Ilyen az, ha a szurkolók tényleg a vérüket adják a klubért

Ősztől először játszik a Bundesligában az Union Berlin. A klub egyszerre képviselheti Kelet-Németországot, és mutathatja meg a világnak, milyen is az, amikor egy klubvezetés tényleg fontosnak tartja a saját szurkolóit.

Hétfő este története során először jutott fel a Bundesligába az Union Berlin futballcsapata a Stuttgart elleni osztályozót megnyerve, ez pedig első ránézésre nagyjából akkora szenzáció, mint az Ajax idei menetelése a BL-ben – kicsit közelebbről viszont sokkal nagyobb. Az Union ugyanis hosszú idő után az első keletnémet klub (összesen a hatodik), ami helyet kap a német egyesülés óta összevont ligában, értelemszerűen az első kelet-berlini is.

A szenzációnak vannak kulturális okai is: jelenleg az egykori Kelet-Németországot egyedül az az RB Leipzig (az RB eredetileg Red Bull akart volna lenni, de mivel tilos nevet szponzorálni a Bundesligában, ezért végül a Red Bull monogramjával megegyező Rasen Ballsport, azaz „füvön lévő labdasport” lett az előtag) képviseli, aminek bár mivel első osztályú német klubról van szó, szép számmal léteznek szurkolói, de a focit a hagyományok oldaláról is megközelítő szurkolók mérhetetlenül lenézik a Red Bull vállalkozását. Akik viszont mellette vannak, azt mondják, hogy legalább valakinek sikerült véget vetnie a keletnémetek elnyomását.

Németország két fele között a mai napig komoly társadalmi és kulturális eltérések vannak, ez pedig épp az egyik legjobban a fociban mutatkozik meg:

és a nyugati oldal nem is nagyon törődött azzal, hogy feléjük azért 1949 és 1990 között történtek dolgok, kialakultak szokások. Például fociban, ami épp abban a fél évszázadban lett a világ legnépszerűbb sportja, amikor Kelet-Németországnak külön bajnoksága volt.

Ennek a bajnokságnak voltak saját élcsapatai: az 1975-től élt DDR Oberligában a Dynamo Berlin volt a csúcsragadozó, de az elit része volt a Dinamo Dresden és a Hansa Rostock is. A keletnémet foci minősége a közelébe sem került a nyugatiénak, de a szurkolókat így is meglepte, hogy a bajnokság kiterjesztése után összesen két csapat, a Rostock és a Dresden került be a Bundesligába (gyorsan kiestek nem sokkal később), a többieket elszórták a másodosztály és a regionális bajnokságok között. Az amúgy sem túl erős lábakon álló keletnémet világképet mintaértékűen rombolta a tény, hogy a korábbi sikeres klubjaik már nem nemzetközi indulásra hajtanak, hanem a sokadosztályban szerencsétlenkednek, rosszabb esetben csődbe is mennek. (A rekordbajnok Dinamo Berlin például a negyedosztályba került.)

Hogy érzékeltessem, miről van szó:

Az Union Berlin amúgy már a keletnémet bajnokságban sem tartozott az elithez, és nem csak a feljutása csoda, de az is, hogy egyáltalán létezik: a kommunizmus alatt hagyományosan az ő meccseikre jártak a rendszerellenes szurkolók, ami miatt inkább tűrték őket, mint támogatták (szemben a Dynamóval, amit a Stasi vezetője, Erich Mielke igazgatott), ezzel a háttérrel pedig eleve csak a német harmadosztályban indulhattak el 1994-ben, és a másodosztály állandó tagjaivá is csak 2009-ben váltak.

De az Union Berlin nem csak azért olyan baromi érdekes csapat, mert az NDK-ból érkezett, hanem azért, mert még a hagyományosan szurkolóbarát német mezőnyből is kiemelkedik, mennyire közösségként tekintenek a szurkolóikra, és ez különösen nagy szó abban az időszakban,

A csapatról szóló információk közül az elsők közt szokás kiemelni, hogy az Union Berlin inkább egy család: a klubelnök Dirk Zingler egész életében szurkoló volt, és a mai napig a VIP kívüli részeken is fel szokott tűnni és beszélgetni a hétköznapi jegyvásárlókkal. A sikeres üzletember Zingler 2004-ben lett az elnök, amikor épp a csőd szélén táncoltak a berliniek, de nem csak az ő pénzügyi segítsége segített, hanem az, hogy tömegesen mentek el a szurkolók vért adni, hogy aztán az ebből befolyt pénzzel megmentsék az Uniont.

A klubvezetés nem csak ezért lehet hálás, hanem az Union Berlin stadionjáért is: amikor kiderült, hogy szükségük lenne egy modernebb stadionra, ha továbbra is saját pályán akarnak játszani, de nem rendelkeznek hozzá elég tőkével, nagyjából 2000 szurkoló önkéntes munkában ment ki, hogy megcsinálják. Cserébe egyértelműen a szurkolói akarat érvényesül: egész Európában különlegesnek számít, hogy a 22 ezres befogadóképességből mindössze 3600 ülőhely, ugyanis a berliniek még vallják, amit minden rendes szurkoló, tehát hogy egy meccset állva kell nézni.

Sőt, a szurkolók gyakorlatilag mindenbe beleszólhatnak: amikor a német futballszövetség 2012-ben szigorítani akarta a szurkolókra vonatkozó szabályokat, összehívták a legnépszerűbb 36 klub elnökét megbeszélni a részleteket. A szabályok életbe lépéséhez mindenki aláírása kellett volna, de Zingler nemet mondott rá, mivel szerinte ilyenekről igenis egyeztetni kell az érintettekkel is, ahogy a fontosabb üzleti döntésekbe is bevonja azt a 12 ezer embert, akik fizetik az éves tagdíjat.

A családias hangulatnak megvan az eredménye, ugyanis az Union rendszeresen teltházak előtt játszik, úgyhogy több néző már az első Bundesliga szezonjukban sem megy oda ki, hiszen fizikailag lehetetlen. Az biztos, hogy a szurkolók rettentő büszkék, örülnek neki, hogy összejön két berlini rangadó végre a Hertha ellen, a hétfői osztályozó meccs után például sokan a gyepet is feltépték, hogy eltegyék emlékbe. Arra túl sok esély nincs, hogy bent is tudnak maradni, hiszen a egész liga legcsóróbb csapatáról van szó, de hát már az is csoda, hogy egyáltalán van még Union Berlin.

FORRÁSOK: Copa90, Guardian