Volt még egy sikeres előválasztás, de ettől még nem lesz több tartalma az ellenzéki politikának

Miközben az ellenzék örömködik azon, hogy jé, milyen jól működik ez az előválasztásos dolog, abba nem gondolnak bele, hogy miért is találták ki ezt az intézményt első körben: arra, hogy egyetlen, koherens politikai közösségen belül teremtsen egységet, nem pedig arra, hogy egy fragmentált, heterogén politikai blokkot vezessen sikerre.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Nem múlt el a nyár újabb ellenzéki előválasztás nélkül: most éppen Ferencvárosban zajlott egy. De korábban sokáig lógott a levegőben az is, hogy a szolnoki patthelyzetet hasonlóképpen rendezzék a felek. (A ferencvárosi helyzetről bővebben itt, az eredményről itt írtunk, a szolnoki sztorit pedig, ahol végül a felek előválasztás nélkül, tárgyalásos úton próbálnak egymással dűlőre jutni, itt magyaráztuk el.)

A dolog mintha annyira bejönne az ellenzéknek, hogy szépen lassan bele is szerelmesednek egy picit. Fekete-Győr András Momentum-elnök például egyenesen azt mondta, hogy a folyamat olyan sikeres, hogy rendszeresíteni fogják, és azt is el tudja képzelni, hogy 2022-ben előválasztás útján keressék meg az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltjét.

Kétségtelen, hogy az ennek a magyar politikai kultúrában merőben újfajta intézménynek megvan a maga gyermeki bája: alkalmas arra, hogy a döntést és a felelősséget áthárítva a választókra (hiszen végsősoron ők mondják ki a döntő szót) feloldja a pártok közötti konfliktusokat, ezzel is egységes cselekvés felé terelve őket. Másrészt az előválasztás teret nyit arra is, hogy demokráciásat játszhassanak úgy a pártok, mint a választóik: az előbbiek egymás tök felesleges és parttalan meggyőzése helyett a szavazók megszólítására fókuszálhatnak, akik így úgy érezhetik, a politika végre tényleg róluk szól.

Mire találták ki az előválasztás intézményét?

A felszínen tehát szép minden, de ha azt hisszük, hogy az előválasztással az ellenzék megtalálta a sikeres politizálás modelljét, nagyot tévedünk. 

Ennek köszönhetően az előválasztás pozitív következményei a magyar esetben rövidre zártak, annak hosszú távú előnyeit az ellenzék – mai formájában legalábbis – aligha élvezheti.

Ha megnézzük az intézmény történeti hátterét – amit Nádasi Balázs össze is foglalt a Magyar Hangban –, leszűrhetjük: az amerikai gyökerekkel rendelkező előválasztást azért találták ki, hogy egyik oldalról egyazon párt elnökjelöltjei ne happolják el egymás elől a szavazatokat, a másik oldalról meg azért, hogy a sikert leginkább magában hordozó jelölt mérettesse meg magát.

Ennek praktikus következménye, hogy míg az előválasztási kampányban a cél a különbségek hangsúlyozása, a jelöltek és a bennük megtestesülő párton belüli erőközpontok egyéni arcélének bemutatása, addig az előválasztás a lebonyolítást követően azt követeli meg a felektől, hogy a nyertest a vesztesek – feladva saját partikuláris agendájukat és céljaikat – feltétel nélkül támogassák.

A magyar ellenzék pedig nem csinál mást, minthogy az ideálistól teljesen eltérő környezetben alkalmazza az előválasztást, miközben annak belső logikájából következő hatásain nem tud – és egyelőre nem is akar – változtatni.

Miért működik most az előválasztás?

Leginkább azért, mert az előválasztás végeredményében rímel arra, amit az ellenzék az elmúlt évek kudarcaiból megtanult, amire szocializálta magát és egyébként a választóit is: valamiféle ellenzéki egység megteremtése a gyógyír „az Orbán nevű fertőzésre”.

Ráadásul most – a korábbi összefogási kísérletekkel ellentétben – egyértelmű a leosztás: a májusi EP-választás és az akkor bekövetkezett átrendeződést visszaigazoló közvélemény-kutatások alapján a DK és a Momentum osztja a lapokat. Teszik ezt ráadásul – néhány kivételtől eltekintve, mint Pécs vagy Százhalombatta – rendkívül jó érzékkel, kezüket a gyeplőn tartva, demonstrálva domináns pozíciójukat, de az alattuk lévő lovat nem agyonnyomva: mindegyik EP-n vesztes párt kap olyan kompenzációt az önkormányzati háttértárgyalásokon, hogy ne akarjon a saját és mások kárára önállósodni.

Ilyen környezetben az előválasztás is működik: az még a legkonfliktusosabb helyzetben is olyan egységet teremt, amit a felek – már csak a saját jól felfogott érdekükben is – kénytelenek tiszteletben tartani. Ha máshogy nem, hát azzal, hogy legalább ellenjelöltet nem indítanak az előválasztások nyerteseivel szemben.

Így az előválasztás pozitív hatásai is kiteljesedhetnek: mindenki kicsit megmutathatja magát a választóinak, majd a különbségeket félretéve maximalizálhatja az ellenzéki siker esélyét. (Mondjuk a ferencvárosi előválasztás esetében kicsit bajban lennék, ha meg akarnám mondani, hogy miben különbözött Baranyi Krisztina és Jancsó Andrea. Azt leszámítva persze, hogy mindkét jelölt azt hirdette magáról fennhangon, hogy ő a korrupció elleni harc éllovasa, és nem a másik.)

