Miért egy kamaszlány lett a klímavédelem élharcosa? Mert a tudósokra nem figyel senki!

Valóban az illuminátus, sorosista gyíkemberek robotleánya lenne Greta Thunberg? Nem inkább az van, hogy végre sikerült aranyossá tenni egy problémát, ami miatt a tudósok ötven éve tépik a szájukat?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Valóban klímakatasztrófa lenne? Valóban az illuminátus, sorosista gyíkemberek robotleánya lenne Greta Thunberg? Tényleg csak az úgynevezett ballib hegemónia hisztije lenne az egész „klímaforradalom”? Tényleg csak a körúton belüli akadémikusokat érdekli ez az egész? Lehet-e zöld a politika? Mostanában felkapott lett ez az egész téma, aminek igencsak örülök. Greta nélkül sokkal kevesebben olvasnák el zöld közéleti cikkeimet, és úgy néz ki, hogy itt az idő komolyabban átnézni az egész témakört.

Miért nem szeretik a politikusok a tudósokat?

Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy miért pont egy copfos kamaszlány lett a szószólója az egész témának, és a válasz talán egyszerűbb, mint hinnénk: a tudósokra nem figyel szinte soha senki. A tudóstársadalom sose volt kora legnépszerűbb csoportja, mondhatni mindig ők a társadalom stréber, „kocka” furcsaságai, akikre csak akkor kell figyelni és akkor kell jóban lenni velük, ha jön a témazáró. A társadalom „nerdjei” már lassan több, mint ötven éve kongatják a vészharangot, hogy valami nagyon nincs rendben, de a politikai és gazdasági elit legtöbbször figyelmen kívül hagyta őket.

A politikusok aláírtak néhány egyezményt, és szerveztek a tudósoknak konferenciákat, ezzel egy részüknek be lehetett tömni a száját, a másik részét renitens radikálisnak titulálták (néha nem alaptalanul). Az üzleti elit pedig elérte a tudomány piaci gyarmatosításával azt, hogy megtalálják a házi tudósaikat a világ minden pontján, akik képesek olyan cikkeket írni, melyek amilyen hangzatosak, olyannyira baromságok is sok esetben.

Egy biztos:

ugyanis a tényleges tudományos konszenzust a radikális véleményválogatástól és körbehivatkozástól első blikkre az különbözteti meg, hogy senkinek sem esik jól.

Hogyan lehet aranyossá tenni a valóságot?

Érthető tehát az alaphelyzet: van egy eladhatatlan dolgunk (azaz a valóság), amit le kéne nyomni az emberek torkán. De hogyan lehet aranyossá tenni a valóságot? A válasz: Greta Thunberg, a lassan 17 éves fiatal svéd lány, aki nem első a közéleti leányok sorában. A művész-környezetvédelmi aktivista családból származó Greta egy évvel ezelőtt kezdte iskolasztrájkját péntekente, amiből egy komplett ifjúsági mozgalom nőtte ki magát. Családi hátteréből is adódik tehát, hogy honnan a fenéből tanult meg fogalmazni, és hogy képes szónokolni. Így maga az, hogy a saját gondolatait adja át, egy teljesen reális dolog.

Ha összeszedjük az iskolákból az összes „strébert”, biztos találunk nem egy, akár nála is fiatalabb gyereket, akinek akár angol nyelven is választékosabb a szókincse, mint némely szóvivőnek. Az, hogy Asperger-szindrómás, az is egyfajta példát tud állítani az embereknek: egy aspergeresnek elhagyni a megszokott környezetét óriási kihívás, és nem kevés akaratot igényel. Ezzel Greta egyfajta szimbólumává vált a „komfortzónán túli” életnek, amit mindenképp be kell vállalni, ha változtatni akarunk. Marie Curie egyik gyakori mondása alapján, miszerint „légy kevésbé kíváncsi a személyek dolgaival szemben, és érdeklődőbb az elképzeléseik iránt”, jogosan feltehetjük a következő kérdést: mi a helyzet a mondandóval?

így nem is csoda, ha az egész hisztériakeltésnek tűnik. Pedig az egész téma sokkal egyszerűbben felfogható, és nem kevés jelenleg is kivitelezhető megoldása van a klímaváltozásnak. Valamint a gyakorlati megoldások mellé nem fogalmaznak meg valamilyen másfajta gondolatiságot, így rábízzák az emberekre azt, hogy mit akarnak belelátni. Pedig a cél világos lenne: a környezettudatosság terjesztése.

De mi is az a környezettudatosság?

A környezettudatos élet egyre trendibb manapság, viszont tíz környezettudatosan élő ember minimum kilencféle választ adna, ha megkérdeznénk, mi lényegében a környezettudatosság.

Pedig a környezettudatosság nem más, mint az a törekvés, hogy megismerjük a környezetünket és a helyünket a környezetünkben. Gyakorlatilag ebből következik az, hogy a zöldek nem igazán skatulyázhatók be se a klasszikus szociáldemokrata, se a konzervatív, se a liberális blokkba sem, mivel ezek a társadalomfilozófiai irányzatok az egyén és a közösség viszonyát és hierarchiáját vizsgálják.

A környezettudatosságra építő zöld filozófiai rendszerek viszont egyfajta ciklust vázolnak fel: az egyének formálják a közösségeket, a közösség hatással van a környezetre, a környezet pedig hatással van az egyénekre. Ez a szemléletmód főleg mellérendeltségi viszonyokat feltételez a rendszer elemei között, amiknek egymásra gyakorolt hatása egyfajta hálózatot képez (Ahogy Jane Goodall szokta mondani, az „élet hálója”).

