Mi történik, ha egy szépíró ír egy Holdon játszódó regényt? Semmi jó

Szerző: Pintér Bence
2019.06.16. 08:34

Mi történik, ha egy szépírónak eszébe jut, hogy milyen érdekes lenne írni egy regényt a jövőről, vagy legalábbis olyat, ami a jövőben játszódik? Tíz esetből kilencben az, hogy ír egy rossz science fiction regényt. Egressy Zoltán frissen megjelent Hold on című könyve sem tudta kikerülni a szokásos csapdákat.

Mi történik, ha egy szépíró ír egy Holdon játszódó regényt? Semmi jó

Nagyon egyszerű eldönteni, hogy egy regény fantasztikus-e, vagy – csúnya anglicizmussal élve – általános fikciós mű (general fiction), ahogy itthon hívjuk: szépirodalom.

A következő a módszer: ha arra a kérdésre, hogy miről szól a könyv, az a válasz, hogy mondjuk „egy Naprendszerünkön keresztülszáguldó apró fekete lyuk felrobbantja a Holdat, ezért a Föld lakhatatlanná válik”, vagy mondjuk az, hogy „egy olyan világról szól, ahol csak a terhes nők tudnak elutazni a születési helyük környékéről”, akkor jó eséllyel fantasztikumról beszélünk.

Ha viszont az a válasz, hogy „van ez a cinikus, életunt harmincas-negyvenes fickó, aki sokat beszél a szüleiről, aztán egy éjszaka alatt beleszeret egy nőbe, de soha többé nem találja, és…”, akkor valószínűleg nem fantasztikus regényről beszélünk.

Hogy ez miért fontos vagy érdekes? Többnyire azért, mert miközben globálisan a fantasztikus művek egy részét manapság már hajlamos vizsgálódásra, továbbgondolásra, rendes kritikára érdemes irodalmi alkotásoknak elismerni az irodalmi közélet (és ezzel együtt az irodalomtudomány, stb.), addig itthon még mindig azt látjuk, hogy a fantasztikus irodalom vagy bármilyen más, „szórakoztatónak” titulált irodalom erre érdemtelennek bizonyul kritikusaink, irodalomtudósaink, szaklapjaink részéről.

Ennek a helyzetnek számos oka van, nyilván szerepet játszik benne egyfajta sznobéria is, de ezt firtatni teljesen értelmetlen irány lenne. Az én szolid megfejtésem az, hogy a főleg a szöveg által adott nóvumokra és határátlépésekre, jó mondatokra fókuszáló irodalomkritika (amivel semmi gond nincs) nem tud mit kezdeni azzal, ha valahol a fókusz, a határátlépések, az innováció nem a szöveg milyenségében, hanem a világépítésben van, nincs erről szóló szakmai hagyomány.

Az azonban világos, hogy 2019-re nem is egy olyan magyar fantasztikus művet tudunk mondani, ami úgy beszél a magyar valóságról, ahogy az általános fikciós művek ritkán teszik, ráadásul ehhez nem egy esetben magas szövegminőség is társul, tehát valódi ok a zsánermeghatározottságon kívül nincs kihagyásukra az irodalmi diskurzusból.

(Mi sem mutatja meg jobban a helyzet fonákságát, minthogy eközben Kemény Zsófi elég kellemetlenül sikerült, Budapestre egy teljesen hülye forradalmat vizionáló, mondatról mondatra egyre inkább idegesítő tiniromantikája nyomán cikkek, komoly irodalmi viták és komoly megfejtések tucatjai születtek.)

Amikor tehát egy fontos szépirodalmi kiadónál egy ismert szerző olyan művet tesz le az asztalra, amiről több vonalon is sejteni lehet, hogy használja, vagy legalábbis érinti a science fiction tematikai kereteit, toposzait, témáit, akkor ez az adott regény egy furcsa helyzetbe kerül: kiadója és szerzője miatt olyan kritikusok biztosan fognak vele foglalkozni, akik ezekhez a témákhoz valószínűleg egyáltalán nem értenek.

Másrészről viszont fognak vele foglalkozni olyan olvasók és „kritikusok” is – már ha a marketing és az egyéb pozicionálás valahogy eljuttatja hozzájuk –, akik viszont értenek hozzá, tehát

egyszerre két homlokegyenest eltérő világnak kéne (vagy legalábbis: lehetne) megfelelni. Van, akinek sikerül, van akinek nem.

A sci-fi, ami nem az

Ezen a ponton talán érdemes elárulni, hogy Egressy Zoltán Hold on című regénye kapcsán indult el bennem a fenti gondolatfolyam, ami a Jelenkornál jelent meg a Könyvhétre. Azt én nem tudom megmondani, hogyan illeszkedik a kortárs kánonba a szóban forgó regény, szépirodalmi vonalon mit tartogat az olvasónak, nem is fárasztanék senkit ilyen irányú észrevételeimmel, mert ehhez nem értek. 

Arról azonban tudok beszélni, hogy miért bukik meg sci-fiként, és arról is, hogy ez miért szomorú.

A „miről szól?” kérdésre a választ fent nagyrészt megadtam, egy harmincas-negyvenes, rendkívül ellenszenves biokémikus csávóról, Laád Szabolcsról, akinek több baja is van a regényben, de a legnagyobb baja az, hogy egyszer három órára találkozott egy csajjal, beleszeretett, aztán megpróbálja megtalálni, de nem sikerül neki.

Mindeközben pedig a 2040-es, 2050-es években vagyunk, amikor a Holdon egy csomó kutatóbázist létesített az emberiség, a klímaváltozás és a naptevékenység csökkenése miatt tombolnak a katasztrófák, Magyarországon meg valami rendőrállamszerű monarchia van, bár erről olyan sokat nem tudunk meg. A plot másik fontos eleme Szabolcs évtizedekig húzódó kutatása, amelynek lényege tematikailag minden fantasztikum egyik őséhez, Mary Shelley Frankensteinjéhez nyúlik vissza.

Egressyt egyébként a Margó Fesztiválon kérdezték is arról, hogy könyvét mennyiben tartja sci-finek, ahol elmondta, hogy nem akarja így vagy úgy kategorizálni az írásait, bár igaz, hogy a tudományos részekhez sokat kutatott, az alapvető inspirációt pedig a sci-fi író Arthur C. Clarke egyik 1962-es futurológiai írása adta.

Ez persze egy respektálható álláspont – lehetne, ha a regény témafelvetései, díszletei, cselekményének egyes fordulópontjai nem tennék egyértelművé, hogy ez a regény bizony mégiscsak belép egy olyan diskurzusba, amiről az írójának nem sok tételes ismerete van, abban pedig bevallottan nem tájékozódott a gyerekkori olvasmányélményeken túl. Ennek nyomán pedig sajnos csak egy – sci-fi-vonalon vizsgálva legalábbis – összecsapott, avítt, érdektelen, világát rosszul kifejtő történet kerekedhet (laposodhat).

Egy fantasztikus regény annyit ér, amennyit az ötlet mögötte

Első blikkre azt gondolhatnánk, hogy egy fantasztikus szerzőnek sokkal könnyebb dolga van, mint egy realista vonalon mozgó kollégájának, hiszen alapvetően nem egy olyan világot kell az olvasó előtt hitelesen megjelenítenie, amit – amelynek alapvető szabályait – az olvasó részben-egészében ismeri, hanem ki kell találnia egyet, amivel aztán azt csinál, amit akar.

Valójában azonban éppen ezért van iszonyatosan nehéz dolga egy fantasztikus történetnek:

egy olyan világot kell hitelesen ábrázolnia, ami egyrészt nem létezik, másrészt kicsit, vagy nagyon eltérő szabályok alapján működik, mint a mi valóságunk.

Fentebb már írtam, hogy a fantasztikum valódi értékmérője a világépítés milyensége, ennek kulcskérdése pedig a mögötte meghúzódó spekulatív ötlet érdekessége, újszerűsége, újszerű feldolgozása, kifordítása, szubverziója. Ha ez az ötlet nem jó, nem érdekes, nem kap egy új csavart, még mindig kaphatunk persze jó könyvet, hiszen simán elképzelhető, hogy valaki egy elcsépelt ötletre kiválóan bejárható és megélhető világot épít fel, nem véletlenül olvashatunk kismillió Gyűrűk Ura-klónt, amelyek közül nem egy kifejezetten népszerű.

A Hold on rendkívül felelőtlen módon spekulatív ötletek tucatjait sorakoztatja fel a történetben, egytől egyig olyan ötleteket, amelyeket máshol már olvashattunk, megismerhettünk (a Hold kolonizálása, önvezető és repülő autók, hologramok, klímakatasztrófa, mozgójárda, elme- és emlékmanipuláció, androidok, klónozás, 3D-nyomtatás, hibernálás, mesterséges intelligenciák, stb.),

ezeket azonban nem fűzi egésszé, nem ad nekik belső logikát, nem fordítja ki őket, nem próbálja a jövő világát egy koherens képben elénk tárni.

Amióta 1962-ben Arthur C. Clarke az Egressy által citált művét megírta, a science fiction irodalom a fent említett összes témát együtt és külön-külön is alaposan körbejárta, megrágta, dilemmáit kivesézte – ahogy arra Iain M. Banks neves sci-fi és szépíró pontosan az ilyen, Hold onhoz hasonló regények kapcsán brilliánsan rámutatott: a sci-fi egy évtizedek óta íródó párbeszéd.

Csak Holdról szóló regényből fel lehet sorolni egy tucatot Robert A. Heinlein klasszikus művétől, A Hold börtönébentől Ian McDonald magyarul még befejezetlen Luna-trilógiájáig, amelyek mind komolyan veszik azt a kérdést, hogy hogyan nézhetne ki az élet a Holdon. A regényben sokat emlegetett mozgójárdáról nemcsak Asimov írt már az ötvenes években, de azóta léteznek is a világban mozgójárdák, és nem olyan marha népszerűek.

A regény másik fő vonalára, Szabolcs kutatására és annak eredményére pedig tényleg a Frankensteintől Asimov robottörténetein és Philip K. Dicken át egészen mondjuk Annalee Newitz nemrég megjelent könyvéig kaptunk már jobb és érdekesebb megoldásokat. Ugyanez igaz a klímakatasztrófás szálakra, amire egy egész külön szubzsáner épül a sci-fin belül, a climate szóból képezve úgy hívják, hogy cli-fi.

A Hold on jövőképe így egyszerűen lejárt szavatosságú spekulatív felvetések ötletszerű halmaza lesz, ami így nem csak futurológiai szempontból érdektelen (ami pedig a inspirációja volt a regény megírásának), hanem napjainkra sem reflektál tulajdonképpen semmilyen szempontból. (Ha nem számítjuk az újra királysággá váló rendőrállam-Magyarországot, ami NER-kritikának is egysíkú.)

De miért baj ez?

Csatoljunk vissza az elejére. Önmagában nem lenne probléma, hogy megjelenik egy rossz sci-fi, hiszen évente rengeteg rossz vagy érdektelen sci-fi és fantasy jelenik meg magyarul és angolul is. A Hold on azonban nem egy angolból rosszul lefordított ZS-kategóriás regény, amit valamelyik hazai fantasztikus kiadó ad ki, és amire két hét múlva senki sem fog emlékezni,

hanem egy olyan mű, amit, mint említettem, egy jelentős hazai szépirodalmi kiadó és egy elismert író jegyez, így szinte borítékolható, hogy lesz róla valamilyen diskurzus.

Talán nem lesz akkora túlpörgés, mint Kemény Zsófi forradalmas, vagy Térey János (isten nyugosztalja) tavalyi zombis könyve kapcsán, mégis: egyesekben, akik nem tájékozódnak az irodalmi élet fantasztikus felén, az csapódhat le, hogy na, hát ilyen a science fiction manapság.

Történik ez azért, mert a jövőnkről illetve jelenünkről szóló, valóban érdekes, jól megírt, jól átgondolt fantasztikus könyvek ismeretlenek ugyanezekben a berkekben,

alig pár helyen esik szó róluk: a Könyvesblog például mindig remek példa olyan fórumra, ahol kifejezetten jól egyensúlyoznak a két világ között, és persze van még pár példa, de nem sok. 

A fájdalmamon csak kicsit enyhít, hogy ugyanitt, a Jelenkornál jelent meg a Könyvfesztiválon Margaret Atwood MaddAdam-trilógiája, ami remek ellenpélda lehet a kifejezetten igényes spekulatív irodalomra, és Atwood (akinek sokáig ambivalens volt a viszonya a fantasztikus címkével) már van olyan név, akivel elkezdhet foglalkozni a komoly kritika is. Vagy hogy Dragomán György például kifejezetten értő módon nyúlt a Qubiton megjelent, és azóta a Rendszerújra c. kötetben is kiadott tárcanovelláiban a science fiction témáihoz – persze egy tárcanovellában nem is kell olyan következesen világot építeni, mint egy regényben. (És, érdekes, erről a kötetről is tudnak olyan kritikák születni, amelyben nem hangzik el a science fiction kifejezés, pedig.)

Arra buzdítok tehát minden, alapvetően komoly irodalom iránt érdeklődő olvasót és kritikust, illetve erre a terepre merészkedő írót, szerkesztőt, hogy kezdjenek el olvasni ezen a másik térfélen is: Ted Chiangot, Margaret Atwoodot, China Miéville-t, Ursula K. Le Guint, Neil Gaimant, N. K. Jemisint, Moskát Anitát, Veres Attilát, hogy csak az első pár eszembe jutó nevet lejegyezzem.

Olvasnál valami jót? Könyves Kálmán segít!

Pintér Bence
Pintér Bence az Azonnali külsős munkatársa

Nappal újságíró a győri Ugytudjuknál; éjszaka fantasztikus irodalomról író blogger.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek