+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Szerző: Petróczi Rafael & Kulcsár Árpád
2019. június 23. vasárnap, 07:18
Az EP-választáson minden kétséget kizáróan kiderült: a tartalmilag üres antiorbánizmus megbukott! A DK és a Momentum annak köszönheti sikerét, hogy újra felmelegítette a liberális hegemóniára törekvő gondolati elemeket, a baloldali és ökopártok pedig most válaszút előtt állnak: antiorbánisták maradnak, vagy esetleg kitalálnak valami jobbat. Kiss Viktor ideológiakutatóval elemeztük a baloldal helyzetét nem csupán Magyarországon, hanem Európában is.

Tekintve az idei EP-választási eredményeket kijelenthetjük, hogy egyre kevésbé van igény a baloldali ideológiára?

 

Mondjuk inkább azt, hogy a globális status quo fenntartásában érdekelt erők felálltak a 2008-as válság okozta sokkból, és ez nem jött jókor a rendszerkritikai baloldalnak.

 

Ez mit jelent?

 

Amikor a baloldal jelenlegi helyzetéről beszélünk, vissza kell mennünk a kétezres évekbe. Ekkorra jött létre ugyanis a globális világnak egyfajta oligarchikus szerkezete, vagyis Marco D’Eramo olasz újságíró szavaival élve létrejött egy „negatív hatalom”, amely szinte korlátlan erőforrások felett rendelkezik, és amely tulajdonképpen a tőke és az elitek egyfajta véd- és dacszövetsége. A multinacionális cégek, az IMF, a nemzetközi civil és értelmiségi szervezetek, médiák, nagyhatalmak egy olyan hatalmi hálózatba szerveződtek, ami kirekeszt minden más szereplőt a tényleges döntések meghozatalából.

 

Így a demokrácia csupán addig tart, amíg ezek a szereplők azt jónak látják. Ez ellen az olasz politikai filozófus, Antonio Negri által birodalomnak nevezett képződmény és az azt kiszolgáló politika ellen szerveződött a kétezres évek rendszerkritikus baloldala – idehaza a gyurcsányi MSZP és a neoliberális SZDSZ kormányzása ellen. Az ellenállás megszervezését az is sürgetővé tette, hogy időközben a posztmodern kapitalizmus is új ideológiai megalapozást nyert.

 

Most ugye a liberalizmus hegemóniájáról, annak kényszeréről beszélünk. Hogyan szűnt meg az ellenállás ezzel szemben?

 

Az elmúlt évtizedekben a magánélettől kezdve a nyilvánosságon, a politikán és a gazdaságon át a civil és az akadémiai világig különböző liberális ideológiai elemek váltak úgymond kötelezővé, normálissá. Gondoljunk csak azokra a civil szervezetekre, amik a „progresszív liberalizmus” nevében azt vállalják, hogy ők majd civilizálják a különböző társadalmakat, és fellépnek „a szabadságot és demokráciát veszélyeztető” patológiák ellen. Félreértés ne essék, nem a liberalizmust magát kritizálom (hiszen az egy nagyon sokszínű és nemes eszmei hagyomány), hanem a liberális hegemóniát, ami a globális kapitalizmus kulturális alapjává vált, célja pedig a posztmodern kapitalizmus kiszolgálása és minden alternatíva kiiktatása.

 

A kétezres években ez a hegemón liberalizmus volt a kiindulópont, amivel szemben kulturális értelemben megszervezte magát a baloldal, lásd az alterglobalizációs és ökomozgalmakat. Ez szülte meg nálunk az LMP-t vagy a 4K!-t is.

 

Az ellenállás természetesen nem szűnt meg, de kétségtelenül rosszat tett a rendszerkritikai baloldal pozíciójának, hogy a populista jobboldal szintén hasonló jelenségeknek üzent hadat. Ezért ma megfigyelhető egyfajta nosztalgia a közvéleményben a „liberális álom” irányába.

 

 

Akkor a baloldal elvesztette ezt a versenyt a liberális hegemóniával szemben, ennek lehettünk tanúi az EP-választáson?

