A Német Könyvdíj idei nyertese hazugnak nevezte az idei irodalmi Nobel-díjas életművét

A csütörtökön kezdődő Frankfurti Könyvvásár előeseménye minden évben a Német Könyvdíj, amely Európa egyik legrangosabb irodalmi kitüntetése. Idén a Boszniában született német író, Saša Stanišić kapta a díjat. Beszédében bírált egy másik kitüntetettet, az irodalmi Nobel-díjas Peter Handkét.

Csütörtökön kezdődik – a kiállítók és látogatók számát tekintve – a világ legnagyobb könyvfesztiválja Frankfurtban, amely nem csak a német irodalomról és kiadókról szól. Már csak azért sem, mert minden évben van egy vendégállam, amely a saját irodalmával van jelen – ez idén Norvégia. (Magyarország pont húsz évvel ezelőtt volt vendégország.)

A könyvfesztivált megelőzi a Német Könyvdíj, amely ugyan a német nyelvű alkotások közül díjaz, de Európa egyik legfontosabb irodalmi kitüntetése. Végül hat utolsó körös közül a zsűri Saša Stanišić Herkunft (Származás) című regényét választotta ki. A boszniai háború idején szüleivel Heidelbergbe menekült és ott felnőtt író

A mostani kitüntetés azért is nyer sajátos fénytörést, mert az irodalmi Nobel-díjat egy másik németnyelvű szerző, Peter Handke kapta, aki munkáiban szintén sokat foglalkozott Jugoszláviával.

Csak míg Stanišić tényleg onnan származik, és a polgárháború idején menekülni kényszerült, Handke a volt Jugoszlávia területére kívülről tért vissza, ahol karintiai szlovénságát és főleg antiimperialista baloldaliságát a szerb nacionalizmus támogatásában vélte kifejezhetni. Több regényében is kiállt a nemzetközileg elszigetelt Slobodan Milošević rendszere mellett, akiért 2004-ben – amikor az egykori szerb államfő már Hágában ült vádlottként – petíciót is aláírt. 2006-ban pedig ő tartotta Milošević temetésén a gyászbeszédet, kiemelve, hogy „az úgynevezett világgal” ellentétben ő nem ismeri az igazságot, ő hallgatni, figyelni, kérdezni szeret, és ezért szeret „Jugoszlávia közelében, Szerbia közelében, Slobodan Milošević közelében” lenni.

Handke irodalmi Nobel-díja nagy felzúdulást váltott ki, megosztotta az értelmiséget is. Míg mondjuk az amerikai PEN klub testületileg tiltakozott a stockholmi bizottság döntése ellen, Wim Wenders, aki mellett Handke többször dolgozott forgatókönyvíróként, nagyon meleg szavakkal állt ki mellette.

Stanišić mostani kitüntetése mintegy ellenreakcióként is értelmezhető, bár tény: a Herkunft valóban az idei év nagy irodalmi sikere volt már eddig is, én is Stanišićra tippeltem, hogy ő nyeri a Német Könyvdíjat. Jugoszláv háttere miatt azonban elkerülhetetlen volt, hogy ne Handke díjazásának kontextusában jelenjék meg. Amit Stanišić fel is vállalt. A frankfurti Császári Teremben tartott

Stanišić családja 1992-ben, amikor a későbbi író tizennégy éves volt, menekült el Višegradból a szerb csapatok elől, holott mamája szerb származású. Stanišić szerint „művei egy olyan valóságnak köszönhetőek, amely Handkénél csak hazugságból áll“. Márpedig Stanišić szerint még a fiktív irodalom sem hazudhat.

„Azért állok itt, hogy azt az irodalmat ünnepeljem, amely leírja az időt, de az az idő, amit Handke leír, sohasem létezett Boszniában” – mondta a jutalmazott író, aki ezért csak „a Nobel-díj ötven százalékának”, azaz a szintén idén díjazott lengyel Olga Tokarczuknak gratulált. A terem felállva tapsolta ekkor már Stanišićot.

Handke a régi baloldal embere: az ő hősük, amiért szembeszáll a politikai korrektséggel, az euroatlanti világgal, Németország amerikai elköteleződésével. Az egykori hatvannyolcasok közül a nagy Amerika-ellenességükben sokan sodródtak le diktátorok támogatásáig. Ezért állt oda Handke is Milošević mellé – mondván: akit a NATO bombáz, az biztos csak jó ember lehet. És ebben a meggyőződésben sokan követik őt a mai napig.

Amikor Handke irodalmi Nobel-díja kiderült, Denis Scheck irodalomkritikus éppen annak örvendezett, hogy „ez egy pofon a politikai korrektségnek“. Stanišić díját ezért az ő hívei aztán – Sophie Paßmann szavaival – „a politikai nem-korrektség elleni pofonként“ ünnepelték.