És miért nem fog működni az előválasztás később?

Az EP-választás utáni kegyelmi időszak, amiben az éppen gyenge pártok nem érzik magukban az erőt, hogy ugrálhassanak, és az erősek sem törnek a megsemmisítésükre, azonban nem fog örökké tartani.

Hanem az ellenzék pártjai természetszerűleg saját zsákmányszerző akarattal rendelkező, önálló egységek, akik normális körülmények között a maguk politikai agendáját építik, és ezt legfeljebb eseti jelleggel szakíthatja meg egy-egy rendkívüli helyzet.

Mi sem mutatja ezt jobban, mint maga az EP-választás. Bajnai Gordon 2012. október 23-i visszatérésével, az összefogás-tematika megszületésével annak lehettünk tanúi, hogy ugyan néha-néha egy-egy ellenzéki csoportosulás nekirugaszkodik, hogy a kormányváltáshoz szükséges kritikus tömeget magához vonzza, de végül – ennek sikere híján – mindenki valamiféle közös keretet próbált alkotni, amire egy élhető, minden fél számára teret hagyó koalíció felhúzható.

De a felek különbségei (és persze a személyes konfliktusok, amik mondjuk a „szemkilövető, hazug” Gyurcsány Ferenc vagy a „cigányozó, náci” Vona Gábor körül kialakultak) miatt annyira szélesre kellett nyitni a közös alapot, amire az egység felhúzható, hogy a NER-ellenességen túl gyakorlatilag tartalmatlan, és éppen ezért terméketlen politika lett a végeredmény. Kiss Viktor ideológiakutató szavait idézve az üres, antiorbánista populizmus bűvkörében élt az ellenzék – egészen a májusi EP-választásig. Ekkor döntött úgy két szereplő, a DK és a Momentum, hogy a senkiföldjét elhagyva – okos kampánnyal kombinálva – a liberális hegemónia gondolatait felmelegítve mer mondani valami érdemit a magyar közéletről.

Jelenlegi tudásunk alapján tényleg el tudjuk azt képzelni, hogy az önkormányzati választások után, ami még pont annak az antiorbánista, az összefogást pajzsra emelő logikának a jegyében fog zajlani, ami már részben megbukott május 23-án, a DK és Momentum nem arra fog törekedni, hogy folytassa az EP-választáson megkezdett útját, próbálva szépen, lassan bedarálni maga alá az ellenzék többi pártját? És azt el tudjuk képzelni, hogy a többi párt – kihasználva, hogy most három évig nem lesz választási szituáció – nem fog mindent megtenni ennek elkerülése érdekében?

Végső soron: el tudjuk azt képzelni, hogy majd az ellenzéki pártok 2022-ben bele fognak menni, hogy a legfontosabb, legszimbolikusabb, a politikai képüket, világukat leginkább megtestesítő személyt, a miniszterelnök-jelöltet előválasztással keressék meg annak tudatában, hogy

Azaz tényleg azt hisszük, hogy a vesztesek lefejezéséhez is politikai fegyverként használható előválasztás gondolatától mindenki ujjongani fog, és fejét önként fogja a guillotine alá helyezni? Valahogy az ehhez hasonló kísérletek eddig se nagyon működtek, emlékezzünk csak vissza arra a folyamatos, hol a háttérben, hol a kamerák előtt történő izmozásra, ami 2014-ben elvezetett a „közös miniszterelnök-jelölt” Mesterházy Attila bukásához.

Az előválasztás csak technika, a közös politika tartalmát nem mondja meg

Ahhoz, hogy az ilyesmi defektus, vagy a 2018-as, a „legesélyesebb jelöltek” körüli bohózat ne ismétlődhessen meg, pont arra lenne szükség, hogy a közös ellenzéki politizálás már említett, élhető keretét megteremtsék a szereplők. Ez ellen nem csak az hat, hogy az ellenzék sok különálló, saját agendával rendelkező politikai közösségből áll, és nem is csak az, hogy vélhetőleg az önkormányzati választás utáni időszakban mindenki a saját maga egyéni arculatának, identitásának kialakításával, tisztázásával, erősítésével lesz elfoglalva.

Hanem az is, hogy az előválasztás egy technikai megoldás, technikai problémákra (hogyan teremtsünk összefogást?) ad mindenekelőtt választ,

Ez a „csak egy maradhat”-féle logika, ami a győztest piedesztálra emeli, a veszteseket viszont önkéntes száműzetésbe taszítja, meghunyászkodásra kényszeríti, pont hogy ellene hat annak a mindenkinek teret hagyó, és mellette érdemi tartalommal bíró (nem, az olyan értelmiségi nünükék, mint a jogállam meg a demokráciaféltés nem érdemi tartalom) politikai működésnek, amit oly kétségbeesetten próbálnak megfogalmazni a szereplők hosszú évek óta.

Így az előválasztással az ellenzék közel sem találta meg minden bajok gyógyírját, és aki – örvendezve annak rövid távú következményein – mégis ezt gondolja, az legkésőbb 2022-ben nagyot fog koppanni.

Olvass még több cikket Petróczi Rafaeltől az Azonnalin!