+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Szalai Máté
2019. szeptember 16. hétfő, 16:00
Ha folyamatosan háborúban lennénk, akkor nem akarnánk kilépni egy védelmi szövetségből, pedig akkor sokkal jogosabb lenne a kérdés, hogy miért is vagyunk a tagjai. Válasz Pétervári Zsoltnak.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Olyan jól működik Magyarország NATO-tagsága, hogy bárkiben felmerülhet a kérdés, hogy van-e rá szükség. Ez jutott eszembe, amikor Pétervári Zsolt cikkét olvastam, amelyben felteszi a kérdést, hogy Magyarország részvétele a történelem egyik legsikeresebb védelmi szövetségében vajon a magyar emberek, vagy a „globális hadiipar” érdekét szolgálja.  Természetesen a kérdésfeltevés legitim, ugyanakkor én nem tudom elképzelni, hogy ha ezerszer is felteszik azt, bármi más racionális következtetésre juthatunk, mint arra, hogy a magyar NATO-tagság hazánk, politikai rendszerünk, sőt minden magyar ember biztonságának elsődleges garanciája.

 

A két százalék nem önkényes, és nem csak fegyverkezésre költjük

 

Mielőtt rátérnék ennek bizonyítására, fontos felhívni a figyelmet három tárgyi tévedésre, amelyet Pétervári cikke tartalmazott.

 

1. Először is, az írás egyenlőséget tesz a katonai kiadások és a „fegyverkezés” között, például a Zrínyi 2026 haderőfejlesztési tervet „fegyverkezési programnak”, a katonai kiadások mértékének a GDP 2 százalékára vonatkozó irányelvét pedig „fegyverkezésre fordítandó” összegnek kezeli.

 

A fegyverbeszerzések ugyanakkor csak egy részét képezik a magyar védelmi költségvetésnek. Idén például a katonai kiadások 40 százaléka személyi kiadásokra és lakhatásra megy el, 30 százaléka pedig a honvédség üzemeltetési és fenntartási költségeire, és csak a maradék 30 százalékban találhatóak a konkrét fegyver- és eszközbeszerzések. Látható tehát, hogy

 

a magyar védelmi költségvetés jelentős része nem a „globális hadiiparhoz” kerül, hanem magyar katonákhoz, tisztekhez, vagy éppen a takarítószemélyzethez.

 

Ráadásul még ha van is fegyverkezés, nem biztos, hogy van fegyverkezési verseny.

 

2. Másodszor, a NATO híres védelmi kiadásokra vonatkozó két százalékos elvárása nem annyira légből kapott, mint ahogy azt Pétervári írja. Igaz ugyan, hogy ezt a kitételt a NATO alapító okirata nem tartalmazta, ugyanakkor nem az amerikaiak találták ki random, hogy zsarolják az európaiakat.

 

Először 2002-ben a prágai csúcson, majd 2006-ban Rigában határozták el a védelmi miniszterek (köztük a magyar is), hogy a jövőben GDP-jük két százalékát katonai kiadásokra költik. A döntés oka az volt, hogy az európai védelmi költségvetések mérete drasztikusan csökkent a hidegháború óta, miközben a biztonsági kihívások nem tűntek el, csak átalakultak, így az Egyesült Államok jogosan érezhette azt, hogy Európa bliccel.

 

A vállalás nem vált kötelező érvényűvé, csak politikai ígéret maradt, amit a transzatlanti politikai kultúrában azért nem meglepő, hogy számon kérnek az egyes kormányokon. Hozzátartozik egyébként, hogy a NATO közös tevékenységének finanszírozásában Magyarország részesedése a 2018-2019-es ciklusban 0,7 százalék volt, amely kevesebb, mint Portugáliáé vagy Csehországé. 

 

3. Harmadrészt, meglepődve olvastam, hogy „az észak-atlanti szervezet alapító tagállamainak hadiipara fegyverzi fel direkt vagy indirekt formában a NATO ősellenségeit”. Elfogadva, hogy a biztonsági magánszektor viselkedése profitorientált és gyakran normatív szempontokat szinte teljesen figyelmen kívül hagy (ami egyébként miben más, mint bármelyik másik szabadpiaci vállalat viselkedése?), egész egyszerűen nem igaz az, hogy a fegyvercégek és a neokon elitek egyfajta Palpatine-szenátorként a NATO ellenségeit megteremtve erősítenék meg hatalmukat nyugaton.

