+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Szalai Máté
2019. október 20. vasárnap, 09:36
Trump és Pence, de még Putyin és Aszad is több kurd életét mentette meg, mint bármelyik európai állam – nyilván nekik sem ez volt a céljuk, de mivel legalább csináltak valamit ahelyett, hogy csak filozofálgattak volna, sikerült eredményeket elérniük, még ha ezt érdekalapon is tették.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Nagyon örültem a korábbi török-kurd konfliktussal foglalkozó cikkem megjelenése után kialakuló párbeszédnek, amely során számos pozitív és negatív visszajelzést is kaptam. Utóbbiak egyike volt Mendly Dorottya írása, amely jó összefoglalását adja annak a kritikai gondolkodásmódnak, amely szerint az erkölcstelen valóság puszta leírásával csak legitimálom azt ahelyett, hogy „értelmiségiként” megkérdőjelezném azt. Dorottya álláspontja abszolút legitim, de szerintem a török-kurd háború kapcsán messzemenőkig vitatható gyakorlati, humanitárius és morális szempontból egyaránt.

 

A reálpolitika ment életeket, nem a filozofálás

 

Először is, én nem vitatom, hogy a reálpolitika megkérdőjelezhető és olykor megkérdőjelezendő. Ugyanakkor az európai külpolitikai gondolkodási válság tünetének érzem, hogy míg a török hadsereg és a vele szövetséges milíciák éppen elözönlik Északkelet-Szíriát, aközben mi „újragondoljuk a valóságot”, arról vitatkozunk, hogy „megkérdőjelezendő-e a fennálló gyakorlat”, valamint arról, hogy mi a „gondolkodó és (…) érző ember egy elemi fontosságú tevékenysége”. Békeidőben, a schengeni övezetben, vagy az egyetem falai között szükség van ezekre a vitákra, de

 

amikor a török harckocsik elindulnak Rozsava felé, annak kijelentése, hogy a török harckocsik megindulása az „emberiesség szempontjából elfogadhatatlan”, nem állítja meg a török harckocsikat.

 

Ebben a helyzetben a cselekvés nélküli moralizálás emberéletekbe kerül és Európa cselekvőképtelenségét bizonyítja. Miközben mi erkölcsi vitákat folytattunk a török fellépés jogosságáról, addig az Egyesült Államok és Oroszország inkább elkezdték ténylegesen kezelni a helyzetet. Az európai nyilatkozatok, az Erdogan-ellenes tüntetések szervezése konkrétan semmilyen hatással nem volt az eseményekre, megint csak a kispadról kommentáljuk a történéseket, csak a saját lelkiismeretünk lehet tőle jobb.

 

Ma Trump és Pence, de még Putyin és Aszad is több kurd életét mentette meg, mint bármelyik európai állam – nyilván nekik sem ez volt a céljuk, de mivel legalább csináltak valamit ahelyett, hogy csak filozofálgattak volna, sikerült eredményeket elérniük, még ha ezt érdekalapon is tették.

 

Európa elfelejtette, hogy a külpolitika nem nyilatkozatok kiadásáról és folyamatos erkölcsi ítélkezésről szól, hanem arról, hogy megoldasz egy nemzetközi válságot a saját érdekeid és értékeid alapján.

 

Továbbá, ha igaz, amit Mendly Dorottya ír, és nem a meglepődés eredménye volt az európai közfelháborodás, hanem a „megrendülésé” és a „tehetetlen dühé”, akkor miért nem olvastam az amerikai kivonulás bejelentése óta eltelt tíz hónapban folyamatosan cikkeket arról, hogy Európa küldjön katonákat Rozsavába? Ők megmenthették volna a kurd autonómiát, a szép szavak nem. Nem kérdőjelezhető meg morálisan, hogy a problémákat eddig is tudtuk, azt számunkra többen is jelezték, de nem tettünk semmit? Az európai közvélemény felháborodása egyáltalán nem konstruktív, „javaslatunk” továbbra is csak annyi, hogy a török hadsereg álljon le, amivel maximum időt tudunk nyerni a következő katasztrófáig, de a problémát magát nem oldjuk meg, arról továbbra sem vagyunk hajlandóak tudomást venni.

 

Ki kell-e állnunk egyáltalán Rozsava mellett?

 

A filozofálgatáson túl a másik számomra érthetetlen álláspont a Rozsava erkölcsi felsőbbrendűségébe vetett hit. Törökország nem a „kurdokat” támadta meg, még csak nem is a „szíriai kurdokkal” van baja, hanem azzal, hogy az északkelet-szíriai kurd autonómia vezetői együttműködnek a Kurdisztáni Munkáspárt nevű terrorista szervezettel, a PKK-val. Persze, ebben a harcban történtek és történni fognak túlkapások, az etnikai viszonyokat helyi szinten át fogják alakítani, ami borzasztó dolog. Ugyanakkor az egyik oldal erkölcstelensége nem fogja automatikusan azt jelenteni, hogy a másik oldal morálisan tiszta lenne – nem véletlen, hogy Európa eddig sem ismerte el a kurd autonómiát.

 

Rozsavát korábban én is a legélhetőbb szíriai alternatívának neveztem, de lássuk be: a vegyi fegyvereket használó Aszad és a dzsihádista dominanciájú ellenzék miatt elég alacsonyan van a mérce. Mendly Dorottya és

 

a szíriai kurd autonómia támogatói sajnos azon az európai baloldali média által kitermelt narratíván keresztül látja az autonómiát, amely végtelenül egyoldalú, amelynek létét a szíriai kurd vezetők is értetlenkedve fogadnak.

 

Ez a narratíva számos fontos szempontot kihagy, ezért épp annyira redukcionalista, mintha az egész helyzetet csak a migráció szempontján keresztül vizsgálnánk.

 

Egyrészt a Mendly Dorottya által hivatkozott „rozsavai modell” nem más, mint egy etnikai alapú milícia által fenntartott, közepesen jól szervezett anarchia. A nemzet meghaladása nem történt meg, hiszen az etnikai ellentétek folyamatosan újraképeződnek a helyi társadalomban. A kapitalizmuson való túllépés nem tudom, mit jelent egy terméketlen területen, amelynek gazdasági aktivitásának nagy részét a kőolaj feketepiaci értékesítése adja, hacsak nem a termelői lakosság szövetkezetekbe való szervezését (kényszerítését?). A környezeti fenntarthatóság hangsúlyozása ismét jól hangzik, de fogalmam sincs, hogy a gyakorlatban az mivel jár a sivatag közepén, mert ennek semmi jelét nem láttam és nem hallottam – bár kétségtelen, hogy talán kevesebb szemetet láttunk az utakon, mint mondjuk Kairóban (bár többet, mint például Erbilben).

 

Másrészt Rozsava rajongói jobb esetben egy szót sem szólnak a PKK-Rozsava kapcsolatról, rosszabb esetben megpróbálják a PKK által elkövetett bűnöket is relativizálni. A Kurdisztáni Munkáspárt negyven éve áll háborúban kisebb megszakításokkal a török állammal, amelynek mára több, mint negyvenezer áldozata volt. Persze, mondhatjuk, hogy a PKK „nemes célokért” (a törökországi kurd közösség elnyomásának megszüntetéséért) küzd, de ettől még a szervezet terrorista szervezet marad, amelyik merényleteket szervez törökországi célpontok ellen. Ennek vezetőit nemcsak eltűrik Rozsavában, de ünneplik is.

 

Harmadrészt a szíriai kurd milíciákat ugyanúgy vádolták és vádolják helyi források etnikai áttelepítésekkel, tisztogatásokkal. Ezek főleg az amerikaiakkal való együttműködés előtti évekből származnak, de a mi szeptemberi látogatásunk során is teljesen egyértelmű volt, hogy az arab negyedek lakói hátrányos megkülönböztetésben részesülnek, és bizony itt is történtek etnikai alapú áttelepítések – nem véletlen, hogy a napokban üdvrivalgás fogadta az Aszad-rezsim erőit az autonómia arab többségű területein.

 

Ezek után én nagyon örülnék, ha nem lenne „minden gondolkodó ember kötelessége” kiállni egy ilyen autoriter rendszer mellett. Azzal egyetértek, hogy van rá mindenkinek joga, és dönthetünk úgy, hogy támogatjuk őket (nem ők lennének a legrosszabb szövetségeseink), de azért ne feledkezzünk meg az érem másik oldaláról.

 

Az „„„értelmiség””” feladatáról

 

Zárásként nem tudom megállni, hogy ne reagáljak Mendly Dorottya azon felvetésére, mely szerint az értelmiség feladata nem az, hogy a „fennálló erőszakos, hierarchikus, emberellenes rendszerek elfogadására buzdítson”, hanem hogy a társadalmat támogassa abban, hogy „érvényes és jogos kritikáját a fennálló rossz gyakorlatok kapcsán megfogalmazhassa”. Ha így definiáljuk az értelmiséget, akkor én nem kívánok egy percig sem értelmiségi lenni.