 

Inkább azt mondanám, hogy a status quo fenntartásában érdekelt elitek elhitették a választók azon részével, akik rettegnek a jobboldali populista előretöréstől, hogy mindenfajta változtatás veszélyes, és a posztmodern kapitalizmusnak létezik egy boldog és harmonikus változata, ha okosan és ügyesen csinálják. Nálunk is ezt mondta a Momentum és a DK.

 

Érdemes különvenni egyébként a magyar és az európai esetet. Európában a gazdasági világválság után a baloldal dilemmája az lett, hogy az oligarchikus kapitalizmus és a liberális hegemónia elleni harcban – hasonlóan a színre lépő új jobboldalhoz – szabad-e populistának lenni a politikai siker érdekében.

 

Miben különbözik egy jobb- és egy baloldali populista?

 

Abban egyeznek, hogy mindkettő populista alapon szervezi meg a többséget, abban viszont különböznek, hogy más a populista politika tartalma. A jobboldal a nemzetállamok és a politikai vezérek szintjén ígért védelmet és ellensúlyt a 2008-as válság után elbizonytalanodó vagy veszélyeztetett helyzetbe jutott társadalmi rétegeknek. A jobboldal a populizmusban egyfajta hatalomtechnikai eszközt lát arra, hogy demokratikus felhatalmazást szerezzen ahhoz az erőforrás-koncentrációhoz és a nemzetállami politikai rendszer átalakításhoz, ami szerinte szükséges ahhoz, hogy hadat üzenhessen a liberális hegemóniának, és egy konzervatív korszellemet, társadalmi modellt állítson a helyére.

 

A baloldalon is voltak arra törekvések, hogy a populizmust egyfajta eszközként kezeljék ahhoz, hogy a régi vágású antikapitalizmust visszacsempésszék a politikai színpadra – mint a Die Linke Németországban.

 

A baloldali populizmus azonban jobbára abból a felismerésből született, hogy a 21. században nem is lehet máshogy, csak populista alapon politizálni.

 

Ernesto Laclau argentin posztmarxista politikai filozófus ezt úgy fogalmazta meg, hogy a populizmus vált a politika logikájává. Ez nagy kihívás volt a baloldal számára, mert az a populizmusra sokáig egy veszélyes és torz dologként gondolt, ami a szélsőjobboldal eszköze. Ezek a viták viszont már lezajlottak, és megjelent a jobboldali populizmus baloldali vetélytársa is, ami baloldali társadalomképpel töltötte fel a populista politikát. Nyugat-és Dél-Európában ezek a baloldali populista pártok egészen megerősödtek, de 20-30 százalék környékén beleütköztek egy üvegplafonba, ami után elkezdtek veszíteni a népszerűségükből.

 

Minek köszönhető ez a visszaesés?

 

Ezt kell komolyan megvizsgálnia az érintetteknek. De az például egy magyarázat lehet, hogy a baloldali populista pártok mögé visszaszivárogtak a retroszocialista, retrokommunista szimbolikák és mondandók, amik a társadalom számára taszítóak.

 

Mire kell itt gondolni?

 

Az rendben van, ha baloldali populistaként azt mondom, el kell zavarni az öncélú, csak magukkal foglalkozó eliteket, és legyen valódi demokrácia. Csak ugye arról is kéne valamit mondani, hogy konkrétan hogyan is valósítsuk ezt meg. És ekkor visszajönnek a különböző régi szereplők a régi, disszonáns és támadási felületet adó válaszaikkal: az egyik azt mondja, államosítsunk, a másik, hogy legyen szocializmus, a harmadik meg hogy éljen a vörös zászló!

 

A spanyol Podemos például kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy a baloldali populizmus nem a szimbolika és az ideológia szintjén kívánja megszervezni a társadalmi ellenállást a globális kapitalizmussal szemben, hanem az új kulturális gyakorlatok elterjesztése, a demokrácia megtapasztalása és a mindennapi identitások újraszervezésének révén. Ne felejtsük el, hogy a baloldali populizmus igazi „posztmarxista” innováció.  

 

A jobboldali populistáknál nem nagyon látni ilyen elbizonytalanodást, akkor ők valamit jobban csinálnak, mint a baloldali társaik.

