Mi teszi A Pál utcai fiúk einstandját kifejezetten magyarrá?

2019.07.05. 18:30

Egyes irodalmi művek és íróik hatalommal bírnak. Tanácsos őket jól tartani, különben ránk szabadítják a saját démonjainkat.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

2002-ben, amikor Kertész Imre Nobel-díjat kapott, egy külhoni ismerősöm sms-ben gratulált nekem, mint az író büszke honfitársának. Én ekkor Barcelonában voltam Erasmus-ösztöndíjas. Gyorsan vettem egy újságot, és rá kellett döbbennem, hogy nem ismerem a magyar irodalmi Nobel-díjast. Ez persze nem vet túl jó fényt rám, de mentségemre szolgáljon, és ebben eléggé biztos vagyok, hogy az akkor még közeli középiskolai tanulmányaim során nem hallottam Kertész Imre nevét.

Utánanéztem kicsit interneten a kötelező olvasmányoknak. A kortárs irodalom szaktanári választás tárgya ma is. Ez máris részben megmagyarázza a tudatlanságom.

A mi osztályunkban Esterházy is a „futott még” kategóriában volt. Kertész sehol. Nem vonnám kétségbe a választás szabadságát, de azt gondolom, fontos kimondani, hogy a kortárs írók között is vannak klasszisok és klasszikusok. Azzal, hogy ezt a kijelentést nem tesszük meg az iskolában, elodázzuk egy távoli megfoghatatlan jövőbe az értékítéletet, és könnyen elfelejtődik, hogy a kreativítás megítélése nem csupán ízlés kérdése.

Az életmű, bárkié is legyen az, mindenkelőtt vita tárgya, semmi sem tűnik elég jónak, mint a nemrég elhunyt Esterházy Péter esetében is. Jelentősége megkérdőjeleződik egy kicsit, és ő már nem tudja magát zseniálisan és humorral megvédeni, a szaktanár pedig választ. Az egyöntetű megítélés és megbecsülés, ami kijár a 19. századi nagy magyar íróknak, valahol a második világháború könyékén megtorpan. Mintha valaki megnyomta volna a szünet gombot.

A felejtés lazúrja, ami a mai napig fedi Hamvas Béla műveit és személyét, különösen méltatlan.

Ha másért nem is vennénk elő, legalább mellőzöttsége miatt kellene, hogy ne ismétlődhessen meg, hogy egy világklasszis magyar író, kényszerből, raktárosként fejezze be az életét. De ki fogja kimondani a középiskolákban, hogy Hamvas igenis értékeset alkotott, amikor az sem egyértelmű, hogy Kertészről elhangzik-e ez? Kinek jó ez a lebegtetés? A kultúra hatalom, jobb szűkmarkúan bánni az elismeréssel.

Az írók teremtik a hősöket

A magyar irodalom kiválósága sokszor hivatkozási alap, de nem ugyanaz büszkének lenni az irodalmunkra általában mint egyenként kiváló íróinkra. Pedig szükségük van rá, ahogy nekünk is arra, amit írnak.

Az írók mindig is teremtettek és teremtenek hősöket, akik aztán többé-kevésbé beszivárognak a hétköznapokba.

Egyes irodalmi művek és íróik hatalommal bírnak. Tanácsos őket jól tartani, különben ránk szabadítják a saját démonjainkat.

Itt, Spanyolországban, ahol ma is élek, többször szóba került tipikus kocsmai beszélgetések során egy XVI. századi történet, ismeretlen szerző tollából: a címe Lazarillo de Tormes. Ez a mű egy vakvezető gyermek sorsát meséli el egyes szám első személyben, aki a szimpatikus ügyeskedő spanyol archetípusává lett.  Az “el picaro” toposza, ami magyarul talán csibész lehetne, bár többet jelent annál, tovább él és virul a napjainkban is. Szemtelen haszonleső, akit valahogy mégis mindenki tudomásul vesz, annak ellenére, hogy igazából igen kártékony elem. Csibészek mindenhol voltak és vannak de ez a személyiség mégis velejéig spanyol.

Az Egri Csillagok vagy a Pál Utcai Fiúk mind tartalmaznak olyan szereplőket és helyzeteket, amiket valamiért magunknak érzünk. Talán nem is magyar voltuk miatt van szimbólikus jelentőségük, hanem mert olyan helyzeteket mesélnek el, vagy jelenítenek meg, amelyekre emberként érzékenyek vagyunk.

Mégis biztosak lehetünk benne, hogy a magyar kultúrkörön kívül ezek a szereplők és helyzetek nem váltják ki ugyanazokat az érzelmi reakciókat, mint a hazai olvasó lelkületében.

Ezek az emblematikus figurák és konfliktusaik sok esetben viselkedésmodelleket is megjelenítenek, amiket átélünk, esetenként magunkévá teszünk, és időről időre újjáélesztünk.

Ez természetesen a népmesékkel kapcsolatban is igaz. Döbrögiből például különösen sok „klón” üzemel napjainkban, és az ideálló-odaálló törökbálintokból is szép számmal fedezhetünk fel, bár ő nemcsak irodalmi, hanem történelmi figura is.

Einstand és gitt

Gondoljuk csak meg, hogy a Pál Utcai Fiúkban az „einstandot” nem a hadüzenet-volta, vagy az erőszaktevés ténye teszi jellegzetessé – hiszen az erőszaktevés univerzális elem –, hanem az, hogy

az einstand feltételezi az ellenállás hiányát, a dermedtséget, ami a koreográfia része. Ez az apró, sajátos részlet teszi autentikusan magyarrá.

A dermedtség a túlerő vagy az igazságtalanság előtt ismerős helyzet. Történeti és kortárs elem. Bizonyára nem a regény miatt lehet ez így, de felmerül a kérdés: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Talán sokan ezt teljes mértékben spekulatívnak bélyegeznék, de könnyen lehet hasonló sajátosságokkal bíró, szórakoztató és egyben sírnivaló példákra lelni. Jól rímel a kíválóságot és bátorságot felmutató felmutató cingár és alacsony Nemecsek Ernő figurája, aki tragikus véget ér a saját bajtársai és az ellenséges banda tagjai által. Igazi – újkeletű szóval jelölve – „karaktergyilkosság” áldozatává válik a gyermekek alkotta minitársadalomban. Kereszttűzben vész el,  bizonyítván morális felsőbbségét. Elismerik ugyan bátorságát, de kétségbevonják őszinteségét, és megfürdetik.

Nem nehéz felfedezni, hogy a nemecsek ernők újratermelődnek és elbuknak, mint ahogy az einstand és a kalózuralom is.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy a „karaktergyilkosságot” épp olyan nehéz lenne egy spanyolnak elmagyarázni, mint a “Picaro” korrekt tartalmát egy magyarnak.)

Némi képzelőerővel nehézség nélkül folytatható a képzettársítás.A gittrágás gyakorlata, mint a közösségi összetartozás metaforája, könnyen összekapcsolható napjaink sulykolt propagandájával. A kétbites közéleti komunikáció is jobbára erre a rugóra jár. A fiatalabb olvasók miatt tisztáznám, hogy a gitt a szilikon őse, amit anno az üvegtáblák ablakkeretbe való szakszerű rögzítésére használtak. A gitt idővel kiszárad és megkeményedik. Gyerekkoromból emlékszem, hogy a puha gitt kikaparása különösen élvezetes elfoglaltság volt, ahogy a száraz, repedezett darabok kipiszkálása is. Az íze förtelmes, puha állagát Molnár regényében folyamatos rágással tartották fenn.

Ez a kissé abszurd, de fontos, közmegegyezésen nyugvó kötelesség az Elnöké volt. A gitt a történet végére kiszáradt, mert az Elnök elfelejtette megrágni. Legyen az hivatalos rádióinterjú vagy sajtóértekezlet, az imamalmot mozgásban kell tartani, bármilyen kopott is már a lemez.  A gittrágásban nem létezik kreatív opció vagy intuitív elem, a meglepetés esélye minimális, ahogy az érdeklődés is csak mesterségesen tatható fenn.

A zsigeri húrokat pengető elnöki kiáltvány tónusa is zavarbaejtően ismerős lehet, legyen szó migránsapokalipszisről vagy az Európai Birodalom visszavágról:

„KIÁLTVÁNY!!!

MOST MINDENKINEK TALPON KELL LENNI!
BIRODALMUNKAT NAGY VESZEDELEM FENYEGETI,
ÉS HA NEM LESZÜNK BÁTRAK,
AZ EGÉSZ TERÜLETET ELVESZIK TŐLÜNK!
VESZÉLYBEN A GRUND!
A VÖRÖSINGESEK MEG AKARNAK BENNÜNKET TÁMADNI!
DE MI OTT LESZÜNK, ÉS HA KELL,
ÉLETÜNKKEL IS MEGVÉDELMEZZÜK BIRODALMUNKAT!

MINDENKI TELJESÍTSE KÖTELESSÉGÉT!

AZ ELNÖK”

Na nem akarjuk Molnár Ferenc nyakába varrni ezt az egészet

A metaforák nagy instruktív erővel bírnak, különösen kiérlelt szimbólumrendszerbe ágyazva. Nem szeretném Molnár Ferenc nyakába varrni a kortárs magyar közéletet, nem érdemli meg. Mégis elgondolkodtató, hogy mennyire adja magát ez a megfeleltetés. Bizonyára vannak újabb és talán pozitívabb hősök és analógiák is, de talán nem olyan könnyen hozzáférhetőek.

A népmesékből nem hiányoznak a pozitív archetípusok, de valamiért nem vették be magukat ilyen módon a köztudatalattiba, különben már rég feltűnt volna a színen például Lúdas Matyi, aki szintén magányos hős, de legalább sikeres.

Azt nem tudom, melyik írónak vagy hősének kellene utat találnia az emberekhez ahhoz, hogy új, pozitív szereplők toppanjanak elő a való életben,

de ahhoz, hogy közelebb kerüljünk hozzájuk, vagy ők hozzánk, biztosan több elismerés és megbecsülés volna szükséges az alkotók iránt. Hamvas, Márai, Kertész vagy Esterházy is írtak sok mindent, amit segítségül hívhatnánk, de talán nem szeretjük őket eléggé, és elegen.

Márai Füveskönyve például tele van lélekgyógyító receptekkel (szerintem elsősorban magyaroknak). Ő írta naplójában az ötvenes években igen precíz előérzetként: „Talán úgy halok meg, hogy a magyarság álom lesz számomra, különös, izgalmas, fájdalmas, érthetetlen álom.”

Érdemes lenne elábrándozni azon – amúgy esélytelenül, mert erre a felvetésre közelítő válasz sincs –, vajon mi mást írt volna Márai, ha a magyarsága nem vált volna álommá? Hősei mások lennének? Ő maga is? Bizonyára minden más lenne, és talán mást jelentene számunkra ő is, és művei is.

Nagy Péter Sándor cikkeit az Azonnalin itt olvashatod el!

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek