A betartatlan ígéret, ami megnyerte Justin Trudeaunak a kanadai választást

Négy éve Justin Trudeau megígérte, hogy megváltoztatja az aránytalan, csak a nagy pártoknak kedvező választási rendszert Kanadában. Majd miután konstatálta, hogy a rendszer neki kedvez a legjobban, megszegte saját választási ígéretét: ez pártjának az idei választásokon jóval több mandátumot hozott, de egyúttal egy rendkívül veszélyes helyzetet teremtett.

– ígérte még négy éve a kanadai Liberális Párt vezetőjeként Justin Trudeau, aki akkor erős kampányt folytatva, lényegében a semmiből nyerte meg pártja számára a parlamenti választásokat, és lett Kanada kormányfője.

Most 2019 van, Kanada miniszterelnökét immár négy éve Justin Trudeaunak hívják, és mivel a Liberális Párt – még ha kisebbségbe szorulva is, de – ismét megnyerte az október 21-jén lezajlott parlamenti választásokat, ez valószínűleg a közeljövőben sem fog változni. Egy bökkenő akadt csak: hiába Trudeau ígérete, az idei voksolást ugyanabban a választási rendszerben, a győztes mindent visz-rendszer szerint tartották meg, mint négy évvel ezelőtt.

Szóval miért hazudott Justin Trudeau a kanadaiaknak, és végül miért nem változott meg a kanadai választási rendszer?

Kezdjük az elejéről. 2015 előtt a kanadai Liberális Párt borzalmas állapotban volt: a Konzervatív Párt hagyományos kihívójának számító liberálisok a 2011-es választásokon a mostani CEU-rektor Michael Ignatieffel csupán a harmadik helyre futottak be a balközép Új Demokrata Párt (NDP) mögött. A helyzet 2015-re sem változott, és a választások fő esélyesévé az NDP lépett elő, amely párt le is győzhette volna a konzervatívokat, ha a liberálisok és Trudeau egy elképesztő kampányhajrával az utolsó két hónapban nem erősödnek jó 15 százalékpontot, és nem utasítanak maguk mögé jóformán mindenkit.

Trudeau sok baloldali és progresszív kampányelemet használt, lelkes feministaként és környezetvédőként hirdette magát, így sok balos új demokrata szavazónak is elfogadhatóvá vált a neve. Ezen felül a kampányhajrában tett egy fontos ígéretet:

A Kanadán felül többek között az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban is használt győztes mindent visz-rendszer lényege ugyanis, hogy a választási rendszer kizárólag egyéni körzetekből áll. Ha az ott induló képviselők egyike akár egy szavazattal is megnyeri a körzetet, ő jut a parlamentbe, míg a többi induló listás szavazás híján – kapjon akármilyen sok szavazatot is – nem kerül be. Ez jelentősen eltorzult választási eredményekhez vezet, ráadásul a helyben már beágyazott, nagyobb pártoknak kedvez – ha például egy kisebb párt az összes választókörzetben egységesen 20 százalék körül teljesít, akkor könnyen lehet, hogy annak ellenére sem jut be a parlamentbe, hogy a választáson megjelentek ötöde a jelöltjeire szavazott.

Mihelyst Trudeau a rendszer nyertesévé vált, máris nem akart annyira reformálni

A rendszer legnagyobb haszonélvezői Kanadában nyilvánvalóan a Konzervatív és a Liberális Párt, miután legtöbbször ők vannak kormányon. Még ha az aktuális kormánypártot le is váltják, akkor sem jön teljes összeomlás, hiszen a párt beágyazottságának köszönhetően megmaradhat biztos másodiknak, onnan pedig a jövőben is könnyebben építkezhet. A vesztesek pedig az Új Demokrata Párt, a Zöldek és a többi kisebb szervezet, hiszen nekik sokkal nehezebb felemelkedniük új váltópárttá.

Trudeau ennek megváltoztatásával kampányolt 2015-ben, és megválasztásával az új demokrata és zöld szavazók is reménykedhettek, hogy az új miniszterelnök új választási rendszert hoz majd nekik.

Amikor 2017 elején a kanadai kormány bejelentette, hogy az előzetes tervek ellenére nem terveznek bevezetni új választási rendszert, Trudeau pontosan olyan cinikus és önérdekkövető politikussá vált, mint az a politikai elit, amelynek leváltását 2015-ben ígérte. Kormányának demokratikus intézményekért felelős minisztere akkor azzal védte be a megszegett ígéretet, hogy „nyilvánvalóvá vált, hogy az ilyen mértékű változáshoz szükséges széleskörű támogatás nem létezik”.

Pedig az új rendszer kidolgozására létrejött többpárti bizottság többsége ki is dolgozott egy kész javaslatot, amely egy arányos választási rendszert javasolt volna, de ezt a liberálisok nem írták alá, és elvetették annak 2019-es bevezetését. Ezt a lépést az új demokraták „abszolút cinizmusnak” nevezték, szerintük a liberálisok csak félnek egy olyan választási rendszertől, amely „nem tartaná őket örökké hatalomban”.

Az arányos formulán felül magának Trudeaunak is volt egy ötlete: a preferenciális szavazás. Ennek értelmében a választók elsődleges, másodlagos és harmadlagos preferenciáikat is figyelembe vették volna a szavazólapon. Ha az elsődleges szavazatok között senki nem nyer abszolút többséget, akkor a legkevesebb elsődleges voksot gyűjtő jelölt kiesik, így ezután az erre a jelöltre adott szavazatok másodlagos preferenciáit veszik figyelembe, és így tovább, mindaddig, amíg valaki abszolút többséget nem szerez.

Bármi is lett volna a megoldás, azzal a liberálisok rövid távon mandátumokat veszítenek.

Lássuk csak a 2019-es választási eredményeket: a Liberális Párt 157 mandátumot – az összes parlamenti szék 46,5 százalékát – szerezte úgy, hogy közben a szavazatok csupán 33,1 adták le rájuk, míg a Konzervatív Párt ennél több szavazattal, 34,4 százalékkal csupán 121 mandátumot nyert. A parlamentben a harmadik legnagyobb erő a francia szuverenista Québeci Blokk lett 32 mandátummal (ez a mandátumok 9,5 százaléka), de úgy, hogy rájuk csupán 7,7 százalék szavazott; míg árulkodó, hogy az ennek több mint kétszeresét, 15,9 százalékot gyűjtő Új Demokrata Párt csupán 24-et szerzett – ez az összes parlamenti szék alig több, mint 7 százaléka..

Ha ugyanezen eredményekkel egy arányos rendszerben számolunk (lásd képünkön), az azt jelenthette volna, hogy bár a konzervatívok kapják a legtöbb szavazatot, így a legtöbb parlamenti széket is, messze nem lenne kormánytöbbségük – míg a második helyen szorosan mögöttük ott lennének a liberálisok. Akik viszont könnyedén megtehették volna, hogy az NDP-vel együttműködve alakítsanak kormányt,

Szóval a végeredmény mindenképp ugyanaz lett volna: egy erős Liberális Párt, amely viszont nem elég erős ahhoz, hogy egyedül szerezzen abszolút többséget. Két út lehetséges tehát: egy koalíció, vagy egy kisebbségi kormányzás. Előbbinek a választási rendszer miatt nincsenek hagyományai, a kanadai pártok nem szívesen osztozkodnak a kulcspozíciókon: legutóbb koalíciós kormányra 1917-ben volt példa a konzervatívok és a liberálisok között, de ez is felbomlott az I. világháború után. Ráadásul Trudeau csütörtökön maga is kizárta a koalíciós kormányzás lehetőségét, de hangsúlyozta, minden pártvezetővel kész együttműködni.

Ez pedig egy kisebbségi kormányt jelent, ami nem példa nélküli Kanadában: bármennyire is aránytalan a választási rendszer, ott is gyakran megesik, hogy a választás után úgynevezett „hung parliament” jön létre, ahol egy pártnak nincsen egyedül többsége. Ilyenre volt már példa 1957-ben, 1962-ben, 1963-ban, 1965-ben, 1972-ben, 1979-ben, 2004-ben, 2006-ban és 2008-ban is, többek között Justin Trudeau apja, a legendás miniszterelnök Pierre Trudeau is kénytelen volt kisebbségben kormányozni az NDP háttértámogatásával.

Nem szoktak sokáig tartani a kisebbségi kormányok

Egyvalami viszont biztos: Trudeau liberálisai azzal, hogy nem változtatták meg a választási rendszert, rövid távon biztosan jobban jártak: így jóval több mandátum fölött rendelkezhetnek, ami értelemszerűen nagyobb befolyással járhat. Viszont így, hogy kisebbségi kormányzásra szorultak, többségük lehetne a francia szuverenista Québeci Blokk képviselőivel, azok viszont függetlenségi törekvéseikkel nehezíthetik meg a kormányfő dolgát.

egy, a kisebb pártoknak is kedvezőbb szisztémára. Így szinte biztos, hogyha még az NDP hátulról meg is támogatja Trudeau kisebbségi kormányát, a parlamenti többség labilis lesz: inkább azt lehet elképzelni, hogy az új demokraták ügyek mentén állnak oda a liberálisok mögé, vagyis a parlamenti többség könnyen odaveszhet, ha a liberális kormány egy, az NDP-nek nem igazán tetsző javaslattal áll elő.

Másképp nézne ki a politikai térkép, ha idénre már bevezették volna az arányos rendszert: mivel a liberálisok és az új demokraták politikájában sok a közös vonás, egy eddig példátlan koalíciós kormányzás működhetett volna közöttük – ráadásul sokkal súrlódásmentesebben, hiszen a választási rendszer megváltoztatásával Trudeau az NDP-t és a Zöldeket is lekenyerezte volna.

Kanadában általában a kisebbségi kormányok két évig szoktak tartani, ha pedig Trudeau mögül kihátrál a parlamenti többség, a törvényhozás egy bizalmatlansági indítvánnyal meg is buktathatja a kormányt, és új választásokat írhathat ki.  

BORÍTÓKÉP: Joint Base Andrews