 

Nekem elemzőként vagy kutatóként nem az a dolgom szerintem, hogy meggyőzzem az embereket, hogy mi a rossz és mi a jó, hanem megpróbáljam értelmezni, hogy mi miért történik, melyik szereplő miért úgy cselekszik, ahogy.

 

Igazából végtelenül furcsa számomra az az álláspont, hogy mi európai gondolkodóként ahhoz vesszük a bátorságot, hogy igazságot tegyünk egy negyven éve tartó komplex konfliktusban, amihez semmi közünk, megmondjuk, hogy kinek van igaza és kinek nincs, majd ahelyett, hogy arra törekednénk, hogy megértsük mindkét oldalt, az egyiket kikiáltjuk erkölcsi felsőbbrendűnek, a másikat pedig fasizmussal és népirtással vádoljuk.

 

Ezek miatt kicsit úgy érzem magam, mint a vegyész, aki társaival együtt figyelmeztetett, hogy évezredek tapasztalata szerint ha „A” vegyület és „B” vegyület összekavarodik, akkor annak könnyen robbanás lehet a vége. Aztán amikor ezt ténylegesen megtörténik, akkor tűzoltás helyett mindenki felháborodik, hogy hát ennek nem így kellett volna történnie, hogy történhetett volna máskép, „A” vegyület egyenesen gonosz, és azok, akik leírják a kémiai folyamatot, azok legitimálják az „A” vegyületet és a robbanást.

 

Eközben a laboratórium lángokban van, mi pedig nem teszünk semmit, csak vitatkozunk, a világ pedig elszalad mellettünk.

 

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója. Olvasnál még Szalai Mátétól?

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Fideszes nincs a jelöltek között, a párt néppártbeli tagsága ugyanis még mindig revízió alatt van. De KDNP-s, felvidéki hidas és MKP-s vagy épp erdélyi RMDSZ-es politikus sem jelöltette magát pozíciókra.

Nagy szavak ezek, hiszen a miniszterelnök hónapok óta azzal küzdött, hogy még a saját képviselői egy része is torpedózza a terveit.

A Hosszúlépés mozgalom kezdeményezése célba ért, a II. kerület már bevállalt egy női szobrot. Kerpel-Fronius Gábor azt ígéri, az új köztéri szobrokkal vége a tíz éve tartó vizuális környezetszennyezésnek.

A terhes nőre harmincöt esetet sikerült rábizonyítani, de valószínűleg több követőjéről is nagyon sok pénzt gombolt le.

Újabb óriási tüntetésen követelték Prágában az összeférhetetlenséggel vádolt miniszterelnök lemondását.

Az Azonnali megkérdezte a leköszönő elnök Nagy Károlytól, mit szól az eredményhez, és nem csalódott-e miatta.

Minden rettegés ellenére elképesztően jó stadion lett Magyarország új nemzeti stadionja, úgyhogy most már tényleg itt lenne az ideje focizni is. Riport a Puskás-avatóról!

A hét kérdése

„Támogasson téged a Momentum!” – hangozhatna a mondat azoktól, akiken megpróbáltak segíteni Fekete-Győrék az elmúlt napokban.

Azért ide elnéznénk

Jobbnál jobb európai filmeket vetítenek november 13-15. között, ráadásul még jegyet is lehet nyerni!

És mindegyiktől lehet kóstolni! Ráadásul Budapesten! És még finomak is a borok. Nov. 23.

Eljött a te időd! Ugyanis a szocialista párt szervezésében megnézhető Az ifjú Karl Marx című film november 14-én.

Fantasztikusirodalmi találkozó november 30-án!

Jávor Benedekkel, Stumpf Andrással és Bajomi-Lázár Péterrel december 12-ig.

Ezt is szerettétek

Miért nézik le egymást az értelmiségiek és a melósok? Három pályakezdő: egy büszke gázszerelő, egy egyetemista és egy self made man mondja el.

Romániának is valamiről illene szólnia. Most arról szól, hogy nagy, és még nagyobb akar lenni. Így nehéz lesz bármiféle autonómia, mert az nem mennyiségi, hanem inkább minőségi cél. Véleménycikk!

Az EU leendő éléskamrája lehetne a zöldségek tömegét termelő Észak-Macedónia, aminek az új nevét a lakói nagy része rühelli, de elviselik az olyannyira vágyott EU-tagság áraként. De lesz-e ebből valami?

Eddig is csak egy-két helyen szabadott videózni a parlamentben, de mostantól még kevesebb helyen lehet, és még hangfelvételt készíteni se szabad szinte sehol a Házban.

Twitter megosztás Google+ megosztás