+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Szászi Áron
2019. augusztus 14. szerda, 16:45
Nem attól lesz valaki populista, hogy kulturális vagy gazdasági alapon hergel, és nem is csak a lenézett melósok dőlnek be ennek. A populizmus sem olyan fekete-fehér, mint amilyennek a világot láttatja.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Az Azonnalin kialakult populizmusvita hiánypótló, de az eddig megjelent cikkekben sok helyen zátonyra futnak az érvek. Ez nem feltétlenül a szerzők hibája: 

 

eredendő problémája a populizmuskutatásnak, hogy nem tudjuk igazán, mi is az a populizmus.

 

Ahogyan erre Szalai Máté helyesen rámutatott, a populizmusra ideológiaként vagy politikai kommunikációs stratégiaként is lehet tekinteni – ez egy létező tudományos vita. Személyesen azt gondolom, hogy ezek nem zárják ki egymást.

 

A jobboldal és a baloldal sokféleképpen keveredhet

 

Nem csak a populizmus, de a jobb- vagy baloldaliság is lehet párhuzamosan egy koherens, hagyománnyal rendelkező világnézet és „marketingfogás” mindenféle valós, szakpolitikai tartalom nélkül. Lényegében erről szól Ecsenyi Áron meglátása is, amikor arról ír, hogy a Fidesz gazdaságpolitikája mennyire baloldali valójában.

 

Az már egy másik kérdés, hogy Ecsenyi ugyanebben a cikkben a jobb-bal tengelyt kizárólagosan a gazdasági dimenzió mentén értelmezi. Pedig a gazdasági és kulturális dimenziók együttes vizsgálata sok dolgot segít megérteni.

 

POLITIKAI IDEOLÓGIÁK SWEDLOW & WYCKOFF MODELLJE ALAPJÁN

 

A gazdasági dimenzió könnyen értelmezhető, változóak a preferenciáink arról, hogy mennyire szeretnénk, hogy mennyi redisztribúció legyen (gazdasági egyenlőség) és mennyi teret hagyjunk inkább a piacnak (gazdasági szabadság). A kulturális dimenzió már trükkösebb, ez korok és országok között sokat változik, de általánosságban a baloldalon az egyéni szabadság, kisebbségi jogok (ma etnikai, szexuális kisebbségek), míg jobboldalon a hagyományos értékek, nemzeti érzés, rend, biztonság alapján válik szét.

 

A libertariánusok – ezen belül is elsődlegesen az egyesült államokbeli Republikánus Párt egy sajátos értékekkel és pszichológiai profillal rendelkező csoportja – kulturális ügyek mentén baloldalinak tekinthetőek (többségük támogatja a meleg házasságot és elfogadóak az abortusszal szemben), viszont jellegzetesen piacpártiak és a jóléti állam visszaszorítását látják helyesnek. Ezt a kategóriát itthon néha „balliberálisnak” címkézzük, de azért van itt egy kis fogalomzavar, arról nem is beszélve, hogy ami Európában gazdasági jobb, az amerikai republikánusoknak már-már kommunizmusnak tűnik.

 

Ami viszont talán érdekesebb, hogy a jobb-baloldaliság ezzel ellentétesen is ötvözhető. A globalizmusra reagáló, főként nyugat-európai új-jobboldal elindult az állami újraelosztás és a jóléti sovinizmus irányába, részben azért, mert tér nyíLt a szegényebb, munkás szavazók megszerzésére, akik korábban tömegesen voltak szakszervezeti tagok és a baloldali pártok támogatói. A mai jobboldali populisták sokszor ezt az irányt képviselik, és

 

vannak olyan tudósok, akik ezt a gazdasági bal-kulturális jobb kombinációt hívják populizmusnak. Helytelenül.

 

Én is Cas Mudde ideológiaalapú definícióját használom, mert talán ez a legkevésbé az elemzés tárgyára szabott definíció. Ez alapján három meghatározó jellemzője van a populizmusnak, amik egyenként is fontosak:

 

+ elitellenesség,

 

+ népközpontúság (népakarat teljesítése),

 

+ fekete-fehér világkép (egy jellemző jó-gonosz felfogás, a szürke árnyalatai nélkül).

