Merkel Orbánt kiszámíthatatlannak tartja – mármint egy film szerint

Négy évvel ezelőtt volt a menekültválság döntő pontja. Miután Orbán Viktor a Keleti pályaudvar előtt rekedt menekültek kérdését „német problémává” minősítette, a menedékkérők pedig gyalog indultak meg Ausztria felé a Keletitől, Angela Merkel egy rendkívüli döntést hozott: bejöhetnek Németországba a menekültek. Erről szól a német közszolgálati ZDF dramatizált dokumentumfilmje. Elmondjuk, hogy sikerült a film, amin már a berlini magyar nagykövet is felháborodott.

A német közszolgálati ZDF televízió múlt hét szerda este egészestés dramatizált dokumentumfilmmel dolgozta fel a négy évvel ezelőtti eseményeket: a sokszor rendezői fikció szülte, színészek szájába adott párbeszédeket, amelyek Merkel irodájában vagy a Keleti pályaudvaron történteket akarják közelebb hozni, tényleges felvételek és interjúk egészítették ki.

Christian Twente filmje arra tesz kísérletet, hogy az ismert képek és a merkeli, orbáni nyilatkozatok mögötti hátteret is megmutassa – értelemszerűen ennek megfelelően nem egy dokumentum-, hanem sok tekintetben játékfilmmel van dolgunk, bár a film részletes leírásában hangsúlyozzák, hogy a dramatizált részek Merkel bizalmasi köréből szerzett háttérinformációkon alapulnak. Twetten már Luther Márton, Marx, vagy a bukott Bayern München-vezér, Uli Hoeneß életét is megfilmesítette: a történettudomány által nem lefedett részeket szintén rendezői fantáziával töltve ki.

A főszereplők nem szólalnak meg a filmben: se Orbán, se Merkel

Német és osztrák részről számos szereplő megszólal maga is, a magyar kormányzati részről viszont senki. Hogy keresték-e őket egyáltalán, az nem derül ki egyértelműen: a film elején csak annyit írtak ki, hogy nem minden érintett akart nyilatkozni. Például Merkel sem nyilatkozott a filmben: őt végig egy színész játssza, illetve az aznapi nyilvános programjának felvételeit játsszák be a filben.

Az osztrák Gerald Knaus, az EU-török menekültügyi megállapodás egyik kidolgozója már a másfél órás film elején azt mondja: Orbán tudatosan katasztrófára játszott.

– mondja a magyar miniszterelnökről Knaus. Szerinte Orbán tudatosan arra játszott, hogy a Keleti pályaudvarnál borzasztó képek készüljenek, mert azokat „belső propagandára” használhatja. Thomas de Maizière akkori német belügyminiszter elismeri a filmben: a német kormány azt remélte, hogy az összes többi EU-ország is közös, európai megoldásokban érdekelt, de a többiek csak hitegették Berlint. A kereszténydemokrata politikus szerint igenis jó megoldás lett volna az európai menekültkvóta.

Ebben azonban még Knaus sem ért vele egyet: az Orbán-kritikus szakember szerint a menekültkvóta „mindig is egy illúzió” volt. Szerinte a német kormány sok hibát követett el azzal, hogy túl sokáig ragaszkodott ehhez a megoldáshoz. Knaus szerint azonban tényleg csak Németország volt képes belátni: a Földközi-tengerben és a balkáni útvonalon annyian haltak meg, hogy az emberáldozatok számát tekintve „nyugodtan lehet háborúról beszélni”.

Maizière szerint a Merkel-kormány a közvélemény nyomása alatt állt: a német közélet és a társadalom többsége a Willkommenskultur mellett volt, „senki nem beszélt bezárkózásról”.

Reinhold Mitterlehner, egykori konzervatív osztrák alkancellár – aki nemrég írt lesújtó könyvet Sebastian Kurzról –, úgy véli a filmben: „Orbán tovább akarta adni a problémát azoknak, akik emberséget mutattak”, azaz az osztrákoknak, németeknek, svédeknek.

A filmben megszólal Mohammad Zatareih is: ő az a szír menekült, aki megindította és vezette a menedékkérők menetét az osztrák határig.

A filmből két személy marad ki még a dramatizált, színészi szintről is, ők csak a színészek említéseiben jelennek meg: Orbán Viktor és Horst Seehofer. Seehofer azokban a döntő napokban tényleg eltűnt, a szeptember negyedikei határnyitásról szóló döntésnél Merkel hiába kereste az akkori bajor miniszterelnököt, annak mobiltelefonja – sokak szerint tudatosan – ki volt kapcsolva. A filmbeli Merkel Seehofer eltűnésére azt mondja: „ez már mindegy is, ezzel együtt kell élnem”.

A ZDF dokumentfilmjében bejátsszák Lázár János tényleges sajtótájékoztatóját, amiben a politikus buszokat ígér „a bevándorlók” számára, hogy azok elérhessék az osztrák határt. Zavaró, hogy a ZDF a bevándorlót végig menekültként fordítja – bár az is igaz, hogy egy jó hosszú filmbeli lábjegyzet kéne annak elmagyarázásához, hogy mi a különbség a menekült és a bevándorló között, és miért nevezi egyik kormány ennek, másik annak őket.

