Búsképű szélmalomharc Lovasi András és a magyar valóság ellen

Ha ma Magyarországon az van, amit Lovasi András mond, akkor annak eleve nincs értelme, amit a TGM-típusú értelmiség mond, illetve csinál – talaját veszti egész narratívájuk.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A kultúrharc legalja, amikor az ellenzéki oldal belharcaként folytatják az eleve értelmetlen ideológiai sárdobálást azok, akik így végképp nem tudnak a NER-rel szemben társadalmi alternatívát állítani. Az amúgy sem épp erőtől duzzadó ellenzéki oldalt ugyanis ezáltal végképp legyengítik, megosztják és lejáratják azok, akik a nevében lépnek fel.

Általában a NER provokálja ki az ilyen, ellenzéket megosztó-lejárató sárdobálást meglehetősen profi poszt-KGB-s metodikával, mindig új gumicsontokat bedobva, de ha netán magától is működik a megosztási taktika, akkor a NER-elvtársak még elégedettebben dőlhetnek hátra a kultúrharcos odamondások láttán, mivel a TGM-típusú ellenzéki megmondók hasznos idiótákként önként végzik el helyettük a piszkos munkát. Még külön júdáspénzt se kell fizetni érte. Ez a legtisztább haszon a hatalomnak. Az egyik Lovasi-protesztdal (Ollé, ollé) szavaival: „​engedd meg, hogy gratuláljak!”

TGM szövegeinek konstans jellemzője, hogy képtelenség komolyan venni őket (mert sosincs értelmezhető gyakorlati következményük), most az érdekesség kedvéért mégis tegyünk erre egy kísérletet a Lovasi András tusványosi szereplését lehordó, a 444-en megjelent cikkével!

Tegyük fel, hogy Lovasi András belátja, hogy letért az ideológiailag helyes útról és önkritikát gyakorolva kész elfogadni a TGM által közölt irányvonalat mint direktívát, a régi marxista rituálé szerint. Akkor ezután TGM fogja megmondani, hogy ki hol koncertezhet és hol nem? Vagy valamilyen bizottság dönt majd a fellépő művész és az ő lelkiismerete helyett? De tényleg, a gyakorlatban hogy képzelte el TGM a dolgot? Feltehetőleg sehogy.

Mégis, mi a manó a véleményterror, ha az nem az, amit TGM Lovasival szemben gyakorol, hogy megmondja helyette és mintegy az ő nevében: mit kéne gondolni és tenni az ő helyzetében? Az az ellentmondás is elkerülte TGM figyelmét – ami egy filozófus esetében elég kínos önreflexió-decifit –, hogy kioktatása alkalmasint tökéletesen megtestesíti azt a véleményterrort, amitől Lovasi a 444-nek adott tusványosi interjújában megpróbált elhatárolódni mint szélliberális nyomásgyakorlástól.

Nem csak az előbb kifejtett példa mutatja ezt.

Van itt más, etikailag súlyosabb ellentmondás is.

Pont az különböztetné meg a valódi szabadelvűséget (azaz a valódi liberalizmust) a szélliberál polkorrekt véleményterrortól, hogy a képviselői nem kényszerítenek rá egy előadóművészre olyan társadalmi szerepet akarata ellenére, amit az illető kikért magának és a leghatározottabban elutasított. Ilyet csak a nép nevében statáriálisan eljáró ideológiai komisszárok szoktak csinálni ugyebár.

Mindkét oldalon. És e ponton sajnos mindegy is, melyiken.

A kultúrharcos pengeváltás hátteréről

Eddig az elemzési szintig még a viszonylag jobban sikerült kultúrharcos cikkek is el szoktak néha jutni, de ezúttal ne érjük be ennyivel. Próbáljuk megérteni, mi is történik egy ilyen pengeváltásnál!

