Nincs minden nap Karácsony

Az ellenzéki pártok a kötelező minimumot hozták – a túlélésükhöz kötelező minimumot. Ha ezen a választáson sem érnek el értelmezhető eredményt, nem lett volna könnyű megmondani, mi szükség van a továbbiakban erre az ellenzékre.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Tudom, ünneprontónak lenni szörnyen hálátlan dolog. Különösen, amikor hosszú idő óta végre tényleg van minek örülni. 2018 áprilisában nem volt olyan kormányellenes szavazó, aki bárminek is örülhetett volna. 2019 májusában két ellenzéki párt támogatói nyertek egy felhőtlen estét, miközben mások mélyebben érezhették magukat, mint bő egy évvel azelőtt. Most viszont – talán Puzsér Róbert híveit leszámítva – minden ellenzéki választó örülhetett valaminek. Ha másnak nem, legalább annak, hogy a jelek szerint Orbán Viktornak se jön össze mindig minden.

Itt persze különös hangsúllyal bír ez a „minden”. Hiszen ha őszinték vagyunk magunkhoz, beláthatjuk, hogy Orbán Viktornak azért most is elég sok összejött.

Igen, Karácsony Gergely győzelme valóban nagy győzelem, s még nagyobb fegyvertény az ellenzéki többség a fővárosi közgyűlésben. Ahogy szintén nem kis teljesítmény a hét újonnan behúzott megyei jogú város. De miután végigpörgettük a „ma reggel egy új országra ébredtünk” és „ez a NER már nem az a NER” típusú bejegyzéseket, érdemes feltenni a kérdést: milyen meglepetést hozott a vasárnapi választás? Nos, jóformán semmilyet. Azt eddig is tudtuk, hogy a főváros alapvetően kormányellenes karakterű, és hogy az ellenzéknek a vidéki nagyvárosokban vannak még tartalékai. Sőt, pontosan azt vártuk az ellenzéktől, hogy ebből végre politikailag is profitáljon.

Ebben az értelemben

Ráadásul ha igazán őszinték vagyunk magunkhoz, azt sem könnyű megmondani, ez az eredmény mennyiben az ellenzéki pártok érdeme. A minden addigi számítást borító Borkai-ügyet ugyanis egy máig azonosítatlan szereplő játszotta fel, és az ellenzéki sajtó terítette, míg a pártok csak futottak az események után (kérdés, hogy mindig jó irányba-e). Nyilvánvaló, hogy mostantól végképp nehéz lesz megkérdőjelezni, van-e értelme az ellenzéki pártok stratégiai együttműködésének, azt viszont nem tudjuk, hogy a kampány dinamikáját felülíró botrány nélkül ez önmagában mire lett volna elég. Más szóval az „összefogás” szükséges, de egyáltalán nem biztos, hogy elégséges feltétele a sikernek – azt gondolni, hogy ezzel a politikai munka el van végezve, veszélyes önáltatás.

Mindezzel nem akarom kisebbíteni az ellenzéki eredményeket. A Fidesz ezúttal valóban érzékeny veszteségeket szenvedett, szemben 2019 májusával, amikor sokan azt ünnepelték, hogy az ereje teljében lévő kormánypárt „csak” 13 EP-mandátumot szerzett a 21-ből. Az önkormányzati választás ezzel szemben helyenként botladozó, kényszerpályán mozgó Fideszt hozott, valamint – fogalmazzunk most így – ereje teljében lévő ellenzéket. És azt is megmutatta, hogy az ellenzék erejéből ma ennyire telik. Mert stratégiai együttműködés ide vagy oda, Budapesten és a megyei jogú városokon túl az ellenzék gyakorlatilag nem létezik: szinte egyöntetűen narancssárga az ország.

Ahol Budapesten el lehet ugyan vinni jó pár választókerületet, de vidéken már a nagyobb városok ellenzéki előnyét a hozzájuk csapott kistelepülések alaposan lehúzzák. Ha a mostani eredményekből indulunk ki, a Fideszt aligha lehetne egy országos választáson legyőzni, legfeljebb a kétharmadot megakadályozni. De, mint tudjuk, azt a mostanihoz hasonló együttműködéssel már 2018-ban is meg lehetett volna.

Az ellenzék ezzel együtt most mégis nyert.

Egyfelől időt, másfelől reményt.

Emlékezzünk csak, mekkora lélektani áttörést jelentett Márki-Zay Péter időközi győzelme. Még ha a 2018-as választás eredményét nem is befolyásolta – pontosabban nem tudjuk, hogyan befolyásolta –, sokaknak rengeteget jelentett egy valódi választási siker. És most nem egyetlen ilyen siker született, hanem sok kisebb-nagyobb siker országszerte. Aminek következtében sokan úgy érzik, hogy (ismét) jó budapestinek, pécsinek, egrinek, szombathelyinek lenni.

Ahhoz a vidék Magyarországát is meg kell szólítani, amire a jelenlegi ellenzék egyelőre képtelen. És mielőtt idáig eljutna, képesnek kell lennie arra, hogy a saját, most megnyert településein életben maradjon.

Mert a legnagyobb, legveszélyesebb önáltatás az lenne, ha névértéken vennénk Orbán Viktor szavait, miszerint „a Budapesten élők érdekében készen állunk az együttműködésre”. Tudjuk, soha nem azt kell figyelni, amit a miniszterelnök mond, hanem amit csinál. És ne legyenek kétségeink: az oly sokat emlegetett konszolidáció teljesen idegen az általa felépített rendszer természetétől.

Ideje van az ünneplésnek, és ideje van az ünneprontásnak. De van, amikor a kettőnek együtt van itt az ideje. Mert hiába vagyunk túl három választáson: a java csak most jön.

Olvass még több cikket Pápay Györgytől az Azonnalin!