskét javultak, de még így is csak a 2000-ben mért első PISA-eredményhez közelítenek, a 2009-es „csúcseredmény” messze van. Szintén látszik, hogy a szociális háttér óriási hatást gyakorol az olvasási képességre – ez egy aggasztó jelenség, a későbbiekben bővebben kifejtem, hogy miért.
Felkészít-e az iskola a jövőre? Úgy tűnik, hogy ennek esélye nálunk az egyik legalacsonyabb. Pedig az adatok alapján az is látszik, hogy
a magyar tanulók ismerik a munkaerőpiacot – de ezen ismereteiket nem az iskolából szerzik meg.
A nemi különbségek nálunk olyan számottevőek, mint a környék más országaiban (az a trend azért mégis látszik, hogy a lányok matematikaeredményei rosszabbak a fiúkénál). Az inkább volt feltűnő, hogy mindkét nem képviselői tartósan rontottak – egyébként hasonlóan történt ez Svájcban, vagy az oktatási rendszere miatt bálványozott Finnországban is.
A felmérés szerint az OECD-országok diákjainak 23 százalékát érinti az iskolai zaklatás, az ún. bullying. Hazánk (és pl. Ausztria) értékei itt pont megegyeznek az átlaggal. Érdekesség, hogy a gyakori internethasználók jobban kitettek a bullyingnak, ami azt jelenti, hogy a zaklatás egy része valószínűleg az online térben zajlik. Közösségi média használatát egyébként a PISA nem méri – sajnos.
Nem meglepő módon a magyar tanárok lelkesedése a 2018-as PISA alapján is alacsony. Pedig a diákok által adott válaszokból egyértelműen kirajzolódik az is, hogy egy motivált tanár jobb teljesítményt tud kihozni belőlük.
Magyarország és Uruguay zárja a sort egy olyan adatsorban, ami a szülők iskolai bevonását mutatja. Számomra ez volt a legmeglepőbb és egyben legelszomorítóbb adat.
A szülők ugyanis itt érdeklődnek a legkevésbé gyermekeik eredményei iránt és itt vesznek részt a legalacsonyabb számban iskolai rendezvényeken.
Maga a rendszer gyengélkedik
A magyar iskola állapotáról a tavalyi Társadalmi Riport hasonlóan lehangoló képet festett. Erről beszélt Setényi János oktatáskutató is két évvel ezelőtt, amikor elmondta: a gyerekek a padban ülve hozzáadott értéket nemigen kapnak.
Az dönti el a gyerek sorsát, hogy hová születik, nem pedig az, hogy hová jár iskolába. Olyan ez, mintha nem orvosi kezelés, vagy a kapott gyógyszerek miatt gyógyulnánk meg, hanem pusztán szervezetünk erejére lennénk utalva!
Az okokat többen kutatták már, és kiváló megoldási javaslatok születtek például Polónyi István vagy Radó Péter tollából, ezek azonban nemigen találtak megértő fülekre az oktatáspolitika felsőbb régióiban. Miért? Mert azt a dolgot, hogy „iskola” újra kéne gondolni, egészen az alapoktól. A jelenlegi formájában ugyanis csak egy anakronizmus. Napjaink tömegoktatási szisztémáját gyakorlatilag a 19. században hozták létre azzal a céllal, hogy az ipari forradalom változásaihoz alkalmazkodó munkaerőt tudjanak kitermelni. Az iskolafogalom újragondolását már külföldön is sürgetik, elég csak Sir Ken Robinson legendás TED-videójára gondolni, de az ő mozgalmára született konzervatív válasz is igen figyelemreméltó eredményeket mutatott fel.
Mi jelenleg ott tartunk, hogy a túlzsúfolt, állandóan változó tananyagot rövid idő alatt kell „letanítani”. Ez állandó bizonytalanságban tartja a szülőt, a tanárt és a diákot egyaránt.
Két biztos fogódzó alakult ki a rendszerben: a középiskolai felvételi és az érettségi. A kettő között a mai magyar diák a túlélésre játszik.
A rendszer mindenkit rabjaként tart fogva: a szülő addig „nyomja” a gyerekét, míg a tanár enged. Mindez kívülről nem látszik, az iskola pedig a meglévő belső problémák százait (hiányzások mindennapi kozmetikázása, kiégett tanárok, iskolai agresszió, rongálások, dohányzás a vécében. stb.) látványelemekkel leplezi el: témahetek, projektnapok, csillivilli szalagavatók és ballagások mutatják, hogy itt „minden rendben van”.
Az elmúlt harminc év állandó, ciklikus változásai nemcsak az „oktatási reform” kifejezést értékelték le, de nagyon károsan hatottak az iskoláról való gondolkodásunkra is. A folyamatos válságmagyarázatok és ötletelések mellett (például hogy mi legyen vagy ne legyen kötelező olvasmány, egyáltalán minek az) a piac is betört az oktatásügy területére. Hamar feltűnt ugyanis sokaknak, hogy a fejlesztéseiket tömegesen adhatják el az állami kézben lévő iskoláknak, legyen szó a ‘90-es évek sulinetes számítógépeiről, napjaink interaktív tábláiról vagy a tankönyvekről. Rendszerszintű változás nem történt.
Maximum ötévente átneveznek, összevonnak intézményeket: így lett a technikumból szakközép, a szakközépből szakgimnázium, most pedig megint technikum. A lemaradó-leszakadó tanulói csoportok jelenségét se 2010 előtt, se utána nem tudták kezelni, pedig ott is volt minden a reintegrációs képzéstől kezdve a mostani műhelyiskola tervéig.
Kitörési lehetőségek
Ha valaki azonban nemcsak a mainstream oktatásügyet figyeli, láthatja, hogy hányan próbálnak a rendszeren belülről szemléleti változást kicsikarni. Prievara Tibor már évek óta azon fáradozik, hogy a „21. századi iskola” képét elültesse a köztudatban. Ez nemcsak az infokommunikációs eszközök használatát jelenti, hanem egy „játékosított” értékelési rendszert (gamification) is.
Az elmúlt évtizedben többen kísérletet tettek a 19. századi tudásanyag felfrissítésére, a tanulókhoz közelebb hoznására: Sulyok Blanka slam poetryvel feldobott irodalomórái, Szabó Roland inspiráló módszerei, vagy Nényei Pál könyvei például erről árulkodnak (és akadnak persze a rendszernek vadhajtásai is, akik kihasználják a diákok online kitettségét és brandet építenek abból, hogy a tanári pályát választották).
Aki fanyalogva fogadja az új trendeket (vö. „bezzeg az én időmben kussolva ültünk az órán, nem játszottunk”), annak fogalma sincs, hogy ma kik ülnek az iskolapadban.
A mai gyerekeknek a globalizáció már napi szintű tapasztalat – ezt a kormány által beígért külföldi nyelvtanfolyamok lehetősége csak növelni fogja.
A tanulók magánéletük jelentős részét már a közösségi média keretein belül élik. Ezek algoritmusai nemcsak fogyasztási szokásaikat, de szexuális fejlődésüket is befolyásolhatják. Olyan kulturális hatások érik őket az online térben, amikről szüleik nem is tudnak, vagy ha igen, akkor nem értik őket.
Ezek a gyerekek már az állandó környezeti változásoknak kitéve fognak felnőni, ráadásul ma már szinte általános, hogy csonka vagy ún. patchwork-családban nevelkednek. Ez a világ már az egykék világa: az a generációs élményük, hogy egyedül vannak, így több szülői figyelem is jut nekik. Ez az énképükre teljesen másképp hat, mint azt az előző generációk esetében tapasztalhattuk.
A szakma, amiben dolgozni fognak, valószínűleg még nem létezik – emiatt az egy életen át való tanulásra, a folyamatos önképzésre való felkészítés prioritást kellene élvezzen.
Tehát ha tudjuk kikkel van dolgunk, és a megfelelő készségeket a megfelelő módszerekkel tanítjuk meg nekik, akkor van esély arra, hogy a magyar diákok a saját jövőjük kovácsai lehessenek.
A szerző volt középiskolai tanár, történész.
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