 

Hát biztosan nem az önkritikát csinálják jobban… A baloldali populizmus számára egyelőre feloldhatatlan dilemmát jelent, hogy bár belépnek a politikai intézmények világába, polgármestert, képviselőt adnak, valójában egy nagy rendszerellenes mozgalom távlati célja mozgatja őket. Ezt a kettőt azonban nehéz összeegyeztetni. A Sziriza hatalomra kerülésekor gyakorlatilag kijelentette, hogy vállalja a felelősséget az EU, a görög adósságterheket viseljék a bankok meg a gazdag németek: Görögország nem fizeti vissza az államadósságot! Aztán mégiscsak vissza kell fizetniük azt a hitelt, amit évtizedek óta felvettek elődeik. A baloldali populisták vállalásai tehát lepattantak arról az intézményi struktúráról, aminek nekitámadtak, és ez nyilván arcvesztéssel jár.

 

De ez nem meglepő: senki sem gondolhatta komolyan, hogy Görögországban nyerünk egy választást, és majd ettől hirtelen összeomlik a globális kapitalizmus.

 

A baloldali populizmus olyan – választói szemszögből – irreális dolgokat mond, minthogy a választási győzelem csak az első lépés, most nem is fog igazából semmi történni, de majd ha máshol is nyerünk és megerősödünk, akkor majd jobb lesz minden. Ezzel szemben a jobboldali populizmus sokkal inkább képes rövid távú ígéreteket tenni, hiszen a „megvédést” sokkal könnyebb nap mint nap bizonyítani, mint a „változtatást”.

 

Mondjuk hogy megvédtük a határokat és a kultúránkat?

 

Pontosan.

 

Eddig ugye a nyugat- és dél-európai populizmusokról beszéltünk, de nyilván érdemes ettől elválasztva tárgyalni a magyar esetet. Magyarországon ugyan létrejöttek, de nem lettek sikeresek a baloldali populista pártok, mint a 4K! vagy a Balpárt.

 

Ennek egyik oka, hogy a hazai rendszerkritikai baloldal számára máshogy vetődtek fel az alapkérdések. A magyar helyzet megértésének kulcsa, hogy lássuk, 2010 után baloldali szempontból egy háromosztatú politikai tér jött létre. A rendszerkritikus baloldalnak kétfrontos harcra kellett felkészülnie. Az egyik oldalról létrejöttek az MSZP-SZDSZ-es, Gyurcsány-féle, a globális status quo-t helyreállítani kívánó elitcsoportok, a másik oldalról pedig megszületett az Orbán Viktor képviselte jobboldali populizmus. Előbbi pedig az első pillanattól egyfajta antiorbánista tartalommal feltöltött populizmussal lépett fel az orbáni rendszerrel szemben.

 

Innentől kezdve úgy vetődött fel a baloldal számára az a kérdés, hogy „Lehetünk-e populisták?”, hogy érdemes-e beszállni konkrétan ebbe az antiorbánista populizmusba. Hiszen nyilvánvaló, hogy az antiorbánizmus egy kétosztatú politikai teret szeretne megkonstruálni, ahol eltűnnek az ellenzéki szereplők tényleges sajátosságai, pozíciói és nem utolsósorban a múltjuk. De hát a valóságban ettől még háromosztatú térről kell beszélnünk: attól, hogy Orbán bevezet egy autoriter rezsimet és korrupt, posztmodern kapitalizmus működik, a liberális hegemónia globális szinten érintetlen, a klímaváltozás zajlik, a migráció jelen van, a nagyhatalmi geopolitikai játék zajlik, és a hazai liberális elitek integráltak a nemzetközi hálózatokba.

 

Az antiorbánista populizmus ajánlata arról szólt, hogy tegyünk úgy, mintha mindez nem így volna – cserébe leválthatjuk Orbánt.

 

Nem véletlen, hogy éppen a rabszolgatörvény kapcsán történtek robbantották fel ezt a stratégiát. A globális valóság bekopogott az ablakon.    

 

 

Ezen logika mentén érthetővé válik az ellenzéki oldalon összefogás néven futó paródia is: egyszerűen fogalmazva olyan szereplőket próbálunk egy blokkba terelni, akiknek amúgy – már csak történetüket és céljaikat tekintve sem – nincsenek közös pontjaik.

 

Pontosan. Az antiorbánizmus egyfajta üres populizmus, annak nincs sem bal-, sem jobboldali tartalma. Fontos megérteni, hogy

 

ez egy populista keret, ami úgy akarja elérni, hogy a nép fellázadjon az elittel szemben, hogy nem alkotja meg a népet, nem mond semmit arról, hogy mi tulajdonképpen kik vagyunk.

 

Vagyis a populizmuselmélet nyelvén: éppen a népi identifikáció marad el, ami ennek az egésznek a lényege volna. Az antiorbánizmus megvonta a nép és az elit közötti tipikus határvonalat, csak éppen előbbiről semmit nem mondott, utóbbiról meg követhetetlenül sokat. De hát milyen nép az, aminek tagjait csak az köti össze, hogy le akarják váltani Orbánt?

 

Orbán Viktor sem definiálta, hogy mi az az európai kultúra, amibe mi tartozunk és amit meg kell védeni.

 

Amennyire a populizmushoz kell, definiálta. Ne feledjük, Orbán már a 2010-es választási kampánybeszédeiben is nemzetkarakterológiai elemeket sorolt fel arról, hogy milyenek a magyar emberek. A „zemberek”, ahogy a liberális médiák ezzel gúnyolódtak is. Az antiorbánista populizmus viszont csak annyit állított, hogy mindenről, ami rossz, Orbán tehet, és ő maga a sátán.

 

De korszaktól függetlenül nem ilyennek kell lennie az ellenzéknek? Ha ellenzékben vagy, nyilván azt kell mondanod, hogy a kormány rosszul végzi a dolgát.

 

Persze, az ellenzéknek mindenkori feladata kritizálni a kormányt. De ha ezt nem populista keretben tesszük, akkor a kritika ellenére is megadjuk a társadalom egy részének az esélyt, hogy a kormánnyal értsen egyet. A populizmusnak viszont az az egyik karaktere, hogy olyan határt von a politikában, hogy a rossz oldalon állótól en bloc kelljen megszabadulni, és így ne is azonosulhasson vele senki.

 

Amikor Orbán „Soros embereiről” beszél, még azok sem akarnak közéjük tartozni, akikről szó van. Az antiorbánista populizmusban nyilván Orbánék kerülnek a rossz oldalra, mint a társadalom egy rohadó, kivágandó szelete – ők és kiszolgálóik a „túl sok patkány”, ahogy egy klasszikus mondotta. Nem a jobboldali politikával vitatkoznak, hanem el akarják érni, hogy a nép eltakarítsa Orbán Viktort és elnyomó, korrupt bandáját.

 

Lehetne kiút az ellenzék számára, hogy úgymond normális populizmust csináljon ehelyett az üres, antiorbánista populizmus helyett?

 

Ez a jelenkor egyik kérdése, csak kicsit máshogy vetném föl. A kérdés az, hogy tulajdonképpen mi is történt ezzel az antiorbánista populizmussal, aminek a csúcspontja a rabszolgatörvény elleni tiltakozás volt. Az összes olyan szereplő, akit az antiorbánizmus kitermelt magából (mint Kunhalmi Ágnes vagy Hadházy Ákos), az első vonalban harcolt fél éve. Viszont ezek a tiltakozások a tavalyi parlamenti választási eredményekkel kéz a kézben egyes szereplőket rádöbbentettek arra, hogy az antiorbánizmus nem működik.

 

A DK és a Momentum voltak azok, akik az elmúlt egy-másfél évben fölrúgták az antiorbánista konszenzust, és felmelegítették a 2010 előtti hegemón liberális gondolkodásmódot.

 

Ha az Európa versus nem Európa témájában írt programpontjaikat összehasonlítanánk mondjuk egy 2004-es liberális, EU-párti érveléssel, szinte szó szerinti lenne az egyezés. A liberális álom 2.0-val tudott sikeres lenni most ez a két párt. Ezért is érzi árulásnak a történteket az MSZP-Párbeszéd: ők kitartottak az addigi konszenzus mellett, és következetesen nyomták az antiorbánista populizmust. Az EP-választásokra az antiorbánizmus gépkocsija nekirohant a falnak, csak voltak, akik közben kiugrottak a hátsó ülésről.

