Ez lehet az első komolyabb válasz a globális kihívásokra

„Amit ők követelnek, mindenkinek, mindenkiért követelik. A sárgamellényesek mi vagyunk!” – írták francia művészek. Hogy lehet az, hogy már emberek, egyszerű polgárok százezreinek kevésbé hiszünk, mint tucatnyi sztárnak?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Nem hagyjuk megvezetni magunkat címmel ismert francia művészek, értelmiségiek, köztük Juliette Binoche és a franciáknál nem kevésbé nagy névnek számító Émanuelle Béart, Édouard Louis, Annie Ernaux és több mint 1400 művész írta alá a sárgamellényesek mellett és a kormánnyal szemben nagyon határozottan kiálló felhívást szombaton.

Kiemelik, hogy ez a tudatos polgárokból spontán szerveződött, pártoktól független népmozgalom több szempontból példa nélküli. Hat hónapja sok tízezren követelnek kitartóan minden szombaton alapvető dolgokat: „közvetlenebb (valódibb) demokráciát, nagyobb társadalmi igazságosságot az adórendszerben és általában, radikális intézkedéseket az ökológiai szükségállapot kezelésére”.

Ez egyértelműen arra utal, hogy a népszuverenitást képviselik – míg a népképviselet legitimitásával érvelő francia kormánypropaganda folyton azzal érvel, hogy csak ők legitim képviselői a népnek.

A felhívás továbbá kitér még a következőkre is:

+ „Határozottan kijelentjük, hogy nem hagyjuk megvezetni magunkat. Látjuk a végletekig erőltetett törekvéseket, hogy lejárassák a sárgamellényeseket, mint ökológiaelleneseket, szélsőségeseket, akik csak törnek-zúznak… A manőver nem jön be, ez a leírás nem fedi a valóságot, akkor sem, ha a nagyközönségnek szóló médiumok és a kormányszóvivő ezt próbálná elhitetni velünk. Meg az erőszakot, amit minden szombaton kiemelnek a híradásokban. Pedig a legriasztóbb erőszak nem ott keresendő. A rendőri elnyomás mérlege hétről hétre súlyosabb: április 19-ig bezárólag 1 halott, 248 fejsérült, 23 embernek lőtték ki a szemét, ötnek szakította le lövedék a karját. Ami méltatlan a köztársaságunkhoz.”

+ „Nem hagyjuk megvezetni magunkat, mert a legfenyegetőbb erőszak gazdasági és társadalmi. Ezé a kormányé, amelyik kevesek érdekeit védelmezi mindenkiével szemben.”

+ „Továbbá közösen szembe kell szállnunk az ökológiai válsággal, ami sürgető történelmi szükséghelyzet, hogy igazságos és hathatós megoldásokat találjunk és élhető világot hagyjunk a gyerekeinkre. Nem hagyjuk megvezetni magunkat. A kormány folyamatosan hátrál ezügyben, hogy ne zavarja azoknak a köreit, akik felelősek a küszöbönálló katasztrófáért. A sárgamellényesek éppúgy tiltakoznak emiatt, mint a környezetvédők. Követeléseik egyre inkább egy irányba mutatnak. Folytatjuk tiltakozásunkat egyre inkább és egyre szorosabban együttműködve. És a mai nappal arra hívunk, hogy írjunk új történelmet, írjuk újra a történetünket.”

+ „Mélységesen felháborít minket a rendőri elnyomás, a manipuláció és a kormány felelőtlensége történelmünknek ilyen fontos fordulópontján. Használjuk a hatalmunkban levő szavakat, képeket, a zenét, a gondolatokat és a művészetet úgy, hogy azzal új történetet írhassunk, támogatva mindazokat, akik az utcán és az útkereszteződésekben hónapok óta kitartóan küuzdenek. Semmi sincs előre megírva. Alakítsunk ki egy jobb világot.”

Mi van itthon? Illetve: mi nincs?

Azért magyar szemmel látva, hogy máshol Európában már kezdenek értelmezhető politikai válaszokat adni azokra a kérdésekre, amelyeket itthon érdemben még fel sem tett a közbeszéd, halkan tegyünk hozzá pár keresetlen megjegyzést.

1. Nálunk hol vannak ezek a művészek, illetve értelmiségiek, és vajon mit csinálnak ebben a pillanatban ilyen közös törekvések megfogalmazása helyett? Hogy lehet, hogy az ilyen kiállás '89 óta nálunk gyakorlatilag eltűnt művészkörökben, mikor legalább akkora szükség lenne rá?

2. Hogy jutottunk oda Európában annyi évtizednyi demokráciával, hogy csak akkor tűnik hihetőnek európai polgártársaink százezreinek hónapokon át tartó tiltakozása, ha filmsztárok is kiállnak mellettük? Hogy lehet az, hogy már emberek, egyszerű polgárok százezreinek kevésbé hiszünk, mint tucatnyi sztárnak?

3. Vajon milyen szerepet játszik ebben a média tulajdonosi szerkezete és működésmódja? Mennyire uralta le a demokráciák működését, és milyen forrásból lehet egyáltalán még megbízható információkhoz jutni a jövőnk szempontjából leginkább döntő kérdéseket és változásokat illetően? Mert az evidens, hogy a celebek napi hisztijeiről és a cégek által PR-cikkekben épp promózott termékekről szinte bárhol kapunk információt a kereskedelmi és „közszolgálati” médiában egyaránt, de a valóban fontos, jövőalakító híreket hol találjuk?

Azért ezek ne legyenek csupán költői kérdések.

Olvass még több cikket Kardos Gábortól az Azonnalin!