Egy tengeri szörny felfalta az indiáncseresznye-szörpömet!

Milyen volt gyerekként átélni a '90-es éveket? Vass Norbert első prózakötetének novellái olyan mikrokozmoszt építenek fel, amely a nosztalgiázás mellett teljesen alkalmas arra, hogy elmerengjünk azon, milyen őrült idők is jártak akkoriban Magyarországon.

„Egy tengeri szörny felfalta a fagylaltomat…” – ezzel a mondattal indul Vass Norbert első prózagyűjteménye, az Indiáncseresznye, vagyis úgy pontos, hogy ez a mottó, mindenesetre ezt látod meg, amikor először kinyitod. Ebből a nyitányból rögtön minden világossá válik, de ha mégsem így lenne, az is alá van írva, hogy ki mondja: Dagobert McCsip.

Akik a kilencvenes évek elején-közepén voltak gyerekek, azok általában tudják, hogy azon a bizonyos napon nem derült ki, hogy mi lett a tengeri szörnnyel meg Dagobert bácsival,

Én egyáltalán nem emlékszem erre az ún. vakuemlékre, amire nagyon sokan igen, mert két és féléves voltam, és abból az időszakból ritkán emlékezik akármire az ember. Ez a tény pedig a nálam hat évvel idősebb Vass Norbert kötete esetén számomra egy apró áldás, ugyanis 

Ez a kötet ugyanis – amellett, hogy remekül van megírva – első sorban azért nagyon jó, mert elmondja, hogy milyen volt gyereknek lenni egy vidéki kisvárosban a kilencvenes évek derekán. A tavaly Móricz Zsigmond-ösztöndíjat nyerő szerző – akit, álljon itt a rend kedvéért: a Magyar Nemzetből ismerek, ott dolgoztunk együtt – és én is a kilencvenes években nőttünk fel, de a korkülönbség miatt csak részben emlékezünk vissza ugyanazokra a dolgokra. 

Miközben az alsós gyerekek felfedezik maguknak a nagyobbak által játszott MAGUS-t, Casio-karóra stopperével mérik a helyi csináldmagad-biciklipálya köridejeit, pecáznak, indiáncseresznye ízű szörpöt isznak, szemükön és narrációjukon keresztül egy kicsit feltárul egy átmenetben lévő ország, ami éppen kicsit kikecmergett negyven év posványból, hogy hipersebességgel csatlakozzon rá a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom világára.

A kötet novelláinak visszatérő szereplői és motívumai szépen, fokozatosan építik fel ezt a jól megrajzolt gyerekkori mikrokozmoszt, ahol a sarokban ott van egy Turbo-rágó eldobott papírja, a levegőben amerikai repülők indulnak bombázni Jugoszláviát, a magnóból meg vagy Boney M bömböl, a Happy Gang, vagy Guns N’ Roses; de néha rálátunk egy kicsit a felnőttek útkeresésére is ebben az új világban Tupperware-bemutatókkal és némi alkoholizmussal.

Külön erénye az Indiáncseresznyének, hogy egyrészt nem kizárólag a nosztalgiára épít, másrészt viszont nem is akar semmi nagy dolgot mondani, nem kötik össze óriási átívelő szálak a kis történeteket, amelyek összességében mégis teljes képet adnak egy boldog gyerekkorról, amikor még mindannyian azzal foglalkozhattunk, amivel igazán akartunk.

Visszacsatolva az elejére: bár egyes, a szerző által megidézett retródolgok nekem is ismerősek voltak, beleértve ebbe az indiáncseresznye ízű szörpöt, az én gyerekkoromat már kicsit más dolgok határozták meg, mint például a Pokémon Blue vagy Red a Game Boy Coloron, az ehhez kapcsolódó hamisított játékkártyák, meg a Dragon Ball betiltása.

A mai napig nem értem, hogy tudtuk végigvinni a Pokémon-játékokat nulla angoltudással, főleg annak fényében nem, hogy tavaly újrajátszottam a mobilomon az egészet, és néha még tökéletes angoltudással is kellett hozzá használnom az útmutatót, hogy mit is kéne csinálni.

Könyves Kálmán többi ajánlójáért ide tessék kattintani!