Lovasi helyzetelemzése politikailag és filozófiailag is reálisabb, relevánsabb, mint TGM-é, nem utolsósorban azért, mert a könnyűzenei szcénán belüli többévtizedes tapasztalatait osztja meg és nem csupán ideológiai projekciókkal dobálózik egy olyan témában, olyan területről, amit egyáltalán nem ismer. (TGM egy ponton még el is árulja, mennyire nem ismeri Lovasi munkásságát, amikor kiderül a szövegből: kábé annyi saját élménye van róla, hogy egy bizonyos „Zsuzsira” milyen nagy hatással volt Lovasi… de az is kiderül a szövegéből, hogy a mai magyar könnyűzene világáról sem tud semmi közelebbit – ami persze önmagában nem lenne baj, ha épp nem erről írna megmondó cikket.)

Mit is mond el Lovasi a könnyűzenei piac NER által irányított működése kapcsán? Hogy olyan totális rendszerről van szó, amiben már az is részt vesz – amit az is támogat –, aki akár csak egy doboz cigit vesz egy NER-trafikban, vagy kábé bármit bárhol. Ha mondjuk megveszi valaki a HVG-t, hogy elolvasson benne egy TGM-cikket, azzal kilép a NER világából? Dehogy. Az ellenzéki reakciókat is folyton és totálisan (részletekbe menően) a NER tematizálja. Pont ezért nem nyújt valódi alternatívát, csak a hörgés-morgolódás a fő vonala az ellenzéki médiának, a többi meg (egy-egy heroikus egyéni alternatívajavaslat) azonnal elsikkad a NER-gumicsontokon rágódó cikkek özönében.

A minap egy interjúban TGM annyi alternatívát volt képes állítani a NER-nek, hogy szerinte fasizmus és világvége lesz. Ennyit ér hát szerinte az írástudó felelőssége mai árfolyamon – bár ez inkább az írástudók árulása kategóriába tartozik.

Mégis mit lehet kezdeni magunkkal és egymással egy totális államban?

Egy zenész a mai helyzetben legfeljebb úgy léphet ki teljesen a NER-ből, ha kizárólag illegális lakáskoncerteket ad és hivatalos fellépést nem vállal sehol. Mégis mit követel TGM? Mit kéne tennie Lovasinak? Azt persze nem mondja meg. A Volt fesztivál (ahol ugye Orbán-beszéd ment idén a hangosban), netán a Balaton Sound vagy a Sziget mennyivel kevésbé NER-közeli rendezvény, mint Tusványos? Semennyire.

Valójában az fájhatott annyira TGM-nek, hogy Lovasi empirikus, reális helyzetelemzése alapján végképp értelmetlennek bizonyul az öncélú ellenzéki bekiabálás mint „alternatíva”, vagy mint ellenállási forma.

Nem csak azért, amit untig mantráznak az ellenzéki oldalon is, átvéve a putyinista varázsformulát, hogy „az ellenzék nem kínál reális politikai alternatívát”, „semmi esélye választásokon megdönteni a NER-t”. Ez csak a szimptóma, az okozat, aminek mélyebb okáról nem szokás beszélni: az ellenzék így eleve lemond arról, hogy a valóságról beszéljen, amikor rendre bekapja az aktuális gumicsontokat és azokon rágódik, vagyis lemegy NER-kutyába, de akkor már persze hiába ugat bármit – azzal is csak azt jelzi a társadalomnak, hogy beletörődött a NER-kutya szerepbe. A putyini metodikával pontosan így építik le az ellenzékiséget.

Na és a valóság – vele mi lesz?

Hogy mégis mi a valóság, az amúgy érdekes filozófiai kérdés lenne, ha túl tudunk lépni a TGM-féle zsurnálfilozófiai okoskodáson.

Önmagában olyan, hogy valóság aligha létezik – legfeljebb az élhet át olyan konkrét élettapasztalatot, hogy találkozott valamilyen valósággal, aki képes kilépni vágyprojekcióinak egovilágából a cselekvés révén, ami mindig közösségi, illetve egyetemes relevanciájú cselekvést jelent. (Magányos, abszolút izolált cselekvés nem létezik, de amúgy közlebbről vizsgálva ilyen gondolkodás sem létezhet.) A cselekvés egy adott helyzetben konkrét beleállás a világba – csak ezáltal jön létre valami, amit valóságnak tekinthetünk. A valóság etikai kategória és ellentéte a valótlanság, a felelősségvállalás hiánya. Mindenkinek az életében annyi valóságos elem jelenik meg, amennyiért képes kiállni és felelősséget vállalni – ide értve az embert saját magát mint egyént is! A valóság megragadásához tehát felelősségvállalás és egzisztenciális bátorság kell. Ezek hiányában marad a virtuális vagdalkozás mátrixa, ami a mai fogyasztói társadalom valóságképe, illetve valóságpótléka.

Akkor tegyünk fel pár konkrétabb, gyakorlatibb kérdést, mint amiken TGM rugózott. Mi a bátrabb fellépés a NER-rel szemben: valamilyen játékon kívüli partvonalról bekiabálni ezt-azt, vagy elmenni a NER tusványosi csúcstalálkozójára, hogy ott elénekeljen valaki olyan kemény protesztdalokat, mint például a Hú de sötét vagy a Ki találja meg, amiért ugyanott három éve Lovasit konkrétan sárral dobálták néhányan, és idén talán csak azért nem, mert szárazabb volt az idő, így nem volt sár?

Miért képviseli Lovasi hitelesebben azt a másként gondolkodást mint rendszerkritikát, amit TGM elárul?

Érdekes, hogy az ellenzékiség nagy öregjeként számon tartott TGM sokkal kevésbé folytatja a másként gondolkodás közép-európai hagyományát azzal, amit és ahogy most képvisel ebben a publicisztikában, mint Lovasi András, aki a jelek szerint sokkal inkább tisztában van a rendszer gyakorlatban kibontakozó totális jellegével, és azokat az ellenállási mintákat követi, amelyek a Kádár-kori könnyűzenére is jellemzők voltak. Például a sorok közti olvasat rendszerkritikája kerül egyes dalai középpontjába.

Úgy kommunikál a közönségével, ahogyan még lehet.

Nem az törődik bele a NER uralmába, aki minden lehetséges formában fellép ellene, hanem az, aki csupán elvontan hisztiző-okoskodó „kritikát” gyakorol, aminek semmilyen cselekvő konzekvenciája nincs. Vagyis nem Lovasi a kollaboráns, hanem paradox módon inkább az, aki ezzel vádolta.

Ha valaki netán szóvá meri tenni, amit most Lovasi kimondott, miszerint mindkét tábor rossz választás, az olyan eligazítást kap, amilyet TGM írt, vagy amilyen fejmosást Hajós András kapott az az őszödi balhé idején a Heti hetesben, miután egyáltalán szóba mert állni a másik táborral.

De persze szó sincs véleményterrorról!

TGM mindig, minden konkrét történelmi helyzetben zsákutcát kínált valódi alternatívák helyett. 1989-ben SZDSZ-ideológusként a nyugati piacgazdaságot és neolib távirányítással működtetett demokráciát képviselte, Kis Jánosnál sokkal következetlenebb, cinikusabb módon. Aztán egy ideje valami zavaros újmarxizmust propagál az ökoforradalom helyetti zsákutcaként.

Ironikusan alkalmazhatnánk rá a marxista terminológiát, hogy mélységesen reakciós gondolkodású kollaboráns „forradalmár”. Szövegeit inkább csak szimptómaként érdemes olvasni, de csak azoknak, akik nagyon unatkoznak és tényleg nincs jobb dolguk.

Jobb lenne, ha inkább ő dudorászna közszereplés helyett, az etikailag kevésbé csengene ilyen hamisan. Dúdolhatná például azt a Kispál-szöveget az általa ismételten támogatott mai trollokráciát megénekelve, hogy „a bukott angyalok etetése tilos”.

Olvass még Kardos Gábortól az Azonnalin!