„Azért a szép időkben még loptunk volna itt” – kimentünk Cardiffba a válogatottal

Valamiért megint jó ötletnek tűnt elmenni egy másik országba élőben megtekinteni egy különösen megalázó vereséget. Persze most sem ez volt a lényeg!

A focival az a legnagyobb baj, hogy nem enged el: ha valaki tizenévesen azon kapja magát, hogy szeret kint állni a stadionban kedvenc csapata meccsén, akkor elég párat pislogni, és rögtön jönnek a grandiózusabb tervek, amik ráadásul egyre grandiózusabbá válnak.

Ezért van az, hogy egyszer valamikor régen még csak életemben egyszer el akartam menni a Diósgyőrrel a Fradi vendégszektorába is, aztán hirtelen már az ország vendégszektorainak a nagyrészébe is odatalálnék becsukott szemmel, de például a magyar válogatottért hozott áldozataimat is le akartam tudni azzal, hogy 2016-ban két legendás meccsen is ott lehettem Franciaországban, idén mégis úgy döntöttem, megnézek egy igazán nagy nemzeti ellentétet Nagyszombaton, de azzal most már tényleg vége az értelmetlennek tűnő pénzszórásnak erre a kurva focira, és elég csak a hazai meccsekre kimennem, ha a válogatottról van szó.

Aztán mint egy rossz drogos, megint találtam még egy utolsó kihagyhatatlan kalandot: hát miért ne nézném meg, vagyis szurkolnám végig Cardiffban a Wales-Magyarországot, amikor ki tudja, mikor láthatok ekkora téttel bíró meccset legközelebb? Persze, kint voltam a Groupamában a norvégok elleni pótselejtezőn is, de ez most idegenbeli túra, ráadásul Walesben, hát ilyen még aztán tényleg nem adatott meg nekem!

Pedig nagy illúzióim nem voltak: persze a foci mindig kiszámíthatatlan istenében lehetett bízni, reálisan nézve elég kevés esélye volt annak, hogy Walesben legyen a válogatottunk újabb történelmi éjszakája, de ez tényleg egy drog, aminek a mellékhatása az, hogy a vele élők a legkevésbé vannak tisztában a valósággal. Itt ha nagyon hangosan skandálunk, akkor bemegy a labda a kapuba, de tulajdonképpen eredménytől függetlenül vagyunk mi a történet erkölcsi győztesei, hiszen mi a magyar válogatottnak szurkolunk, és nem például a béna Walesnek.

A helyszín egyébként tényleg a lehető legjobb volt: a walesiek rettentő jófej népség, ami miatt a részemről repülővel megtett túra a legkevésbé sem emlékeztetett az agyonbiztosított nagyszombatira, inkább egy iszonyatosan jó dzsemborira, aminek a végén azért valaki boldogabb lesz a másiknál.

Szerencsére a boldog környezetben felfedezhető volt a magyar hatás is, például egy kiszűrődő magyar hang, ami fénycsóvaként villant fel az érthetetlen angolsággal beszélő walesi hablatyolásból:

Nehéz vitatkozni vele, ahogy azzal is, hogy kicsit veszélyes húzás volt a Wizz Airtől 8:00-ás és 8:30-as időpontokkal indítani a két szurkolói járatot egy helyi idő szerint 19:45-kor kezdődő focimeccsre azzal a tudattal, hogy egy NB I-es bajnokin már az katasztrófákhoz és harcban elaludt emberekkel kikövezett utakhoz szokott vezetni, ha a szokásos délutáninál akár csak két órával később van a kezdő sípszó. Ennek és persze az alternatív útvonalakon közlekedő többi szurkolónak köszönhetően olyan természetességgel szokott hozzá a szemem a minden sarkon ott álló magyarokhoz, mintha csak Budapesten lennék, csak az idő volt egy kicsit szarabb.

Visszatérve erre a focidrogra, amit valamiért mindenki szeret, az a vonulás. Külföldiül korteónak mondják, rettegésnyelven pedig masírozásnak, ez tulajdonképpen egy focimeccs messze legjobb része: az eredmény nem zavarhat bele, hiszen el sem kezdődött a hivatalos rész, cserébe hol kicsit bunkóbban, hol valamivel kedvesebben lehet mutogatni és integetni a stadion felé tartva csoportosan a hazaiaknak.

Ez egy olyan műfaj, amit valamiért mindenki rettentő félelemkeltőnek gondol, miközben valójában semmivel nem erőszakosabb, mint az a tömeg, ami a Szigetre száll le a Filatorigátnál, csak ők énekelnek. Nem mindig szalonképes dolgokat, de Cardiffban például egyetlen olyan főellenség sem volt a környéken, aki legalább egy buzizós dalt megérdemelt volna.

Wales amúgy annyira kedves hely, hogy az autóban ülők simán mosolyogva nézték, ahogy egy nagyjából ezerfős csürhe elvonul mellettük, ezzel jó 10-20 peccel hátráltatva a hazaérésüket, de még egy kertből integető muszlim család sem érezte magát veszélyben. Sőt a benzinkút sem, ahol laza két órával a külvárosba épült stadion mellett még lehetett kicsit hangolódni.

„Azért a szép időkben még loptunk volna itt” – nosztalgiázott kicsit egy másik úriember.

A meccs nyilván rettentően sikerült, rég láttam ennyire sima 2-0-át, viszont engem sokkal inkább lenyűgözött, hogy Walesben a rendőrök minden határozottságuk mellett még azt is képesek baráti hangnemben előadni, hogy ha még egyszer rágyújt valaki a büfé előtti sorban, kidobják az egész stadionból, de az is inkább kérésnek, mint parancsnak hangzott egy kissé eltévedt magyar szurkoló felé, hogy talán nem kéne rádőlni az egyikük lovára. Hiába, ilyen támogató közegben még huligánkodni sem lehet.

A menetrend a szokásos volt: elkenődött magyarok, Eb-re jutást ünneplő hazaiak. Épp minden adott lenne, hogy elengdjem ezt az egészet. De hát már megvettem a jegyeket a budapesti meccsekre. És mi van, ha kijutunk mégis a pótselejtezőkön, és például Münchenben játszuk a vendégmeccset a csoportkörben? Vagy monjduk megkapjuk a selejtezőkre Ausztriát? Csupa olyan típusú meccs, amilyenen még soha nem voltam!

FOTÓK: Fekő Ádám / Azonnali