Nem rettegni kell, hanem megérteni

Az ok-okozatiság a természetben kifejezetten egyértelmű dolog, és az

A megértésre való törekvés sajnos nem jó termék.

Az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének, az IPCC-nek a jelentése nem csak a széndioxid-kibocsátás csökkentéséről szól több ezer oldalon keresztül, hanem az élővilág sokszínűségének csökkenéséről és az elsivatagosodásról is, ami az éghajlatváltozásnak egy nagyon fontos eleme. Az első dolog, amit meg kell értenünk, hogy az anyagok áramlásának ciklusai nem választhatók el egymástól, így a vízzel és a szénnel kapcsolatos problémák különálló kezelése teljesen értelmetlen (Az anyagáramlásról sokkal bővebben itt lehet olvasni).

A szén körforgását a természetben a legjobban a növények, az algák, a meszes vázú élőlények és a talaj képes befolyásolni, így ha sikerül az élőhelyek pusztulását megfogni az elsivatagosodással együtt, akkor sokkal egyszerűbbé, átláthatóbbá és helyileg kezelhetővé válik a probléma.

Mit kellene tenni rettegés helyett?

1. Először is az erdősítés remek ötlet, viszont itt kiemelném, hogy koncepció nélkül az egyetlen növény a „katasztró-fa” lenne, aminek gyümölcsét ízlelhetnénk. Ám ha emberi léptékekben gondolkodunk, ez elkerülhető. Mivel az erdők fölött alacsonyabb légnyomású terület keletkezik, ezért a csapadékot egyszerűen maguk felé szivattyúzzák a fák, ezért a mangrove-erdők helyreállításával kellene mindenféleképp kezdeni az egész folyamatot. Ha helyreállítjuk a tengerparttól a kontinensek belseje felé eső növényzetet, akkor a csapadék ismét rendszerezettebben áramolna a belső területek felé.

2. A második eleme a megoldási képletnek a mezőgazdaság és a vízgazdálkodás komplett áttervezése. A jelenlegi mezőgazdaság nagyban kizsigereli a talajt, és a folyószabályozásoknak köszönhetően a víz gyakorlatilag csak átszalad az egész országon. Léteznek már alternatív mezőgazdasági modellek, mint az ártéri gazdálkodás, az agrárerdészet és a mélymulcsos kertészet, csak ezek kevésbé elterjedtek, és nagytáblás formában nem alkalmazhatóak.

Viszont szövetkezeti modellekben remekül működtethetővé válnak a macerásabb megoldások, és ezt a panelrengetegből nem lehet megoldani, ez biztos. Így

ami infrastrukturális fejlesztéseket legalább annyira igényel, mint hazai viszonylatban a földtörvény által kinőtt és a tragikus támogatási rendszerrel egybentartott megabirtokok helyett a szövetkezetek támogatása (itthon is van nem egy, amely kiválóan működik).

 Így a vidék képes lenne munkát adni minden iskolázottsági szinten, és a megnövekedett belső piac stabil alapot tudna nyújtani az egész országnak – hiszen ha egy ország települései erősek, akkor maga az ország is erőssé válik.

Hatalmas a feladat, de nem megoldhatatlan

Tudom, ez is gigantikusnak tűnik első ránézésre – mert az is, ha mindent egyszerre akarunk megcsinálni. Viszont miért akarnánk mindent egy nagy megalomán koncepcióban kezelni, mikor lebonthatóak apró, emberi léptékű, helyi szintű feladatokra? A zöldek (édesmindegy, hogy értelmiségi, politikus, aktivista, vagy ezek tetszőleges kotyvaléka) egyik legfontosabb feladata az lenne, hogy megmutassuk, mi az, amit helyi szinten meg lehet oldani, és hogy ez hogyan illeszkedik ebbe a világméretű kirakósba.

Az általam felhozott példa egyrészt a biológiai sokszínűség növekedését eredményezné a vízháztartás és a környezetterhelés visszafogása mellett, ami a talaj újraképződésével járna, amiben valójában a legtöbb üvegházhatású gáz képes csapdába esni. A talaj helyreállásával javulna a termés átlagos minősége is, a növények ellenállóbbá válnának, így a biogazdaságokban is engedélyezett szerek is bőven elégségesek lennének. A megerősödött vidéki települések pedig képesek lennének helyben megvalósítani a szükséges apró léptékeket. Mivel a növények a Napból érkező fény egy jelentős részét elnyelik a fotoszintézis során, ezért a bennrekedt hő is sokkal kevesebb lenne, ezzel is kisebb mértékű lenne az üvegházhatás (a bolygóméretű napernyőre majd a Vénusz kolonizálása során visszatérünk).

Összegezve: ugyan maga a feladat hatalmas, de közel sem megoldhatatlan, csak a hozzáállásunkon kéne alakítanunk, és együtt, közösségként dolgozva képesek lennénk kiállni ezt a próbát.

Végezetül szintén Marie Curie szavaival szeretném felidézni: „az életben semmi sem azért van, hogy féljék, hanem hogy megértsék.

Mikor fogjuk végre elhagyni gőgünket és kicsinyes személyeskedéseinket, hogy megérthessünk, s ne féljünk?

A szerző biotechnológus, az LMP debreceni politikusa. Olvasd el a Greta Thunbergről szóló teljes vitát az Azonnalin itt, itt, itt és itt. Hozzászólnál, vitatkoznál? Írj nekünk!