 

A rendelkezésre álló statisztikák szerint sem Irán, sem Észak-Korea nem kapott az elmúlt harminc évben érdemben fegyvereket nyugati cégektől, ezeket főleg saját gyártásban szerezték meg, vagy más fegyveripari nagyhatalmaktól (Oroszországtól vagy Kínától) vették meg.

 

Nincs tehát semmilyen összeesküvés, a „globális hadiipar támogatta neokonzervatív áramlat” pedig őszintén szólva, nem tudom, hogy micsoda,

 

főleg mert a felsorolt amerikai, izraeli, lengyel és brazil vezetők közül egyik sem neokonzervatív; Trump elnöknek a kapcsolata az irányzattal több, mint bonyolult, ráadásul ő nagyon szeretne kivonulni sok helyről, vagyis talán mégsem a fegyverlobbi irányítja minden lépését. Magyarország ennek így nem is tudott „térségi zászlóshajójává” válni, ráadásul, ha van ilyen zászlóshajó, az inkább Románia vagy Lengyelország.

 

Attól még, hogy a szomszédok rendben vannak, nem feltétlenül vagyunk biztonságban

 

Mindezek miatt persze még lehetne igaza Pétervárinak abban, hogy a NATO-tagságunk fölösleges, hiszen Magyarország biztonsága első ránézésre rendben van. Ennek bizonyítására azonban a szerző csak a legközvetlenebb geopolitikai kihívásokat vette számításba, és elfeledkezik olyan kérdésekről, mint például a hazánkat is elérni képes iráni rakétaprogram, a Földközi-tenger térségében az állami uralom nélküli területek megnövekedése, az Európán kívüli regionális háborúk spill-over hatásai, az egészségügyi és járványbiztonsági kérdések, vagy a kiberbiztonsági fenyegetések.

 

Ezen túl pedig vitatja az orosz expanzió veszélyét, és valamiért „állítólagosnak” nevezi a globális terrorizmusból fakadó veszélyeket, amelyek ugyan az elmúlt években látszólag valóban csökkentek, de a legrosszabb politika lenne emiatt most hátradőlni, és elhinni, hogy minden rendben van, az Iszlám Állam és az al-Kaida ugyanis ezt nem teszi.

 

Mindezek a fenyegetések nemzetközi szintűek, így nemzetközi válaszokat találni rá sokkal hatékonyabb. Persze a magyar fegyveres erők is képesek lennének valamilyen szintű biztonságot garantálni ebben a környezetben is, ezt ugyanakkor önállóan sokkal drágábban és alacsonyabb szinten tenné, mint a NATO-n belül.

 

A katonai szövetségek kisállamokra gyakorolt pozitív hatásáról számos kutatás született, amelyek közül majdnem mind amellett érvel, hogy egy korlátozott erőforrásokkal rendelkező országnak egész egyszerűen hatékonyabb ellátnia a védelmét kollektív, mint egyéni keretek között. A NATO-tagság specifikusan Magyarországra vonatkoztatható előnyeit is számos tanulmány mutatja be, többek között Wagner Péter cikke vagy Szálkai Kinga elemzése, amelyek részletesen leírják a szervezet hozzájárulását hazánk biztonságához a haderőreform, a képességfejlesztés, a nemzetközi érdekérvényesítés vagy a katonák tapasztalatszerzése területén.

 

Persze jogosan teszi fel a kérdést Pétervári, hogy ha ilyen fantasztikus a NATO-tagság, miért maradt meg semlegesnek olyan országok, mint Ausztria, Svájc vagy Svédország? A sajátos politikai-történeti okok mellett elég csak a térképet ismernünk, hogy lássuk:

 

könnyű semlegesnek lenni, ha körülötted szinte mindenki NATO-tag.

 

Ráadásul mindhárom ország mélyen együttműködik a NATO-val, tehát azért olyan forradalmi különbséget nem láthatunk.

 

Mikor sikeres egy védelmi szövetség?

 

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban Pétervári azt felejti el, hogy egy katonai együttműködés nem akkor sikeres, ha sok háborút vív meg győzedelmesen, hanem éppen akkor, ha még háborúkat sem kell vívnia.

