Miért lesz szobra Orbánnak Erdélyben?

Szerző: Ésik Sándor
2019.06.10. 07:24

A határon túli magyarokkal kapcsolatban a baloldal az irigységre játszik, a jobboldal meg arra, hogy „kitartás, megyünk”. Mindkettő hamis, csak különböző mértékben. A határon túli magyarság lekötelezettje lett Orbánnak, és tuti, hogy a halála után szobrot emelnek neki. Pedig valamit ő is nagyon rosszul csinál: feleslegesen provokál, emiatt pedig nem tud manőverezni, mikor a másik fél ugyanezt csinálja. Például most a románok Úzvölgyében.

Miért lesz szobra Orbánnak Erdélyben?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Az úzvölgyi katonai temetőben történt incidens újra felszínre hozott olyan problémákat, amelyekre érdemes nagyon odafigyelni a magyar politikában, különösen, ha az ember nem Orbán Viktor és nem Gyurcsány Ferenc.

Nem sokkal a nemzeti összetartozás napja után érdemes azzal kezdeni a vizsgálódást a témában, hogy rögzítjük:

Trianon nem lesz visszacsinálva. Több okból sem.

Az azóta eltelt majdnem száz évben az elcsatolt részek etnikai összetétele még inkább eltolódott a nemmagyar népesség irányába. Ezt okozta lakosságcsere, kivándorlás és az is, hogy a korábbi olyan népesség, amelyik többnyelvű volt, az mára egynyelvűvé vált a határ mindkét oldalán. Ezért aztán az a helyzet, hogy a Székelyföld kivételével a jelentős (mondjuk 20 százalék feletti) magyar jelenlét az körbe az országhatáron túli 10-20 km-es sávban (és néhány városban) van, mindenütt másutt szinte teljesen színromán (szlovák, ukrán) terület van.

Emellett a politikai helyzet is az, hogy senkinek se érdeke létrehozni egy etnikai villongásokkal teli, de gazdaságilag potens birodalmat. Ezt Ferencjóska meggondolta, megfontolta... és elbaszta, bécsi és pesti kormányaival egyetemben.

A magyar jobboldal határontúli politikájának meghatározója ezzel szemben az, hogy tudat alatt mindenki szeretne, ötezer nyalka huszár élén belovagolni mondjuk Kolozsvárra, és dölyfösen mosolyogni a kalapjukat gyűrögető és szomorúan bocskorukat bámuló oláhokra. Ez a gondolat egyébként minden fiú fejében átfut, ha szeretett történelmet tanulni, de aztán a normálisabbja kinövi kb. akkor, amikor felhagy Guderian vagy Skorzeny életútjának tanulmányozásával is.

Orbán vs. Gyurcsány a nemzetpolitikában

A jobboldal tehát – legalábbis a felszínen – úgy politizál Erdéllyel és más elcsatolt területekkel kapcsolatban, hogy „kitartás, megyünk”, és ezzel számtalan dolgot meg is határoz. Gyurcsány Ferenc ezzel szemben, a magyarok egy másik alapérzelmére (irigység) játszott akkor, amikor feltalálta a 23 millió román legendáját.

Gyurcsány olyan károkat okozott, amik nagyon nehézzé teszik, hogy ma bármilyen eredményes magyarságpolitikát lehessen csinálni anélkül, hogy az ember hitvallást tenne Horthy Miklós mellett.

Orbánnak és Gyurcsánynak is tökéletesen megfelel ez a polarizált helyzet, ahol hitet kell tenni, hogy a markukat tartó, az „itthoniak” állásaira utazó, nem szívesen látott szegény rokonokat, vagy az édenkertből kiűzöttség állapotában levő, népek harcának zúgó tengerén hánykolódó, megmentendő testvéreket látunk a határon túli magyarságban.

Természetesen mindkét pólus alapállása hamis, csak különböző mértékben. A markát tartó szegény rokon az, amelyik nyilvánvalóbban. A kilencvenes évekből én is hallottam bőven sztorit a törtető erdélyiekről, akik annak érdekében, hogy ne kelljen visszamenni, csináltak olyan húzásokat, amelyekkel finoman szólva nem építették a bizalmat az erdélyi magyarság iránt. De ez sokkal kevésbé volt tömeges, mint amennyire ezt terjesztették. Valójában sokszor – szintén magyar alapreflex – a saját sikertelenséget tolták rá a „törtető erdélyire”.

Másrészt meg ha ez igaz is lett volna, a rendszerint románul is beszélő erdélyi magyar ma már lazán talál francia, olasz állást, ha épp akar, a szlovák-magyar kétnyelvűnek meg annyi álláslhetőség van, hogy azzal egyetlen „kizárólag a határon túli magyarok miatt sikertelen” valójában irigy anyaországit se veszélyeztet. Vagyis: a 23 millió román legendája egész egyszerűen egy rosszindulatú hazugság, amelyet ráadásul egy magyar miniszterelnök a saját népe megosztására használt fel.

Ezért van az (többek között), hogy noha a Fidesz törzsszavazói nincsenek egész kétmillióan, a Gyurcsányt elutasítók meg legalább kétszer ennyien vannak.

A jobboldali alapálláson nehezebb fogást találni, ennek több oka is van. Az egyik, hogy egy magyarnak tényleg fáj Trianon. Én legalábbis nem tudom, hogy lehet érzelmek nélkül végigsétálni Kassán, Munkácson vagy Temesváron anélkül, hogy az ember eszébe jutna, hogy ez egykor Magyarország volt. Nyilván ilyenkor a boldog békeidők kormányainak görény nemzetiségi politikája nem jut az ember eszébe, de nem is kell, arra ott vannak azok az alkalmak, amikor nem nézi szomorúan a székelyudvarhelyi katolikus gimnázium gyönyörű szecessziós épületét.

A másik ok, hogy azt Magyarországon nem szokás tudni, hogy mennyire nem volt jó határon túli magyarnak lenni.

Nagyon nem volt jó, a román, szlovák, szerb többség kamatostul fizetett minden sérelemért, aztán meg amikor mindent visszafizetett, lendületben maradt és aktívan elnyomta a magyarságot, hol jobban, hol kevésbé, de szüntelenül.

Ilyen előzmények után nincs mit csodálkozni azon, hogy főleg erdélyi és kárpátaljai honfitársaink, amikor letehették az esküt a magyar alkotmányra, amikor egy kormány felhúzta a parlamentre a székely zászlót, amikor aktívan támogatja anyagilag is a határon túli magyarságot, népszerű lesz. Sőt, több annál.

A határon túli magyarság ennek a pártnak a lekötelezettje lesz. Ha Orbán Viktor valami nagyon csúnya módon bukna meg, akkor is örökre emlegetni fogják a nevét számtalan helyen,

ahol nélküle soha nem lett volna felújítva a templom, az iskola. Orbán határon túli támogatottsága legalább annyira érzelmi kérdés, mint racionális döntés.

Hol a hiba akkor?

Azzal kell kezdeni, hogy részben nincs hiba. A két nemzetpolitikai megközelítés közül Orbáné a jobb, a Gyurcsány-féle tarthatatlan, magyarellenes és nemzetietlen, akkor is, ha az ember az adóforintjait félti a határon túliaktól.

A hiba ott van, hogy a már említett „tartsatok ki, jövünk” miatt a budapesti magyarságpolitika a kelleténél többször csúszik át értelmetlen provokációba. Amire persze a mindenkori román, szlovák stb. kormány nagyon figyel, hiszen ők maguk is szeretnek provokálni,

mint ahogy meggyőződésem szerint ez a mostani úzvölgyi eset is román provokáció volt. A román kormánynak is nagyon rosszul sültek el az EP-választások (plusz népszavazás is volt), és a magyar kormánynak is rosszul sült el a választás: mindkettőnek jó alkalom, hogy nacionalista villongásokkal próbáljanak füstködöt húzva, sérült hajócsavarokkal lőtávolon kívülre manőverezni, Romániában az ellenzéktől, Magyarországon meg a Fidesz Európai Néppártból való kizárásától.

Ez mutatja meg az egyik problémát. Ha valaki tényleg átérzi a határon túli magyarság helyzetét, ilyet nem csinál. A budapesti magyarságpolitikának ideális esetben azon kellene alapulni, hogy azután, hogy kinyilvánítja, hogy a határon túli magyarság ügye ugyanannyira budapesti ügy, mint amennyire bukaresti vagy pozsonyi, nagyon odafigyel, hogy a határozottságot nem keveri a feszültségkeltéssel, hogy maradjon helye manőverezni akkor, amikor tényleg baj van. Mert az úzvölgyi incidens tényleg baj, egy magyar katonatemető meggyalázásán kívül azért, mert azt szimbolizálja, hogy a bukaresti kormány aktívan és a magyar kultúrába is újra késsel belevágva akar beavatkozni az ottani magyarság életébe.

Ezzel szemben pedig jelenleg a magyar külpolitika eszköztelen.

Ennek pedig három oka van

1. Orbán totálisan elszámolta magát az EP-választásokat illetően, és visszaüt az évek óta folytatott provokatív, a diplomácia alapjaira fittyet hányó külpolitika. Mára Magyarország oda jutott, hogy nincsenek barátai. Lehet a német iparlobbi szoknyája mögé bújni, ám a CSU politikusai pontosan tudják, hogy milyenek a következményei annak, ha valaki segget csinál a szájából, és ezt Orbán kedvéért akkor se teszik meg, ha erre valamelyik autógyár megkéri őket. De nem kéri meg.

2. A másik ok, hogy a feszültséget a határon túli magyarsággal kapcsolatban is évek óta élezte Orbán. Egyrészt demonstratív gesztusokkal. Semjén lehet, hogy nagyon jól érezte magát lóháton, de ezt megjegyezték. Orbán magyarságpolitikájában ott van az egyik hiba, hogy birodalom és tankhadosztályok hiányában is úgy nyilvánult meg, mintha tőle tényleg tartani kellene. A párhuzamosan folytatott EU-ellenes politika hátráltatta például azt, hogy a Minority SafePacket eredményesebben lehessen támogatni. Ennek az eredménye egy olyan helyzet, amikor a volt kisantant országok sikeresen tudnak a határon túli magyarság érdekében megtett intézkedéseket revizionista provokációként beállítani.

3. Az eszköztelenség harmadik oka az, hogy ebben a kérdésben a magyar külpolitika még mindig ellenséges területen mozog és fog is még jó darabig mozodni. A románok, szlovákok, ukránok stb. egy centivel sem européerebb társaság a magyarnál, sőt. Ha úgy jön ki a lépés, hogy aktívan provokálni kell, aktívan provokálnak, és az ottani nacionalisták politikáját legalább annyira meghatározza ez, mint az ittenit a revizionizmus. Ne feledjük, ezeknek az országoknak a nemzeti ünnepe (vagy egyik nemzeti ünnepe) az a nap, amikor megszabadultak tőlünk.

Aki tehát mondani akar valamit mint párt a határon túli magyarságról, szerintem nagyjából ezeket kell, hogy figyelembe vegye:

+ el kell utasítania a Gyurcsányhoz kötődő „23 millió romános” álláspontot (és szlovák/ukrán stb. megfelelőit),

+ el kell ismernie azokat az eredményeket, amelyeket Orbán Viktor ott elért, tudomásul kell vennie, hogy Orbánnak ott halála után szobra lesz,

+ határozottan képviselnie kell minden, az EU-n belül megvalósítható autonómiamegoldást,

+ határozottan és alapelvként kell kiállnia amellett, hogy a magyar nemzet egy és oszthatatlan,

+ kerülnie kell a határon túli magyar társadalom megbontását és az ottani politikai szervezetek „kézhez szoktatását” (az ottani magyar szervezetek feladata az ottani politikában a magyar választók képviselete, az ottani magyar kultúra fenntartása, nem pedig a budapesti kormánypártnak szavazatok szállítása),

+ elkerülni az öncélú provokációt, hogy legyen hely manőverezni a másik fél öncélú provokációival szemben,

+ a provokáció elkerülése mellett viszont folyamatos politikai jelenlétet kell fenntartania az elcsatolt területek magyar közösségeiben, kifejezve, hogy a velük szemben fellépő erők a magyar kormánnyal szemben lépnek fel,

+ aktívan lobbizni az elcsatolt területeket fejlesztő európai támogatásokért, tekintet nélkül az etnikai térképre, nem elfelejtve, hogy a Székelyföldre vezető autópálya Mócföldön visz keresztül, így a székelyek autópályája a mócok autópályája is.

Nagyjából ezek a lépések visznek (szerintem) oda, hogy a magát a Fidesz alternatívájának gondoló párt elnyerhesse a nemzeti-jobboldali gondolkodású emberek legalább egy részének bizalmát,

és hatékonyan képviselhesse a határon túli magyarság érdekeit is, netán még szavazatot is kapjon tőlük.

Ésik Sándor cikke megjelent a Diétás Magyar Múzsán is, kövesd be!

NYITÓKÉP: Azonnali

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek