+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Krausz Tamás
2019. október 25. péntek, 07:18
„Sok minden tetszik abból, amit itt elmondtak, de mondja, miért éppen maguknak higgyünk?” – kérdezte tőlem egy munkás 1990-ben. Azóta is ezen a kérdésen gondolkodom: vagy a kezükbe veszik az irányítást, vagy megisszák a levét annak, amit helyettük az állam csinál. Most ott tartunk, hogy isszák a levét.

Az Azonnali az 1989/1990-es rendszerváltás harmincadik évfordulójára – nem mellékesen persze a 2010-es rendszerváltás tízéves évfordulójára is – több szerzőt is felkért arra, hogy saját emlékeik, élményeik, akkori céljaik és mai tudásuk alapján elemezzék az elmúlt harminc évet, és különösen a harminc évvel ezelőtti rendszerváltást. Másodikként Krausz Tamás történész, az MSZP korábbi tagja cikkét közöljük. A sorozat összes cikkét itt tudod elolvasni.

 

+++

 

Hogy miképpen éltem meg a rendszerváltást – nem pszichológiai, hanem szellemi értelemben –, az igen egyszerűen ellenőrizhető. Végül is szakmám szerint történész lennék... A források nyilvánosak: mindenekelőtt az Eszmélet folyóirat első számaiban barátaim és általam leírt álláspontokra, tapasztalatokra, eseményekre gondolok, de számos újság, folyóirat rendelkezésünkre áll. Vissza is lapoztam a történelmi időben.

 

A Baloldali Alternatíva Egyesülés, amely a rendszerváltás részeként jött létre 1988-ban, eleve nem pártként határozta meg magát, hanem civil szervezetként, amely nem akart hatalomra jutni. A pártokkal szemben a munkavállalók, a munkások, a bérből és fizetésből élők saját szervezeteinek közvetlen hatalmát kívánta megvalósítani. Tehát egyszerre szemben álltunk a régi, sztálini eredetű államszocialista rendszerrel és az új kapitalizmussal. Ez lett volna a társadalmi önkormányzás rendszere. Ez nem más, mint a korábbi állami funkciók letelepítése a munkahelyi és lakossági szervezetekhez. Ha jól emlékszem, Tütő László ezt a pozíciót politikai jelszóként is megfogalmazta: „egy párt is sok!”  Szerte Kelet-Európában, Moszkvától Varsón át Ljubljanáig sokfelé találtunk hasonló útkeresőket.

 

Persze már a nemzeti kerekasztalnál levertek bennünket a pártok, mert minden párt abban volt érdekelt, hogy az állami vagyont saját embereinek, saját társadalmi hátterének játssza át. Akkor ezt úgy hívták, privatizáció.

 

Végső soron számukra a demokrácia arra szolgált, hogy az állami tulajdont saját magántulajdonukká alakítsák át. A társadalom döntő többsége ily módon kimaradt a „nagy osztozkodásból”.

 

Az MSZP 1989. októberében tartott I. kongresszusa, amely az MSZMP utolsó kongresszusából „származott le”, három platformból tevődött össze. Én a „népi demokratikus” platform képviselője voltam. A kongresszuson elmondott beszédemben az „új szocializmus” alternatíváját képviseltem a párt „liberális-urbánus” és „nemzeti-népi” szocialistáival szemben, akik szándékaik szerint a többpártrendszerre épülő, szociálisan igazságosabb rendszer demokratikus útját egyengették.

 

E két irányzat – mai szemmel nézve – rendkívül naiv álláspontot erőltetett. Hittek egy „jó, demokratikus kapitalizmus” megvalósításában, akárcsak az MDF vagy az SZDSZ. Sokat nevettünk és dühöngtünk rajtuk, mert úgy láttuk, nem érzik a történelmi fejlődés igazi irányát. Vagy éppen ellenkezőleg, nagyon is érzik, de az uralkodó osztály tagjaivá szeretnének avanzsálni és annak elfedéséhez kellett a „jó kapitalizmus”, mondjuk ki, bornírt ideológiája. Ők meg rajtunk nevettek, hogy mi utópisták vagyunk, mivel nem értjük: előbb fel kell építeni a „jó kapitalizmust”, s majd azután harcolunk ellene egy új szocializmusért.

 

De azért húzzuk alá: az MSZP I. kongresszusán, igaz, egy nagyon rövid időre, a „demokratikus szocializmus” programját fogadták el.

 

Talán ezért is, egy ideig nem derült ki a szélesebb lakosság számára, hogy az MSZP lényegében a kapitalizmus pártján áll, amely rendszer a 90-es években rémes arculatot öltött.

 

Gondoljunk csak az egymillió felszámolt munkahelyre. Elismerem, akkor is tudtam, naiv volt ez az őszinte szocialista célkitűzés, de jobb volt naivnak lenni, minthogy az ember az oligarchikus kapitalizmus szekerét tolja.

 

 Még a vezető politikusok és számos közgazdász is egyszerűen félreismerték a világpiac természetét, amelytől idegenek az erkölcsi-humanisztikus és szociális megfontolások. Hogy az olvasó értse a korszak atmoszféráját, megjegyzem, hogy 1989-ben a tévébemondó hölgyek és urak is elhomályosult szemmel ejtették ki a piacgazdaság szót, egyfajta szerelmi viszonyt sugároztak a piacgazdaság iránt.

 

 Már 1989/90-ben úgy véltük, hogy a rendszerváltás két alapvető hazugságra épül.

 

1. A kapitalista „szabadpiac” bevezetése útján hamarosan utolérjük a nyugati országokat.

 

2. A demokrácia és a szabadság birodalma köszönt ránk, vagyis megvalósul a nyugati típusú (polgári) demokrácia a „kommunista diktatúra” helyén.

 

Igen, tudtuk, hogy az első hazugság leleplezése a nehezebb, hiszen sokan átjártak Ausztriába bevásárolni, s azt hitték, hamarosan nálunk is megvalósul a jóléti állam nyugati típusa, aminek csak a kommunisták álltak útjába.

 

Ki figyelt oda arra akkoriban, hogy Nyugaton is megindult már a jóléti állam felszámolása?

 

Emberek milliói éltek az illúziók fogásában.

 

A médiában a mi álláspontunk csak periferiálisan jelenhetett meg. A hazugságok mérete, amivel akkoriban a lakosságot etették, jól kivehető, ha arra gondolunk, hogy még ma, 30 évvel később sem kerültünk gazdaságilag közelebb a nyugati országokhoz szinte semmilyen téren. Szociális téren és a környezetpusztítás, az erőszak és a háborúk terén pedig ma sokkal rosszabb a helyzet, mint 30 évvel ezelőtt, ha csak Jugoszlávia, Irak, Szíria szétbombázására gondolunk.

 

Hiába rendelkezik ma szinte mindenki mobiltelefonnal (akkor még a hagyományos vonalas telefon is hiánycikk volt), ha az emberek közötti viszonyok még inkább dehumanizálódtak, a lakosság döntő többségének orvosi ellátása és kulturális „kiképzése” ma alacsonyabb szinten áll, mint a ‛80-as években.

 

Nem említem a létbiztonság megszűnését, a hajléktalanság megjelenését és kiterjedését, mert ahhoz szinte már hozzászoktunk.

 

A második hazugság a demokráciáról szólt, de az hamarabb lelepleződött az újfajta agymosás ellenére. Kiderült ugyanis, hogy

 

az állami tulajdon újrafelosztásából a pártok, vagyis maga a rendszer kizárta azokat, akik négy évtized alatt ezt a hatalmas állami vagyont felhalmozták.

 

Csalárd módon korlátozták, majd megszüntették a munkástanácsokat (sárga szakszervezetekké transzformálták), a dolgozói szervezeteket, amelyek éppen a privatizáció közösségi ellenőrzését és a dolgozók tulajdonosi érdekeit védelmezték.

 

Azzal etették az embereket, hogy a demokrácia csak jogi-politikai fogalom, elég, ha négyévente szavaznak a hatalmi elit valamely frakciójának képviselőjére. Miközben a szociális és gazdasági szférában felszámolták a demokrácia minden, mégoly gyengécske elemét is, ami megkönnyítette a külföldi és a hazai tőke számára, hogy egy új represszív, elnyomó rendszer épüljön ki. Azt is elmondtuk időben és sokféle fórumon – aki akarta érthette –, hogy polgári demokrácia nem is jöhet létre demokratikus polgárság nélkül sehol a világon.

 

Márpedig a hatalom, a pártok által hirtelen a párttársakból, rokonokból, barátokból létrehozott új uralkodó osztály nemcsak kulturálatlan és önző volt és az ma is, hanem közvetlenül függött a hatalomtól.

 

Ez a szilvafára felkapaszkodott sznob, kivagyi réteg retteg attól, hogy egy új hatalom majd lecseréli őket, és újakat nevez ki.

 

Hogy gazdasági versenyképességüket megőrizzék, képviselőik révén mindent elkövettek a társadalom alárendelése érdekében, a munkavállalók szociális és jogi korlátozása révén, ami azonos volt a jóléti állam szinte teljes felszámolásával.