 

Az újjobboldali pártok és politikusok gyakran azért populisták, mert a gazdasági bal- és kulturális jobboldali elemeket hajlamosak a régi eliteket kárhoztató diskurzusra felfűzni, amiben magukat a kisebbségekkel/bevándorlókkal szemben meghatározott, etnikai alapú nép védelmezőiként tüntetik fel.

 

Techet Péter kulturális konszenzusokat sorol fel, amiket a populisták megkérdőjeleznek. Az érvelése alapján ilyen identitáspolitikai ügyek mentén könnyebb mobilizálni, mint az „osztályellentétek” alapján, ezért lesznek sikeresebbek a jobboldali populisták. Techet attól viszont eltekint, hogy ezek a populisták sokszor (neoliberális) gazdasági konszenzusokat is támadnak. A magyar példánál maradva ezt mutatja a rezsiharc, az IMF-harc, a devizahitelharc (nem csak a Fidesz, de a Jobbik és a Mi Hazánk részéről is), a CSOK-osztogatás.

 

Ez a fajta fiskális populizmus egyszerre mobilizál kulturális jobboldali és gazdasági baloldali alapokon, amikor „a globális elittel szembemegy”, és a migránsok helyett a magyar népnek akarja adni a pénzt. (Persze azt leszámítva, hogy a jóléti intézkedésekkel is elsődlegesen a középosztályt/gazdagokat célozzák, miközben a redisztribúció klasszikus forrásaiból, mint az oktatás és egészségügy kiszipolyozzák a forrásokat, ezzel is legjobban a legszegényebbeket sújtva.) Ha ez nem lenne elég, akkor érdemes rámutatni, hogy a populizmust a jobboldali pártokkal, mozgalmakkal azonosítani földrajzi és időbeli torzítás.

 

De miért is ideológia a populizmus?

 

A populizmust hajlamosak valami nagyon új dologként felfogni, amit a brexitisták, Steve Bannon, Donald Trump, Marine Le Pen, Orbán Viktor és a többi populista klubtag hozott magával. Pedig a populizmus hagyománya elég régre visszanyúlik. A populizmusnak van egy átfogó erkölcsi iránymutatása és világképe, sőt intellektuális hagyománya is, ami a népszuverenitás (popular sovereignty) elvére és a népakarat (vox populi) képviseletére épít. Ez egy „vékony” ideológia, ami különböző korokban és országokban más-más ideológiákkal ötvöződik.

 

A legelsőnek tartott populista párt a 19. század végén aktív amerikai People’s Party (Nép Pártja) vagy más néven Populista Párt a déli és középnyugati államok eladósodott farmerjeinek mozgalmaira épült. A párt a vasútmonopóliumok és más nagyvállalatok megregulázását, a gazdaság felpörgetése érdekében az ezüstalap bevezetését és a munkabéreket lenyomó bevándorlókkal szembeni fellépést szorgalmazták. Ők indították az egyik legkomolyabb „harmadik párti” mozgalmat, az elnökjelöltjük 1892-ben öt államban is győzött. A 20. század elejére a mozgalom teljesen elhalt, de a követeléseikből sokat beépített mindkét párt a programjába, a New Deal liberalizmusa is ide vezethető vissza. A párt ideológiája a politikát irányító különleges érdekcsoportokról, a szükséges reformokat elgáncsoló elitekről mintaként szolgált az USA-n belül és kívül is a későbbi populistáknak.

 

Latin-Amerika kétségtelenül a legtöbb populizmust elszenvedő kontinens, ahol a baloldali populizmus hódított. Ezt a példát hozza fel Gyenge Dániel is, viszont nincs igaza abban, hogy a populizmussal azonosított motívumok mindig baloldaliak lennének és a populisták mindig centralizálnak. Az 1990-es években Brazíliában és Argentínában megjelentek fájdalmas, neoliberális reformokat végrehajtó populista vezetők is.

 

Félrevezet az arról szóló vita, hogy melyik oldal sajátja a populizmus, mindkét oldalon felüti a fejét. Sőt, akár középen vagy teljesen új dimenziók mentén is:

 

a centrista olasz Öt Csillag Mozgalom az online demokráciára építő platformjaival a „digitális populizmus” vízióját képviseli. A populizmusnak valóban rengeteg változata és árnyalata van, de nem mindenki populista, akire ezt a bélyeget rásütik.

 

Elitkritika =/= populizmus

 

Peter Mair és Richard S. Katz szerint a populista térnyerés eredője valóban lehet a tömegpártokra épülő demokrácia átalakulása a néptől eltávolodott, professzionális „kartellpártok” rendszerévé. Ezeket a pártokat szakértők és bürokraták vezetik, akik inkább állami funkciókat töltenek be, mint a nép képviseletét. Az elitizmus – nem mint pejoratív jelző, hanem meggyőződés, ami a társadalom vezetését ezekre a szakértőkre bízná a népuralom erős korlátozásával – valóban a populizmus ellenpárja. Viszont a populizmus és az elitizmus nem egy skála két végpontja. Nem úgy működik, hogy valaki minél kevésbé elitista, annál inkább populista. A populizmus magába foglalja az elitellenességet, de annál sokkal több.

 

Amit Szalai Máté populizmus alatt ért, inkább egy elitkritikus, technokráciaellenes megközelítés. Az általa idézett „vastag populizmus” az erre a gondolatra építő mozgalmakat felölelő koncepció. Csak ez nem feltétlenül populizmus. Mindhárom meghatározó eleme fontos a populizmusnak. Ami viszont hiányzik a „vastag populizmus” meghatározásából, az a világot fekete-fehérben, a jó és gonosz egzisztenciális harcaként látó vagy láttató meggyőződés/meggyőzés. Azért is problémás ezeket a politikaelméleti fogalmakat a végletekig kitágítani, mert ezzel elveszítjük az eredeti jelentését. Hasonlóan egy fontos fogalmat üresítünk ki, amikor az Orbán-rendszert diktatúrának nevezzük, pedig az sokkal elnyomóbb rendszereket takar – emellett érvel Kornai János is.

 

A populizmus sikere mögött állhat, hogy az elitkritikák, amire a populista narratívák építenek, gyakran jogosak, de ez önmagában nem legitimálja a populizmust.

 

Lehet azon vitatkozni, hogy a népképviseletet visszakövetelő, populáris (népi/alulról szerveződő) mozgalmak törvényszerűen populistává válnak-e, de szerintem érdemes tudatosan kerülni ezt az irányt, ha valaki pártot akar építeni. Sokkal elfogadhatóbb egy higgadt, kompromisszumkész elitkritika, mint a világot leegyszerűsítő, ellenségképeket gyártó populizmus.

 

Ellenérv lehet, hogy a moderált álláspont nem hoz igazi megoldásokat, megalkuszik a korrupt elitekkel, vagy legalábbis nem túl versenyképes, nem mobilizál olyan jól, mint a populizmus. A másik oldalon viszont láthatjuk a populizmus káros hatásait: polarizál, vagyis a szélsőségek felé tolja a szavazóit, áthatolhatatlan falakat emelve a társadalomban. A populizmusnak akkor lesznek még durvább szövődményei, amikor a populisták lesznek az új elitek és tartósan hatalomban is maradnak.

 

Magukra nem mutogathatnak a populista kormányok, hogy „nézd már, milyen korruptak vagyunk”, úgyhogy új elitellenségeket kell találni: ilyenek a nagyvárosiak, értelmiségiek, bankárok, akadémikusok, újságírók vagy a jolly joker: a globális elit.

 

Ezzel az a legfőbb probléma, hogy a közhatalomban lévők (vagyis a tényleges elit) az informális hatalommal rendelkező vagy éppen képzelt csoportok ellen hergel. A kárhoztatott elitet politikailag nem tudják leváltani, megváltoztatni igazán nem akarják, marad az ostorozás. Vagyis ezek a „kritikák” nem igazán reflektálnak valós társadalmi problémákra, viszont a káros mellékhatások megmaradnak. Mindeközben a tényleges népfelhatalmazásra hivatkozva megtörténhet, hogy az egzisztenciális diskurzust arra használják, hogy a „sose látott veszélyekre” reagálva lebontsák a hagyományos az államot korlátozó intézményeket – ezt nevezi a biztonságelmélet Koppenhágai-iskolája „biztonságiasításnak” (securitization).

 

A populizmus lehet egy tünet, de semmiképpen sem gyógymód. A populizmust megszeretni legfeljebb Stockholm-szindróma. Az élére állni meg olyan, mint amikor az influenzás gyereket oviba küldjük.