Merkel szeptember negyedike estéjén-szeptember ötödike reggelén hozza meg a döntést: a megindult menedékkérőket felveszi Németország.

A történelmi tudás hiányát a fikció tölti ki

A filmben tehát számos rész, döntés fiktív párbeszédekkel van bemutatva. Itt Merkel környezetét – főleg a Merkelt a kezdetektől kísérő, a nyilvánosságot kerülő Beate Baumann-nal való beszélgetéseit, illetve a kormányzati megbeszéléseket – próbálják meg a fikciós részek érthetőbbé tenni.

A játékfilmes részeknél mutatkozik meg egyértelműen a Merkel-környezetében a film alkotói szerint feltétetelezett Orbán-kritikusság. Amikor például egy eljátszott kabinetülésen felmerül, hogy Merkel és Orbán közösen álljanak ki egy sajtótájékoztatóra, Merkel (tehát a filmbeli színész) azt mondja: jól ismeri ő ahhoz Orbánt, hogy tudja, nem fog ilyen szívességet tenni Berlinnek. A filmbeli Merkel szerint „Orbán kiszámíthatatlan”, és őt az, ami Magyarországon zajlik a menekültekkel, „1989-re emlékezteti”.

A Peter Altmaier kancelláriaminisztert játszó színész Merkelnek azt mondja (még mindig a játékfilmes résznél vagyunk), hogy

Merkel elképzelt környezete mellett a Keleti pályaudvar a másik játékfilmes környezet: a mostani, tényleges helyzetnél tisztábbnak ható budapesti pályaudvaron a menedékkérők Ausztria felé való gyalogos megindulását mutatják be. Ez a döntés még inkább a nyitás felé lökte ugyanis a német kormányt.

Sie haben es geschafft

A film végén Sigmar Gabriel egykori szocdem pártelnök és akkori alkancellár elismeri: Merkel a történelmi döntésével a CDU liberalizmusát igencsak kitolta. Miközben szerinte ez morálisan helyesnek is tekinthető, a szocdem politikus úgy véli:

A határnyitás után a CDU ugyanis még több olyan merkeli lépést, amely a német jobboldali addigi identitását teszi majdnem kockára, nem fogadna el.

Sigmar Gabriel ha visszatekint az akkori eseményekre, azt kell mondania: „illúzióban éltünk”. Gabriel szerint ugyanis az volt illúzió, hogy azt remélték: ez egy rendkívüli, egyszeri döntés lesz. Nem számoltak azzal, hogy milyen politikai mozgásokat fog mindez beindítani – amelyek, mint például a német szélsőjobb parlamenti jelenléte, nem tűnnek egyszerinek és átmenetinek.

Gerald Knaus szerint azonban nem szabad elfelejteni: a politikai következmények ellenére is „Merkel megmentette Európa lelkét”. És végső soron Merkelnek igaza lett: sikerült megoldani a válságot,

Miért akadt ezen ki a berlini magyar nagykövet?

A filmből új részleteket nem tudunk meg, a játékfilmes kiegészítések értelemszerűen nem történelmi dokumentumok, egyszerűen átélhetőbbé tesznek egy történelmi pillanatot. Ennyiben érdekes az alkotás, de nem újszerű. Ráadásul van azért pár slendriánság, amely nem a politikai, hanem művészi tartalomra vonatkozik, de mégis nagyon zavaró. Például az, hogy a Werner Faymann akkori osztrák kancellárt játszó színész nem bécsiesen beszél, hanem úgy, mint egy német politikus – ami teljesen hihetetlenné teszi a róla szóló részeket.

A film szerint egyébként Faymann azon az estén elég türelmetlenül hívogatta Merkelt, attól tartott ugyanis: az Orbán-kormány erőszakot fog alkalmazni, és ezáltal ők, az osztrákok is sárosak lennének. A filmbéli Faymann azt mondja Merkelnek: beengedi őket, ha utána az áradat felét Merkel továbbengedi Németországba. Ezen a ponton különösen érdekes lett volna tudni, mit mond egy magyar kormányzati érintett, és milyen alapja volt Faymann aggodalmainak.

Érdekes módon mégsem ezt, a kormányzati megszólalók hiányát reklamálja a magyar fél a filmen, hanem azt, hogy a Keletit a menekültválság kiindulópontjának állították be, ami egyébként nyilvánvalóan nem igaz a filmre.

pláne, hogy az egész film mégis azt az összbenyomást hagyja maga után, hogy egy Merkelről szóló imázsfilm. Ráadásul úgy, hogy a névvel-arccal nyilatkozók közül érdemi döntési pozícióban egyedül Thomas de Mazière belügyminiszter volt. Rajta kívül csak a B-ligából szólalnak meg politikusok, míg sem külügyminiszter, sem kormányfő nem szerepel sem német, sem osztrák, sem magyar részről.

Aki tehát egy alapos munkára kíváncsi, annak érdemesebb a neokonzervatív Die Welt napilap újságírója, Robin Alexander 2017-es könyvét, a Getriebene-t elolvasnia. (A címben szereplő Getriebene – azaz Űzöttek – szó egyszerre utal a menekültekre és a helyzetre folyamatosan reagálni kényszerülő német elitre.) A könyv kizárólag történelmi források alapján dolgozza fel a 2015-ös merkeli döntés előzményeit és következményeit.

FOTÓ: ZDF