Magyarként kevés helyen tudtam úgy tükörbe nézni, mint Varsóban

Amikor mi Budapesten olyan speciálisnak érezzük magunkat, nem árt elmenni egy magát ugyanúgy meg- és feltalálni igyekvő másik volt szocialista fővárosba.

Nem lennék a Varsó idegenforgalmi népszerűsítésével megcélzott szakemberek helyében. Lengyelországban gyönyörű tájakat lehet találni a Kárpátok és az Óriás-hegység hegyei között és máshol is. Nyugat-Lengyelország egykor német birodalmi városközpontjai, a balti Hansa-városok vagy épp Krakkó telis-tele vannak fotótémákkal.

Miért menjünk hát pont Varsóba?

Erre a kérdésre kerestem a választ négy másik bloggerrel/újságíróval a lengyel turisztikai ügynökség meghívására az EP-választás előtti hétvégén, midőn az Azonnali stábja épp a Strache-botrány élő közvetítésével volt elfoglalva.

Az ott töltött három nap (pont egy „city break”, fapaddal oda, 2-3 éjszaka, fapaddal vissza) alatt végig erre kerestem a választ, és rájöttem, hogy a válasz az, hogy

Ehhez kell az, hogy a lengyelek szeretnek minket, mivel közös történelmünkben nincsenek olyan időszakok, amikor elnyomtuk volna egymást.

További párhuzam Varsó és Budapest szerepe a II. világháborúban. Ahogy Budapest ostroma is a birodalmi gondolkodás győzelme volt a józan ész fölött (a jól védhető Budapest volt az ára annak, hogy a Reich déli területein már ne legyenek nagy csaták), úgy Varsó porig rombolása is a nagyhatalmi számítás eredménye. Csak a lengyelek ezt – velünk ellentétben – nem felejtik el.

Különbség, hogy a XIX. századot Varsó nem egy rohamosan fejlődő, de a külvilágnak még ennél is többet mutatni akaró birodalom fővárosaként töltötte, hanem egy oroszok által megszállt és az orosz birodalomba betagozni akart tartomány székhelyeként.

Fél karjukat egy Népszínház utcáért

A kiindulási pontjuk tehát egész más, mint nekünk. Nincsenek New York-paloták és Párisi-udvarok. Nem lehet a varsói bauhaus vagy szecesszió, netán a historizáló eklektika emlékeit felkeresve naphosszat épületeket bámulni. Az óváros egy részét építették újjá a romokból, és kerültek ezzel a pontos újjáépítéssel világörökségi listára.

És mégis, óriási szimpátiát éreztem irántuk, ahogy vittek körbe Varsón és mutattak pár háztömbnyi óvárost, amelynél Prága ezerszer többet ad, ahogy megmutattak egy olyan kerékvetőt egy kivételesen megmaradt bérház kapujában, amelyet Pesten simán egyenesbe flexeltet az, akinek éppen erre szottyan kedve.

Az első tükörbenézés itt jött. Annyi gyönyörű építészeti emlékünk van, amellyel nem csinálunk semmit.

Ennek ellenére Varsó belső részei szép és rendezett benyomást keltenek.

És amiért viszont Pest irigykedhet: a tölgyfák. Óriási zöldfelületek, parkok mindenütt, és nem a reklámtáblával kitett, szmogban kókadozó fiatal kőrisek, hanem rendes, tizenötméteres vagy még nagyobb tölgyek. Egy meleg, de esős tavaszi hétvégén voltunk ott, és a parkok a már kizöldült fákkal illatoztak. Nem véletlenül van un jardin apres la mousson néven parfüm is. Ezekben a hatalmas, láthatóan szeretettel gondozott parkokban sétálva irigykedik az ember egy sort.

Hasonló érzések fogtak el, amikor a Visztula partján voltam. A városszerkezet itt alapvetően más, a Visztula nem osztja ketté a városközpontot, mint a Duna Budapesten vagy a Vltava Prágában, és így nem is szegélyezik városi szakaszát impozáns épületek. Szinte kívül van a városon (a városközpontból fél óra alatt ki lehet gyalogolni), a partja egy részen rakpart, lépcsőkkel, másutt azonban zöld. Út nincs, az feljebb megy vagy ötven méterrel.

Az eredmény? A folyóparton se lakók, se forgalom, tehát szombat este az egész város lent bulizik. Legalábbis a diákok. A folyóparti lágy szellő természetesen fűszagot lenget, mint minden európai kultúrvárosban, ahol jó bulizni. Ezt egy kicsit megmagyarázom: én magam nem füvezem (próbáltam, több, mint 8 évvel ezelőtt, számomra akkor és azóta is ismeretlen személytől kaptam ingyenesen. Nem leszünk barátok. Mármint a fűvel.) Viszont ahol lehet a városban egy buliban füvezni, az azt jelzi, hogy a rendőrség nincsen a kelleténél jobban ráfeszülve arra, hogy az emberek jól érzik magukat. A folyópartra kikötött hajókról a legváltozatosabb zene szólt (külön tetszett a vadászkürtön free jazz-t toló arc), deszkások igyekeztek a szélesebb placcokon minél mívesebben pofára esni.

Itt a parton van a Kopernikusz-központ is, amelyet másnap megnéztünk. Ez ilyen Csodák palotája-szerű intézmény, amelyet a rendelkezésre álló négy óra helyett két óra alatt meguntam (a célközönség nálam 25 évvel fiatalabb), ezért kijöttem, béreltem a helyi Bubiból (Veturilo) egy e-bikeot 7-8 złotyért (500 Ft), és elindultam a Visztula mentén bringázni. Negyedóra múlva egy ártéri erdőben bringáztam, sima, jól karbantartott bicikliúton, madárfütty, tiszta levegő…

Budapesten ehhez egy órát kell biciklizni ki a városból, vagy tán még többet is, a méltán népszerű Eurovelo 6 úton, amelyhez sok helyen a lánctalp inkább illik, mint a biciklikerék. Persze Buda irányába hamarabb a zöldben vagyunk, csak az egy kicsit szuszogósabb lesz. Meg érdemes sietni, mielőtt Tarlós ott is nekiáll fejleszteni, és lebetonozzák a Budai-hegységet.

Szóval aki nem akar feltétlen nagyon sok épületet nézni, ellenben sétálna nagyot parkokban, lemenne bulizni a folyópartra és biciklizne egy kellemeset, az Varsóban nem fog csalódni.

Gotham City

Folytatva a tükörbe nézést, a helyi Hősök terén (Piłsudski, naná) természetesen van emlékműve a szmolenszki repülőtragédiának (nem messze az ismeretlen katonától), és van egy Lech Kaczyński-szobor is. Ennek ellenére nem érezni azt, amit Budapesten, mindenféle párt plakátja kint volt, de csak olyan helyeken, ahol azokat tényleg meg is nézik, nem volt ez a minden lámpaoszlop teleragasztva jelenség, mint nálunk. Nem reagálták túl a választást, és azóta az is kiderült, hogy a PiS nem szenvedett akkora kárt a pedofil papos filmtől, mint azt sokan gondolták.

Varsóban vannak felhőkarcolók, ami két okból is logikus a városvezetés részéről. Egyrészt itt nem kellett vigyázni különösebben semmire, a németek és a szovjetek tényleg mindent szó szerint porig romboltak. A másik ok a Pałac Kultury i Nauki, a kultúra és tudomány palotája, a Lomonoszov Egyetem épületének bő száz méter magas másolata.

Amikor az ötvenes években felépült (Sztálin „ajándékozta” a lengyeleknek, akik hálából kényszermunkában felépítették), akkor egy romokból éppencsak újjáépülni kezdő város közepén a Generalisszimusz óriási feltartott középső ujjaként (hogy finoman fogalmazzak) adta a lengyelek tudtára, hogy ki az úr a háznál. Ennek megfelelően a lengyelek gyűlölik is, pedig maga az épület kiválóan hozza Gotham City formavilágát. Ja, és a kilátóteraszáról kiválóan látszik a város. Aki tehát sztálinista felhőkarcolóba liftezne fel (liftvezető néni van!), és se Moszkvába, se Bukarestbe (ott is van egy hasonló) nincs kedve menni, ne hagyja ki.

Budapest-Varsó-tengely a gasztroforradalomban

Voltak gasztronómiai kalandjaim, és szegény lengyelek úgy tűnik, pont ugyanabban a cipőben járnak mint mi, azzal a fontos különbséggel, hogy sokkal több halat esznek, és nem paprikás a kolbász.

Ez az ugyanolyan cipő ez a legtöbb volt szocialista országban ugyanaz: kiveszett az úri és a polgári gasztrokultúra, a nép pedig negyven évig pocsék minőségű, de bőséges és olcsó kaját evett, és nem emlékszik arra, hogy 1920-ban mit ettek a gazdagok. Az irányokat a lengyelek is pont ugyanolyan módon keresik mint mi, elvittek minket több étterembe is, ahol ezt megláthattam.

Voltunk az egykori tipikus lengyel tejbárok egyik újranyitott változatában. Itt bőséges és finom ételt kaptunk. Sok levest, rántott húst, krumplit, káposztát, eperturmixot. Ezeken a helyeken a kommunizmusban oda volt láncolva az evőeszköz az asztalhoz, nehogy a lengyelek hazalopják. Talán az eltelt harminc év okán mára ez a műfaj inkább cool, mint fájó emlék. Mindenesetre a kiszolgálás a gorombaság határáig nyers, az étel ízletes és bőséges. Nehezen tudtam kiverni a fejemből a pesti csirkefogókat és bécsiszeleteket.

Persze van rengeteg döneres is, ezeket lengyel kísérőink igyekeztek nem nagyon észrevenni. Pedig egy világvárosban, mindegy, hogy hol van, az igazán olcsó kajáldákat bevándorlók üzemeltetik, nincs ezzel baj. Ettem én már resztelt májat Budapesten kínai és török étteremben is.

Voltunk aztán olyan helyen, ahol a Besszádok (a Beszkideknek az ukrán-szlovák-lengyel határon levő, bojkók [ruszinok] által lakott része) hagyományos termékeit „gondolták újra” ebben a malomkő méretű tányérra teszünk három falatot és húzunk mellé egy csíkot valami zöld trutymóból wannabe fine dining stílusban. Mint az ilyen helyek általában, a harmónián buktak meg.

Meg persze a szokásos ötletelés, kávéscsészében felszolgált vargányaleves, füstölt tejföl, füstölt meggybefőtt és ilyenek. Ez mind nagyon jó, ha a füstölt tejföl mellé rakott spárga mindegyik darabja egyformán főtt meg. Nem majdnem egyformán, hanem pont egyformán. Meg ha az ízek végül harmonizálnak.

Minderről két okból írok ilyen bőven: az egyik, hogy több ilyen helyen jártam itthon is, ahol flikkflakkolás volt, hibátlan profizmus meg nem volt. Pedig itthon is van pár hely (például személyes kedvencem, a Petrus étterem, amely nem magyar, hanem bisztróba hajló francia konyhát visz, azt viszont hibátlanul), ahol tudnak főzni.

A másik ok pedig pont egy ilyen hely, a Zielony Niedźwiedź, vagyis a Zöld Medve, ahol csak hibátlan ételt ettem a kapros-tejfölös hideg céklalevestől kezdve a tökéletesen és egyenletesen szaftosra sütött malackarajon át a desszertig. Stilizálta ez a hely is a hagyományos lengyel fogásokat, ellenben itt volt tetten érhető az, ami egy éttermet mindig jóvá tesz: az alapanyag gondos megválasztása és a magabiztos technikai tudás. Ráadásul a tulajdonos nagy rajongója Magyarországnak és a tokaji bornak, úgyhogy a vacsorát ezekkel kísértük, az obligát vodka mellett.

Herzhaft végigégetni a rendszert

Mert a vodka az obligát, és az egykori állami vodkagyár épületében (korábban valakié volt, de államosították) most vodkamúzeum működik, ahol elmagyarázzák a szeszfőzés lépéseit, és ötvenszer elmondják, hogy csak lengyel búza, rozs, árpa, zab, tritikálé és krumpli kerülhet a „polish vodka” árumegjelöléssel ellátott üvegekbe.

Elő a tükröt: pont ugyanúgy lihegik túl, mint mi a pálinkát.

Tanultam hasznosat is, a vodkasommelier-től (nem röhög!). A krumplivodka a leglágyabb, amelyik pedig herzhaft végigégeti a rendszert és leizzasztja az embert, az rozsból van. Az előbbire példa a Luksusova-, utóbbira a Wyborova-vodka.

A fenti, németből átvett szót nem némettudásom fitogtatására használtam, hanem azért, hogy rákössek arra, hogy mint mindenütt, ahol lengyelek történelemről beszélnek, elmondják jó részletesen (tükör: ahogy mi Trianont meg 1848-at szoktuk) a három részre szakítottság keserű éveit, persze közben a kulturális befolyásról egy huncut szó nem esik (ahogy nálunk se). Ezt persze az ember azzal az arccal hallgatja végig, amelyet az angol úgy hív, hogy „mildly interested”. De aztán a pókerarcot nehéz megtartani, amikor megtudom, hogy a pertu ivása lengyelül: bruderszaft (Bruderschaft).

De ha már a kebleknél tartunk, rögzítsük, hogy a lengyel nőkről terjesztett közhelyek igazak. Mint ahogy az is, hogy ugyanezeken a helyeken, ahol a csodaszép szláv nők teremnek, a fiúk, hát hogy is mondjam csak. Érdemes követni az instán a Squatting Slavs in Tracksuits és a Scenic Depictions of Slavic Life accountokat, hogy képet alkossunk az átlagos varsói taxisofőrről. Ez is tipikus Közép-Európa, amit itthon nem veszünk észre (pedig itt is ez van), csak ott. Keveredik mindig az európai finomság a nagy kelet-európai nihillel, ez néha szórakoztat, néha meg inkább kínjában röhög az ember.

Na de vissza az éttermekhez, mert volt még egy jó, a Stary Dom, amely nem szórakozik stilizálással és ilyenekkel. Jól főznek, közhelyes lengyel ételeket, azokat viszont módosan-gazdagon. A lengyeleknek, velünk ellentétben maradt érzéke az urizáláshoz. Én eddig még csak Krakkóban vettem részt úri lengyel vacsorákon, de ez pontosan ugyanazt a hangulatot hozta. Inkább sokfélét, mint sokat.

De Kelet-Európa (keveredve egy kis északkal, a másik dolog, amiben a lengyelek különböznek tőlünk, hogy van bennük bőven északi vonás) azért ide is keveredett. Nagyon körülírtam, long story short: vodka. Kijön a tatárbifsztek-csináló ember, húst vagdal és fűszerez a szemünk láttára, kap mindenki egy teniszlabdányit, hozzálátunk, kiváló barna kenyérrel, közben ötpercenként arra jár a pincér, és akinek kifogyott a felespohara, újratölt. Tündéri kísérőink magyarázzák, hogy ez így nagyon lengyel dolog.

Összességében tehát Varsó nem egy nagyon érdekes város, de lehet benne nagyon sokat és szép helyeken sétálni, biciklivel kirándulni, jókat enni. Pont ideális cél annak, aki nem valami „turistás” helyre menne, de látna valami mást, mint itthon. Budapestiek pedig láthatják, hogy amikor mi olyan speciálisnak érezzük magunkat, nem árt elmenni egy magát ugyanúgy meg- és feltalálni igyekvő másik volt szocialista fővárosba. Ráadásul be lehet fizetni Nysa- és Zsuk-túrákra is. Itt például megtudható, hogy a Nysaról arrafelé nem a mentő, hanem a fekete autó jut az emberek eszébe.

Visszafelé a reptéren még egy utolsó, ezúttal keserű párhuzam: a LOT tiptop új flottával, interkontinentális járatokkal vidáman üzemel. Ott nem nyomta el direkt a fejlett nyugat szegény kelet-európaiakat.

Jó tükör ez a Varsó.

FOTÓK: Ésik Sándor