 

Nem csak a „buta prolik” dőlnek be a populizmusnak

 

Nem lehet mindig csak a népet megosztó, demokráciát lebontó politikusokra mutogatni minden rossz forrásaként – ez maga is egy populista kijelentés lenne. A populizmusnak van keresleti oldala is, vannak olyan emberek akik fogékonyak rá, és persze vannak olyan elemei a populizmusnak ami szinte mindannyiunknak tetszik. Politikai hovatartozástól függetlenül elég sokan éreztük már, hogy hülyék, sőt kifejezetten rosszindulatú emberek akarják megmondani, hogyan kéne élnünk, miközben józan paraszti ésszel meg lehetne oldani a problémáink nagy részét. A Guardian tesztjén, ami több CEU-s kutató közreműködésével készült, pedig ki is tudjuk deríteni, hogy mennyire vagyunk populisták.

 

A Techet Péter által bemutatott osztályalapú narratívák helyett érdemes a pszichológiai és szociológiai modellekhez fordulni, hogy megértsük mitől lesz valaki fogékony a populizmusra. A bal- és jobboldali populisták táborai is átívelnek jövedelmi csoportokon. Nem csak a „nacionalizmussal elvakított munkásoknak” hiányzik az osztálytudata, de a városi kozmopolitáknak is, akik ugyanúgy hajlamosak kulturális ügyek mentén a saját gazdasági érdekeik ellen szavazni.

 

Ha a populisták sikerét vizsgáljuk, menjünk le az egyén szintjére és keressük meg, hogy milyen értékek és személyiségjegyek tesznek minket populista világlátásúvá. Az algoritmusokkal és adatelemzőkkel felvértezett populisták is ezt teszik.

 

A szerző a CEU hallgatója. Vitatkoznál vele? Hozzászólnál? Írj nekünk!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

És mit kéne csinálniuk Orbánéknak, hogy teljes joggal visszavegyék őket? Videó!

​A román miniszterelnök ennél egyértelműbben nem is távolodhatott volna el névrokonától, tapsot kapott ezért az EPP zágrábi kongresszusán.

Egy új tanulmány szerint az elektromágneses mezőknek kitett méhek lassabban tanulnak és agresszívebbek is saját fajtársaikkal szemben.

A színész tökéletesíteni akarta a hörgését egy csatajelenethez, így aztán nem restellte egy profi metálénekes segítségét kérni.

Persze ez nem lesz egyszerű feladat, hiszen ebbe a cseh kormánynak is bele kéne mennie a dologba. A belügyminiszter pedig nem tűnik túl nyitottnak.

A Néppárt új elnöke harcolna az illiberális tendenciák ellen, és szeretné, ha január végéig döntés lenne a Fideszről a pártcsaládban.

A hét kérdése

Azt a sütit keressük, amihez reggelenként ugyanúgy tud lattét inni egy budai vállalkozó, mint odapörkölt feketét egy békéscsabai varrónő. Szavazz!

Azért ide elnéznénk

Kinek kell Paks2? Akadályozza-e az áttérést a megújulókra? Lehet-e gazdaságos? Létezik-e ellátásbiztonság atomenergia nélkül? November 22-én.

És mindegyiktől lehet kóstolni! Ráadásul Budapesten! És még finomak is a borok. Nov. 23.

Fantasztikusirodalmi találkozó november 30-án!

Jávor Benedekkel, Stumpf Andrással és Bajomi-Lázár Péterrel december 12-ig.

November 22-től egészen december 15-ig a PIM-ben!

Ezt is szerettétek

Szerintünk az újságírókat korlátozó új szabályok nem felelnek meg az alkotmány követelményeinek, úgyhogy bepereltük az Országgyűlés Hivatalát és magát Kövért is.

Mikor lesz tárgyalás és ítélet? Mi lesz, ha nyerünk? Hogy néz ki egyáltalán egy kereset a házelnök ellen? Elmondjuk a perünk kulisszatitkait!

Eddig is csak egy-két helyen szabadott videózni a parlamentben, de mostantól még kevesebb helyen lehet, és még hangfelvételt készíteni se szabad szinte sehol a Házban.

Twitter megosztás Google+ megosztás