 

2010-ben azután elveszett, gondoltam én, minden illúzió, hiszen nyíltan felszámolták a formai értelemben demokratikus intézményrendszert és bevezették az „illiberális” tekintélyuralmat, amelyben gyakorlatilag leválthatatlanná vált az uralkodó elitek egyik, ún. keresztény-nemzeti frakciója. Végbement egy általunk szinte pontosan előrelátott neohorthysta szellemi restauráció, aminek lényege, hogy buta, nacionalista mítoszokkal bombázzák a magyar társadalmat, mely mítoszok megjelentek már 1989-ben: „etnonacionalista” kirekesztés, cigánygyűlölet, antiszemitizmus, „idegenek” üldözése, a szocializmus minden formájának kriminalizálása, „trianonozás”, a Horthy-kultusz elemeinek  megjelenése, a II. világháborúban játszott gyászos, gyilkos-népirtó magyar szerepvállalás tagadása vagy relativizálása, a másként gondolkodás kirekesztése és a média kormánykézben való koncentrálása – valójában a rendszer ellenzékének felszámolása a NER kollaboránsainak bizonyos tolerálása mellett.

 

Egy cseppet sem vigasztal bennünket, hogy Magyarország csupán egyike a kelet-európai „sikersztoriknak”.

 

1990. május elsején a Ligetben egy munkás megkérdezte tőlem: „Tudja, így önöket elhallgatva,

 

sok minden tetszik abból, amit itt elmondtak, de mondja, miért éppen maguknak higgyünk?”

 

Hát, azóta is ezen a kérdésen gondolkodom.

 

Akkor azt válaszoltam, hogy mi csak annyit mondunk, a dolgozó emberek vagy saját maguk mozgalma útján veszik kézbe életük-munkájuk irányítását, vagy megisszák a levét annak, amit helyettük és kárukra az állam és a tőke csinál.

 

Itt tartunk ma, isszák a levét…

 

MONTÁZS: Pintér Bence / Azonnali

 

Krausz Tamás szerzői képét Varga Ágnes Éva fényképezte. Olvasd el a Rendszerváltás 30 sorozat többi cikkét is!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Pollreisz Balázs postaládájába valószínűleg Borkai Zsolt legnagyobb rajongója dobott be egy irodalmi igényű fenyegető levelet, ami miatt a politikus a rendőrséghez is fordult azóta.

És miért várja ezt hatalmas tömeg a bastogne-i városháza előtt a hidegben? A furcsa népszokásnak a második világháborúhoz van köze.

Rod Stewart nagyon örül Boris Johnson győzelmének, a korábban őt istenként tisztelő Celtic drukkereinek egy része viszont jelezte, hogy a továbbiakban nem szívesen látott vendég náluk.

Türkmenisztán elnöke megunta, hogy a közvetlen beosztottjai bevallottan korrumpálódtak, ezért mostantól ő maga sem kegyelmezhet meg senkinek, akikhez elér a botrány.

Miért van műanyagból a volt főpolgármester karácsonyfája? Tarlós István az Azonnali karácsonyi körkérdésében!

A pártelnök azért lemondásával megvárja, amíg a katasztrofális választási eredménnyel záró Labour rendezi sorait.

A hét kérdése

Végre kilépnek a britek? Vagy folytatódik a komédia? Esetleg az egész brexit csak egy kitűnő médiahekk volt arra, hogy végre figyeljen a britekre valaki? Ez a hét kérdése az Azonnalin!

Azért ide elnéznénk

Végre megtelik élettel az egyik legszebb budapesti vásárcsarnok. December 14.

Magyar topédesek december 20-án, Budakeszi, Kálvária Pince.

Nem csak szurkolóknak. Budapesten, az Ellátóházban, december 21-én.

Ez ilyen zene lesz. Pécsen, a Szabadkikötőben. December 29.

Az év egyik legjobb évnyitó bulija: Pécs komplett belvárosában koncertek délelőtt 10-től éjfélig. Január 4.

Ezt is szerettétek

Szerintünk az újságírókat korlátozó új szabályok nem felelnek meg az alkotmány követelményeinek, úgyhogy bepereltük az Országgyűlés Hivatalát és magát Kövért is.

Mikor lesz tárgyalás és ítélet? Mi lesz, ha nyerünk? Hogy néz ki egyáltalán egy kereset a házelnök ellen? Elmondjuk a perünk kulisszatitkait!

Eddig is csak egy-két helyen szabadott videózni a parlamentben, de mostantól még kevesebb helyen lehet, és még hangfelvételt készíteni se szabad szinte sehol a Házban.

Twitter megosztás Google+ megosztás