 

És itt vetődik fel a kérdés, hogy így most mihez kezdjenek az antiorbánizmusban ragadt szereplők, leginkább az MSZP-Párbeszéd és az antiorbánizmus dilemmával megbirkózni képtelen, félrecsúszott LMP. A rendszerkritikai baloldal maradék erői számára úgy vetődik fel a kérdés, hogy akkor most nekik baloldali populizmust kellene csinálniuk, vagy szakítani kell az egész populista iránnyal. Vannak olyan jelek, hogy előbbi irányba indulnak el.

 

Mik ezek a jelek?

 

Mondjuk az MSZP-alelnök Komjáthi Imre akciója, aki a Suzuki-gyár kerítéséhez láncolta magát. Ebben a történetben már megjelent annak a baloldali populista keretnek a lehetősége, hogy az emberek érdekét figyelmen kívül hagyó multicégek Orbánékkal összefogva és a liberálisok szándékos hallgatása mellett zsigerelik ki a magyarokat, míg bezzeg mi, baloldaliak a dolgozó emberek oldalára állunk. Vannak nem kevesen, akik a „neoliberálisok” és a  „kisemberek” szembeállítás mentén vágnának bele egy új baloldali projektbe.  

 

Lehet, hogy végre tényleg baloldali párt lesz az MSZP?

 

Ha a baloldali populista irányt választja, akkor igen. Efelé löki az is a pártot, hogy kénytelen reagálni arra, hogy a liberális erők újra megerősödtek. Ilyen értelemben ez egyfajta kényszerbaloldaliság lenne. Ha az MSZP a baloldali populista útra lép, az persze bizonyos értelemben fordulópont kell legyen számára. Ezt nehezíti, hogy

 

az MSZP-sek nem ebben szocializálódtak, számukra még mindig a sajtótájékoztató, az Egyenes beszéd stúdiója a természetes közeg, még mindig a szakpolitikai anyagok, a politikai marketing és a választási matek bűvöletében élnek.

 

Láthattuk, mennyire komikus volt, amikor az MSZP-s politikusok az MTVA székházát ostromolták, vagy megszállták a parlamenti pulpitust. A saját logikájuk mentén helyesen cselekedtek, csak egyszerűen nem volt hiteles. Ők nem ilyenek.

 

Az MSZP másik korlátja, hogy egy beszűkülő mozgástérrel és erőforrásokkal rendelkező pártról beszélünk, aminek következtében ugyanazoknak a párt mögött álló szakértői, értelmiségi és intézményi köröknek kellene meghozniuk egzisztenciális döntéseket, amik az üres antiorbánizmusnak köszönhetően kerültek helyzetbe. A sikeres baloldali populista fordulathoz át kellene rendezni az egész pártot.

 

Mondjuk egy Orbán-féle erős vezéregyéniség segítségével, amitől annyira ódzkodik az MSZP?

 

Mondhatni igen: a kérdés, hogy ki fogja meghozni a párton belül a baloldali populizmus felé vezető döntéseket. Ebből a szempontból még Karácsony Gergely talán a legalkalmasabb a baloldali populista vezető szerepére, csak azért azt se feledjük, hogy ez számára is rengeteg reflex feladásával járna együtt. Karácsonyt sokan évek óta a baloldali populizmus titkos csodafegyvereként tartják számon.

 

Egyrészt mert mindenben ellentéte a maszkulin, megalomán és diktatórikus Orbánnak. Másrészt mert valójában mindvégig megőrizte azt az imázsát, hogy ő igazából nem politikus, és a rossz dolgokba is csak belerángatják. Neki a „politikusok” és „civilek” szembeállítás az erőssége, ez pedig lehet populista alap – bár kérdés, hogy most éppen erre van-e igény. Illetve, hogy megkapná-e azt a felhatalmazást, amit – az egyébként részben liberálisok által gründolt – Botka László „Fizessenek a gazdagok!” kampánya nem.

 

Amúgy annak, hogy hogyan kell erős baloldali populista politikát csinálni, voltaképpen megvan már a módszertana.

 

A magyar politika egyik, a liberális politizálásból örökölt félreértése, hogy a politikát alapvetően termékként értelmezik. Megmondja a tanácsadó, hogy milyen üzenetet kell átadnom, hogyan kell kinéznem, és akkor majd rám fognak szavazni.

 

De a baloldali populista politika nem így működik. Ehhez kell egy megfelelő mozgalmi, értelmiségi és politikai háttér is a párt mögött, amit valakiknek – praktikusan erős vezető karaktereknek – létre kell hozniuk.

 

 

Elszakadva Magyarországtól, még ha a baloldali politizálás megújításához adottak is lennének a feltételek, mégis a vasfüggöny rosszabbik felén az államkapitalista múlt miatt mintha nem lenne erre igény: nincs értelmezhető baloldal sem Magyarországon, sem Romániában, sem Csehországban.

 

Ebből a szempontból két nagy változás azért történt az elmúlt években: egyrészt megjelent az az értelmiségi, aktivista generáció, amely már teljesen evidens módon szívja magába a kortárs baloldali elméleteket, amiknek kiindulópontja az államszocializmussal való szakítás. Másrészt ma már sokkal erősebbek a tapasztalatok a mostani, mint az államszocialista rendszerhez kapcsolódóan. Egy ismerősöm mesélte, hogy érettségire készített fel egy diákot, aki azt se tudta, mi az az őszödi beszéd. És akkor hol vagyunk attól, hogy tudjon valamit az MSZMP-ről meg az államszocializmusról?

 

A felnövő generációnak az antikommunizmus pont olyan retró dolog, mint a kommunizmus.

 

Sokkal könnyebb így már kezelni ezeket a szimbolikus ügyeket, mint 2000 környékén. Ma egy fiatalnak az állampárt a Fidesz hatalomgyakorlását jelenti.

 

A kádárista reneszánszban nincs ráció tekintve, hogy sokan nosztalgiával fordulnak az államszocialista, mondjuk a kádári vagy a Ceaușescu-rendszer felé?

 

Szó sincs ilyesmiről. Semmilyen értelemben nem beszélhetünk posztkádári vagy bármi ilyesmi oldalról, és nem is akarja senki meglovagolni az ezekhez kapcsolódó érzéseket. Ha már reneszánszról beszélünk, az sokkal inkább az osztálypolitika felélesztésének szándékában jelenik meg. Ennek egyik oka Magyarországon, hogy a felnövő társadalomkritikus generáció körében erősen jelen van az osztályközpontú megközelítés; a világrendszer-elemzés, a társadalmi reprodukciós elmélet nagy felfutásban van. A másik és fontosabb tényező, hogy ezeknek az értelmiségi csoportoknak van konkrét elképzelésük arról, hogy hogyan is kéne megvalósítani ezt az osztálypolitikát.

 

A magam részéről azt gondolom, hogy aki az osztálypolitika tényleges visszatérést reméli, annak számolnia kell a posztmodern kapitalizmus ötvenéves nagy átalakulásaival – vagyis azzal, hogy ez az új osztályharc semmiben nem hasonlíthat a régihez. De kétségtelenül izgalmasak és heroikusak azok a kísérletek, amelyek ebbe az irányba tapogatóznak idehaza.

 

Érezhetően ön a baloldali populista irányt tartaná követendőnek. Mi lenne az ideális baloldali populizmus?

 

A baloldali populista megoldást is hibának tartom.

 

Akkor mit tart jónak?

 

Egy dolog, hogy szimpatizálok-e vele, egy másik, hogy kivitelezhető-e. Azonban számomra mégiscsak egy további kérdés a leginkább lényeges: rendben, hogy az elmúlt tíz-húsz év slágere a populizmus volt, de ez biztos így lesz a következő tíz-húsz évben is? A következő könyvemben amellett fogok érvelni, hogy hamarosan nem a populizmus lesz a politika fő logikája. Most is látszik a Donald Trump és Orbán Viktor által képviselt irányból, hogy egy új korszakba, a kívül-belül logika korszakába lépünk.

 

Ahogy a Mércén is írtam: a politikai küzdelmek nem csak a populizmus alapját jelentő elit versus nép szembenállása köré fognak csoportosulni. A 2008-as válság, a menekültválság, az ökológiai válság vagy a francia sárgamellényes tüntetések fejleményei pontosabban érthetők, ha nem az egyenlőség kérdése vagy hatalmi viszonyok felül elemezzük őket. Hanem helyeket, hálózatokat és szerepeket látunk, ahonnan „ki lehet pottyanni” és ahova mások „be akarnak kerülni”. Ezért mondtam 2015-ben, hogy a déli határkerítés az új korszak politikájának kvintesszenciája. 

