Azt gondolnád, hogy Hasfelmetsző Jack már egyáltalán nem lehet érdekes, pedig dehogynem

Hosszú idő után megjelent magyarul is Alan Moore és Eddie Campbell klasszikus képregénye, a From ​Hell – A Pokolból, ami egy közismert témát jár körül nagyon alaposan. De miért érdekes, hogy egy író és egy rajzoló bemutatják 550 oldalon a Hasfelmetsző Jack-rejtély egyik kevésbé valószínű megoldását? Elmagyarázzuk.

Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy Alan Moore író és Eddie Campbell rajzoló képregényét, a From ​Hell – A Pokolbólt majdnem feladtam úgy a 150. oldalon egy különösen unalmas résznél, ahol kifejezetten sokat kellett hátralapozni a jegyzetekhez, hogy megértse az ember, miről is van szó pontosan.

Ha valakit eddig valami véletlen folytán elkerült volna a dolog, akkor arról van szó, hogy 1888-ban London szegénynegyedében, Whitechapelben megöltek öt prostituáltat – egészen pontosan ennél több nő halt meg, de öt áldozatnál azt feltételezte a korabeli nyomozás, hogy azonos az elkövető. Ő volt Hasfelmetsző Jack, vagy legalábbis ezen a néven emlegette a sajtó. Sosem kapták el, sosem derült ki, hogy ki volt az, a brutális gyilkosságok egyszerűen abbamaradtak.

Ez nyilván egyben azt is jelenti, hogy külön „tudományág” lett az első híres sorozatgyilkos kilétének felkutatása, kismillió elmélet látott már napvilágot, az egyik őrültebb, mint a másik, miközben Jack – fiktív kortársához, Sherlock Holmes-hoz hasonlóan – a populáris kultúra része lett, egy csomó film, könyv, miegyéb használta fel titokzatos karakterét, tényleg ad nauseam.

Szóval mit lehet még elmondani Hasfelmetsző Jackről? Ez a kérdés akkor is áll, ha észben tartjuk, hogy maga a From Hell képregényfolyam 1989 és 1998 között futott, tehát csak hozzánk ért el ilyen súlyos, tulajdonképpen harmincéves késéssel a Vad Virágok Könyvműhely jóvoltából, Bayer Antal fordításában.

Mi értelme tehát ennek az egésznek?

Mint említettem, úgy a 150. oldalig magam sem értettem, miért is olyan érdekes ez az egész, persze már addig is akadtak benne nagyon szép képek, képregénytechnikai megoldások, ilyesmik, de a történet maga simán elment mellettem: lapozgattam jegyzeteket, néztem a rajzokat, nem akart összeállni a dolog.

Aztán egy ponton megértettem, hogy az számít legkevésbé, hogy Moore és Campbell a Hasfelmetsző-mítosz egy különösen hihetetlen verzióját tárják elénk,

Moore az érett viktoriánus társadalmat, rendszert és rendet magától a királynőtől az utolsó kurváig mutatja meg: a nyomort és a fényűzést, a rendőrnyomozókat, a szabadkőműveseket, művészeket, eladókat, írókat, újságírókat, kocsisokat, orvosokat, ügyvédeket – gyakorlatilag mindenkit, akit bemutatni enged a történet. (Mikor később utánaolvastam, kiderült, hogy valóban: kifejezetten ez, a holisztikus szemlélet volt Moore célja.)

A bőséges jegyzetanyagot olvasva világos, hogy Moore nagyon mélyen beásta magát a Hasfelmetsző-mítosz irodalmába, és bár maga is tudja, hogy az általa középpontba emelt összeesküvés eléggé labilisan áll a bizonyítékok szintjén, megpróbál mindent a lehető leghitelesebben bemutatni: megtalálni a motivációkat, összekötni a pontokat, bemutatni a jellemeket. Nem is árulnak zsákbamacskát, ez nem egy krimi, itt nem a végén derül ki, hogy ki a gyilkos, hanem tulajdonképpen a legelején, nincs benne semmi ilyen jellegű feszültség.

Úgyhogy a holtponton átlendülve egyre inkább elmerültem én is ebben az egészben, ahogy

Kifejezetten brutális, helyenként elképesztően kegyetlen, szomorú, de mélyen őszinte és végső soron meditatív történet a végeredmény, ami aztán az utószóként értelmezhető rajzos szösszenetben még az egész ripperology (a Hasfelmetsző-kutatás) elé és mögé rak egy gúnyos idéző- és/vagy kérdőjelet.

Szóval nyugalom, igen, van egy nagyon hosszú rész, ami a Nicholas Hawksmoor nevű brit építész templomainak és egyéb épületeinek okkult vonatkozásait veszi sorra, és egy idő után tényleg iszonyatosan unalmas – főleg ha az ember ismeri már ezeket másik vonalon –, de valamiért pont ez az a pont, amikor átlép az egész olvasmányélmény egy meditatív állapotba.

Ez utóbbi mondat után kicsit fura leírni, de: nem érdemes kihagyni.

Kéne még valami jó könyv? Könyves Kálmán mindig segít! Alan Moore másik híres képregényéről, a Watchmenről pedig itt írtunk.