 

A NATO-nak és a közös védelemre irányuló híres ötödik cikkelynek nem csak az a célja, hogy egy tagot ért támadás után koordinálja a közös fellépést, hanem hogy elrettentsen bárkit, aki erre vetemedne.

 

Az tehát, hogy Pétervári ma biztonságban érzi Magyarországot, a legjobb érv Magyarország NATO-tagsága mellett,

 

hiszen többek között az tette lehetővé ennek a biztonságnak a megteremtését. Oroszország terjeszkedése minket NATO- és EU-tagságunk miatt nem fenyeget – nem véletlen, hogy a kelet-európai államok rohannak a NATO tagjaivá válni. 

 

Paradox módon tehát az, hogy felmerülhet bárkiben a NATO-tagság relevanciája, önmagában is mutatja a NATO-tagság relevanciáját.

 

Ha folyamatosan háborúban lennénk és a túlélésünkért kéne küzdenünk, akkor nem akarnánk kilépni egy katonai szövetségből, pedig akkor sokkal jogosabb lenne a kérdés, hogy pontosan miért is vagyunk tagjai. A következő évtizedek elég turbulens időszakot jelenthetnek a világpolitikában, éppen ezért én nagyon boldog vagyok, hogy Magyarország NATO-tagként, és nem egy kis, semleges és gyenge államként néz szembe a 21. század kihívásaival.

 

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója. Olvasnál még Szalai Mátétól? Ide kattints!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Szexuális utalásokból Gyurcsánynál sincs hiány, és a kormánymédiát is megcsapta a szerelem szele a héten.

21 ember gyógyult fel Magyarországon az új típusú koronavírusból, és öt új halálozásról érkezett hír.

Mivel még mindig nem fogadták el az ország 2020-as költségvetését a választás megrendezésének rá eső felét sem tudja kifizetni.

Az aktív fertőzöttek 42 százaléka budapesti eset, az elhunytaké pedig 61 százalék jelenleg.

Madridot például teljesen lebénították a tüntetők, akik a szélsőjobb szerint „bűnözőkormánnyá” vált baloldal lemondását követelték.

A terv szerint június közepétől Ausztria, Szlovákia, Csehország és Magyarország között lehetővé vált volna a szabad utazás, de a szlovákok még tartanak a külföldiektől.

Szombatra már 1655-en gyógyultak fel, míg az aktív fertőzöttszám 1576-ra esett. Grafikonokon a részletek!

A hét kérdése

Igen? Nem? Vagy csak a második hullámtól? Esetleg soha nem is tartottál tőle? Ez a hét kérdése az Azonnalin!

Azért ide elnéznénk

Keresd fel a hozzád legközelebb esőt május 24-én: rengeteg program lesz.

Az Azonnali publicistája a nemzeti régiókról szóló polgári kezdeményezésről vitázik online május 25-én este 8-tól!

Ezért beszélget az űrhajóssal május 27-én Szujó Zoltán.

Ki nyerheti az amerikai elnökválasztást? Szakértők vitatják meg az American Corner május 28-i eseményén!

Az Azonnalin rendszeresen publikáló Szalai Máté is elemzi a Külügyi Intézet online beszélgetésén, május 26-án!

Ezt is szerettétek

Mi áll Klaus Johannis román államelnök magyarellenes kirohanása mögött? Podcast.

Akár az egészségügynek, akár a gazdaságnak akarnak kedvezni a politikusok, katasztrofális következményekbe futnak bele.

Fogadják el a munkavállalók, hogy a közelgő válság miatt komoly áldozatokat kell hozniuk az állásukért – legalábbis az Iparkamara elnöke, Parragh László szerint. De mit szólnak ehhez a szakszervezetek?

Sok felvidéki városba a magyar polgármesterek hívták be a megszálló csehszlovák katonákat. Itt a Trianon 100 podcast harmadik része.

És a koronavírus-járvány, vagy az azt követő válság kezelése lehet majd a 2022-es kampány fő témája? Böcskei Balázs és Mráz Ágoston Sámuel a Helyzetben!

Hogyan élik meg a koronavírus-járványt a különböző generációk? Kiknek a legnehezebb most, és miért jött elő a nyugdíjasbashing?

Miért csapott látványos hisztiket az akkori román miniszterelnök Trianonban, miközben megkapták Erdélyt, a Bánság nagyobb részét és a Partiumot?

Twitter megosztás Google+ megosztás