 

Valóban Trump és Orbán a viszonyítási pont? Az ő politikájukat kell nézni, ha meg akarjuk jósolni, milyen lesz a politika az elkövetkező évtizedekben?

 

Jelen pillanatban igen.

 

Ilyen értelemben sikeres volt akkor a Fidesz, meghatározó lett a globális térben?

 

Legalábbis érdekes. Kevés olyan időszak van, amikor egy magyar társadalomtudós azt mondhatja, hogy Magyarországról is lehet valami érdekeset, érdemeset mondani a világ számára. Korábban nem véletlenül futott be külföldön sok magyar az 1956-os eseményeket, az államszocialista rendszerek és a rendszerváltások szerkezetét elemezve. Most is hasonló időszakban élünk. A kezdetektől nem értettem egyet azokkal, akik szerint az orbáni politikának ne lenne eredetisége. Azt persze nem tudom, hogy ő és Trump tudatosan alakítják-e a kívül-belül logika mentén a politikájukat, vagy ők egy új korszak első tünetei. 

 

A magyar ellenzékhez visszatérve: az antiorbánista populizmus problémáira adott válaszok (liberális hegemónia felé történő visszafordulás a DK-nál és a Momentumnál, a baloldali populizmus csírái az MSZP-Párbeszédnél) logikailag is széttartóak. A másik oldalról viszont a választók mára megtanulták az antiorbánista logikát, ami alapján rendre teljes ellenzéki összefogást követelnek. Mi van akkor, ha a választók – a pártokkal ellentétben – nem tudnak kitörni az elmúlt évek antiorbánista politikai logikájából?

 

Amikor politikát elemzünk, gyakran elfelejtjük, hogy egy politikai diskurzus nem csak a válaszainkra van befolyással, hanem a kérdéseinkre is. Az önök kérdése az antiorbánista kérdésfeltevésen alapul, ami mindent megfertőzött, és amire csak antiorbánista válaszok adhatóak. Ha ma bármilyen innovációt szeretnék bevezetni a politikába, magát a kérdésfeltevést kell megváltoztatnom.

 

Azt kell elérni, hogy az önök kérdése ne az első legyen a politikai szereplők fejében, hanem legfeljebb az utolsó.

 

Jelenleg véleményem szerint egyetlen kérdést szabad feltenniük a politikai szereplőknek: mit akarok én? Milyen világban szeretnék élni? A baloldal, bármikor nézzük, akkor tudott sikeres lenni, amikor azoknak tudott kínálni valamit, akik egészen máshogy akartak élni, mint ahogy a jelenben az lehetséges. A sikeres baloldali mozgalom ellenségei számára utópikus, részesei számára az egyetlen reális lehetőség. Emlékezetpolitikai szempontból 1848, a Tanácsköztársaság első időszaka, 1945 vagy 1956 minden kétséget kizárólag ilyen. De 1968 és az alterglobalizációs mozgalom sem megkerülhető.

 

A 21. század pedig tálcán kínálja a lehetőségeket arra, hogy a helyes kérdéseket tegyük fel – akár a munka világának átalakulásával, a technológiai „rossz oldalának” kifejlődésével, a világ megosztottságával, vagy az ökológiai problémákkal, a kirívó globális egyenlőtlenségekkel. Nem általános humanizmusra van szükség, hanem azok támogatására, akik a saját életükben érzik, hogy az oligarchikus kapitalizmus és a liberális hegemónia nyugati társadalmai egyszerűen nem folytathatók, nem élhetők, és rossz vége lesz ennek az egésznek. Az LMP hajdanán ebbe az irányba indult el azzal a kérdésével, hogy mitől lesz más a politika, milyen lesz az a világ, amit az ökopolitika révén meg akar csinálni. A rendszerkritikai baloldalnak ezen kívül sajnos nem sok siker jutott az elmúlt harminc évben.

 

Lehetséges megváltoztatni a kérdéseket a választók fejében, amikor annyira ránevelte őket az ellenzéki politika az antiorbánista gondolkodásra?

 

Persze. Felejtsük el egy pillanatra az elmúlt egy évet, és nézzük meg, hogy a 2018-as parlamenti választásig a Jobbik milyen szinten tudta megőrizni a saját kérdésfeltevéseit a választói fejében. Hol láttunk olyat, hogy a Jobbik szavazói nem szavaztak a Jobbikra azért, mert valakivel nem fogott össze? Sehol.

 

A Jobbik szavazói egészen addig kitartottak a pártjuk mellett, amíg az el tudta hitetni velük, hogy a saját kérdései mentén ezt és ezt akarja csinálni, és el is fogja érni, hogy mondjuk megregulázza a cigányokat és visszafoglalja Erdélyt.

 

A Jobbik akkor vesztette el tömegesen a szavazóit, amikor azok rájöttek, hogy a párt már nem csak taktikai alapon néppártosodik, hanem ténylegesen a centrumba igyekszik. 

 

Az kijelenthető, hogy Magyarországon az elkövetkező években a DK és a Momentum képviselte liberalizmus és az orbáni populizmus párharcát fogjuk látni?

 

Ha arról beszélünk, hogy mondjuk 2020-ig mi fogja dominálni a magyar politikát, akkor igen. Ha nagyobb és beláthatatlanabb távlatokban gondolkodunk, akkor nem. A DK és a Momentum iránya jelenleg működik, és ha a baloldal nem akar lemaradni, a saját mozgalmait kellene létrehoznia, nem pedig arra koncentrálnia, hogy hogyan csinálja ki az újjáéledő liberálisokat, vagy hogyan drukkoljon ezügyben a Fidesznek. Előbbi amúgy is reménytelen vállalkozás lenne, utóbbi meg színtiszta politikai cinizmus.

 

INTERJÚFOTÓK: Bukovics Martin / Azonnali

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Szakításig feszült a helyzet a római kormányban. Az ötcsillagos vezér lehazugozta Matteo Salvinit.

Trieszt környékén jelentős számú szlovénnyelvű kisebbség él, a helyi közigazgatás mégis meg akarja tiltani számukra Szlovénia zászlaját.

Egy hétig nem működött az Európai Unió által finanszírozott navigációs rendszer.

Ugyan Koczka Tibor az elmúlt öt évben Szombathely kormánypárti alpolgármestere volt, arról se szóltak neki, hogy nem kívánják őt újraindítani.

A zágrábi belügy megtiltotta a baloldali vezetésű városnak, hogy a magyar időkből származó trikolórját használja. A horvát Közigazgatási Bíróság azonban most kimondta: ez jogellenes.

A hét kérdése

Föld alá vinnék a HÉV-et, de már idéntől 5-ös metrónak hívnák. Ilyen alapon bármi lehetne a hatos metró: mi legyen az?

Azért ide elnéznénk

Fesztivál, szabadegyetem, tábor a Felvidéken július 15-21. között.

A Művészetek Völgye legizgalmasabb borai július 19-28. között, esténként.

Az új-zélandi fiatalokból álló Alien Weaponry július 24-én a Dürerben meg is mutatja, hogy mennyire. Vendég: Cryptodira.

Hogyan érintette a Strache által felvásárolni akart Kronen Zeitungot az Ibiza-gate? Erről lesz szó. Bécs, július 25.

Tanúság? Cinkosság? Kortárs művészek fejtik meg a pannonhalmi főapátság galériájában. Egész nyáron!

Ezt is szerettétek

Hogyan sikerülhetett véget vetni csúcsoligarcha hatalmának, és mi vár most Európa legszegényebb országára? Mizsei Kálmán leírta!

Különböző nemzetiségű és párthovatartozású EP-képviselők mondták el az Azonnalinak, hogyan érintette őket a csúcsjelölti rendszer meghekkelése. Videó!

Akihez több botrány fűződik, mint önálló gondolat. A hétgyerekes családanya az egyik legsikertelenebb politikus: igaz, ahányszor megbukott, azt mindig felfelé tette.

Van mit ünnepelni az előválasztás után. Videó!

Twitter megosztás Google+ megosztás