Amúgy is a kliens a hülye? Nem az állam, ami a szegény családokat és a szociális munkásokat is magára hagyja?

Senki nem mondja, hogy a gyermekét bántalmazó vagy elhanyagoló szülőktől ne vegyék el a gyereket. De igenis léteznek olyan helyzetek, mikor csak a szegénység miatt emelnek ki egy gyereket a családból. Ezek azok az élethelyzetek, amelyek a jelenlegi albérletárak mellett bármelyikünkkel megtörténhetnek, ha elvesztjük a munkánkat, megromlik egészségünk. Egy szociális munkásnak pont nem szabadna a családokra kennie a felelősséget, ami valójában az államé. Válasz Szabadi Dávidnak.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali szerkesztőségének álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, csak bátran!

Három hete Szabadi Dávid arról írt cikket az Azonnali.hu-ra, hogy bár a média rendszeresen számol be kizárólag anyagi okokból történő gyermekelvételes ügyekről, valójában ilyen esetek nem léteznek. A megjelent cikk a szegénység miatti gyermekelvétel kapcsán elsősorban 2014-es médiamegjelenésekre hivatkozik, pedig ennél sokkal többről van szó: évek óta kongatják a vészharangot kutatók, civil szervezetek és az ombudsman is az anyagi okokból történő gyerekkiemelések kapcsán. Nem egyszerűen a média értelmezett félre gyermekvédelmi ügyeket, hanem civil szervezetek és kutatók adatai, esetei alapján kerültek be létező történetek a médiába.

Igenis létezik a szegénység miatti gyermekelvétel!

A Város Mindenkié (AVM) csoport aktivistái 2012-ben létrehoztak egy női teret, a Hajléktalan Nők Egymásért csoportot, amelynek az eredeti célja az volt, hogy a hajléktalan nőket támogassa abban, hogy ki tudjanak állni érdekeikért. A csoport két év múlva elsősorban már nem ezzel foglalkozott, hanem azért küzdött, hogy anyagi okokból ne lehessen gyerekeket kiemelni a családból. Nem azért, mert a téma könnyebb vagy nehezebb volt, hanem egész egyszerűen azért, mert rengeteg ezzel kapcsolatos panasz, ügy futott be hozzánk és az AVM-mel együtt dolgozó, de saját ügyfelekkel rendelkező Utcajogászhoz.

Ezzel nem voltunk egyedül: a European Roma Rights Centre (ERRC) és a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) nevű szervezetek is foglalkoztak a témával, nem csak az anyagi indokokra, hanem a roma családokkal szembeni megkülönböztetésre is koncentrálva. Az ERRC később jelentést is adott ki a témában, és beperelte az Emberi Erőforrások Minisztériumát amiatt, hogy roma családokból rendszeresen anyagi okokra hivatkozva emelnek ki gyerekeket. 

Nem csak civil szervezetek kongatják a vészharangot ezzel kapcsolatban. A szegénység miatti kiemelések problémájáról és annak rendszerszintű okairól az Alapvető Jogok Biztosának (ombudsman) átfogó vizsgálata adja a legaktuálisabb képet. Az ombudsman megállapította, hogy egyrészt létezik az anyagi okból kiemelés Magyarországon, másrészt ennek gyakorlata nem egyeztethető össze az ENSZ Gyermekjogi Egyezményében rögzített kötelezettségekkel, és súlyosan sérti az érintett és kiszolgáltatott gyermekek családban való nevelkedéshez, védelemhez és gondoskodáshoz fűződő jogát. Jelentésében felhívta a figyelmet a szociális bérlakásrendszer hiányosságára, valamint arra, hogy olyan állami szerepvállalásra van szükség, amely túlmutat a gyermekvédelmi rendszer feladatain. 

Ezt előzte meg Kovács Vera 2014-es kutatása, amelyben gyermeket állami gondoskodásba utaló gyámhatósági határozatokat vizsgált Budapesten és arra jutott, hogy folyamatosan nőtt azoknak a határozatoknak a száma, amelyekben anyagi okokra is hivatkoztak, és a legtöbb ilyen határozat Budapest legszegényebb kerületeiben született.

Szabadi Dávid a szegénység miatti gyermekelvételes ügyekre negatívumként utal a cikkében, és amellett érvel, hogy ezeket az ügyeket a cikkek nem megfelelően mutatják be, és nem részletezik kellőképpen a családgondozók munkáját, erőfeszítéseit. Cikkéből

Alapvetően üdvözlendő, ha a szociális szakma megszólal az ilyen esetekben, és minden esetben pozitív, ha a szakma kiáll magáért és szembesíti a társadalmat azzal, hogy olyan teljesítményt vár el elképesztően alacsony bérért a szociális szakemberektől, amely egyszerűen lehetetlen.

Azt állítani a szegénység miatti gyermekelvételről, amelyet az obmudsmantól kezdve az ENSZ Gyermekjogi Bizottságán át az Emberi Jogok Európai Bíróságáig (hiszen nem csak magyarországi problémáról van szó) mindenki problémaként ismer el, hogy valójában nem is létezik, viszont már semmilyen módon nem férhet bele a szociális szakmai érdekvédelembe. Nem csak azért, mert ez egész egyszerűen a szakmát és a problémát nem ismerő olvasó félrevezetése, hanem azért, mert ezeket a jelentéseket, véleményeket, ügyeket a szakmának ismernie kellene.

Ki tehet erről? Hát az állam!

Nem csak azért, mert pontos helyzetképet adnak arról, miért történnek szegénység miatti kiemelések, hanem azért is, mert szinte kivétel nélkül mindenhol szerepel az is, amit Szabadi Dávid számon kér: azt, hogy

Tudatosan teszi ezt, mert bármikor hozhatna olyan jogszabályokat, amelyekkel több forrást rendel az alapellátásba (a szociális munkások bérére is), amelyekkel érdemben támogatja a lakásbérleti piacról kiszoruló vagy energiaszegénységben élő családokat, amely sokkal kevesebbe kerülne, mint a nevelőszülői rendszerben és a gyermekotthonokban a férőhelyek fenntartása, stb. Mivel Magyarországon a gyermekvédelmi törvény és az ország által ratifikált ENSZ Gyermekjogi Egyezmény is tiltja a gyerekek kizárólag anyagi okokból történő kiemelését, ez kötelessége is lenne.  

Az alapvető ellentét nem a szociális munkás és a jogvédő vagy a média, de még csak nem is a szociális munkás és az ügyfél között van, hiába sejteti ezt Szabadi cikke, hanem az állam és az állampolgárai között, legyenek azok szociális munkások, szegény családok vagy éppen aktivisták.

Nem véletlen, hogy a fent említett civil szervezetek rendszeresen egyeztetnek szociális munkásokkal, sőt, az sem, hogy több olyan szociális munkás van, aki a gyermekvédelemben kezdett el dolgozni, majd a szegény családok jogaiért kezdett küzdeni. Az egyikük, Szarka Alexandra 2016-ban a következőket mondta el beszédében A Város Mindenkié csoport szegénység miatti gyermekelvétel elleni tüntetésén az EMMI előtt:

„Rettegek attól, hogy lesz majd olyan ügyfelem, akinek veszélyben a lakhatása, aki nem talál albérletet, aki nem húzhatja meg magát a rokonoknál, akiket nem tudnak fogadni a családok átmeneti otthonában. Akiktől a rendszer csak követel, de támaszt már nem ad nekik. És szociális munkásként alig tudok valamit tenni ilyen helyzetben. Lehetek empatikus, hihetek a képessé tételben is, fel tudok ajánlani adósságkezelést, fejlesztést, jogi tanácsadást, pszichológust. Tudok segíteni az ügyintézésben, támogatások megszerzésében, és tudok könyörögni a főbérlőnek is, hogy csak még egy hónapot. De a lakhatási válság túl nagy falat ahhoz, hogy a szociális munkások egyenként próbáljanak megküzdeni vele. Harcolhatok a családomért, attól még

Ezek rendszerszintű problémák, amikre rendszerszintű válaszok kellenének.”

Nem igaz tehát, hogy a szegénység miatti gyermekelvétel a média agyszüleménye lenne, az sem, hogy a szociális szakma egyöntetűen tagadná a problémát, és az sem, hogy annak elismerése automatikusan a szociális szakmai kritikája lenne.

Épp ezért Szabadi cikke nem csak azért kontraproduktív, mert alapvetően azt állítja, ilyenkor mindig a szegény család a hibás, hanem azért, mert

Ők felelősek ugyanis a rendszerszintű problémákért és megoldásokért. Amíg ezt a felelősséget maga a szociális szakma nem kéri rajtuk számon, addig nem is lehet remélni érdemi változást.

Tegyünk már különbséget a bántalmazó és a simán csak szegény szülő között!

Mivel rengeteg utalás van a cikkben a szülők egyéni felelősségére, érdemes ezzel kapcsolatban is tisztázni néhány dolgot.

Soha nem minden szülőről beszéltünk. A Szabadi által idézett példák olyan esetek, amelyben a szülő nyilvánvalóan súlyosan veszélyeztette gyermekét, hiszen az idézettek egy része nem csak puszta felelőtlenség, hanem a gyermek sérelmére elkövetett bűncselekmény is (például fizikai bántalmazás, a táplálás megvonása). Ahogy az ombudsman is megállapította, nem ezekben az esetekben lép az állam helytelenül, amikor „kiemeli” a gyermeket a családból.

Fontos árnyalni a gyermekvédelmi eljárásokról alkotott képet is. Bár Szabadi ilyen eseteket nem említett, de két élethelyzetben nagyon világosan megmutatkozik, hogy

Az egyik ilyen élethelyzet, amikor a szülő nőnek nincs hova hazamennie a gyermekkel. Ilyen esetekben a kórházi védőnő – nagyon helyesen – köteles jelzést adni a gyámhatóságnak. A jelzést azonban forráshiány okán nem segítő-támogató lépések, hanem a gyermek ideiglenes hatályú elhelyezése követi. Az anya pedig legfeljebb csecsemőotthonban találkozhat pár hetes gyermekével. Nyilván szükségtelen hangsúlyozni, hogy az ember fejlődésének ilyen korai szakaszában mennyire káros, ha elválasztják az édesanyjától.

A másik tipikusan anyagi okból történő kiemelés a család lakásvesztése. Olyan családoknál, akik korábban nem kerültek kapcsolatba még a gyermekvédelmi alapellátással sem, reálisan megtörténhet, hogy minden előzmény nélkül elvesztik gyermeküket. A lakás kiürítésekor ugyanis a bírósági végrehajtó nem csak a rendőrség közreműködését kéri, hanem kiskorú érintettsége esetén a gyámhatóságot is értesíti. Ha szülő nem tudja igazolni, hogy a kilakoltatást követően van hova menniük, a gyámhatóság intézkedik a gyermekek ideiglenes hatályú elhelyezése iránt. Ezen esetekben sincsen tehát szó szülői veszélyeztetésről, bántalmazásról vagy éppen súlyos hanyagságról.

A családokat fenyegető gazdasági krízishelyzetet a legritkább esetben tudja az állam segítő módon kezelni. Az egyetlen lehetőség, amire az államnak kellő forrása van, a gyermek kiemelése, ezzel a gyermek utcára kerüléstől való megóvása. Ebben az eljárásban a gyámhatóság dönthet úgy, hogy nem hallgatja meg a szülőt, így ilyenkor legfeljebb csak a döntés végrehajtásra nem halasztó hatályú fellebbezéssel élhet a szülő. A fellebbezés elbírálása pedig csak jobb esetekben hetek és nem hónapok kérdése.

Tehát nem igaz, hogy mindig lassú a kiemelés folyamata. Annál időigényesebb azonban a kiemelés felülvizsgálata, fellebbezések elbírálása. Nem találkoztunk olyan esettel, amikor a hatóság tudta volna tartani a törvény által szabott eljárási határidőket. Világosan látjuk azonban, hogy

A velünk együttműködő családoknál sem jellemző, hogy a szülő ne lett volna együttműködő, vett volna részt a tárgyalásokon, bár itt meg kell említeni – a szerző ezt az információt kihagyta – hogy ezek a tárgyalások sokszor nem a szülő lakóhelyén vannak, hanem ott, ahol a gyereket elhelyezték. Volt olyan anya a minket felkeresők között, aki több mint egy órát utazott pár hónapos babájával nem akadálymentes vonattal, egy átszállással, hogy másik gyerekét láthassa, és ehhez semmiféle anyagi támogatást nem kapott. Az is gyakran előfordul, hogy a szülőnek órákat kell utaznia a gyerekhez. Tehát a cikkben a szülők hanyagságát, a rendszer racionalitását alátámasztó példákat meglehetősen egyoldalúan választotta ki a szerző.

„Amúgy is a kliens a hülye”: ezzel maguk alatt vágják a fát a szociális munkások

Szabadi cikkében gyakran szerepelnek olyan utalások a szociális munkás ügyfelekre, mint például az a mondat, hogy „amúgy is a kliens a hülye” vagy az, hogy az ügyfelek „önsorsrontó, önfenntartásra képtelen, deviáns emberek”. Nyilván ezeket azért írta le, mert általában az ügyfelek és kifejezetten a gyermekelvételben érintett ügyfelek alkalmatlanságát akarta hangsúlyozni. Csakhogy ezzel leginkább azt szemléltette, mennyire az ügyfelekre zúdítják a szociális munkások a saját elkeseredettségüket. A cikket olvasva egyáltalán

Ezzel megint nem csak az a baj, hogy a szakma egy része így beszél a hozzá segítséghez fordulókról, hanem az, hogy ezzel is csak maguk alatt vágják a fát. Hiszen éppen ugyanezekkel érvelnek a jóléti állam leépítése mellett politikusok, legyenek éppen liberális vagy konzervatív szólamokba bújtatva: az államnak nem feladata ezekkel foglalkozni, sőt, még kifejezetten káros is a segítség, mert megszokják.

Mi ilyenkor a megoldás? Nulla érdemi anyagi támogatás (majd megkapja a felsőközéposztály CSOK meg adókedvezmények formájában), nulla alapellátás.

Nem csak az ügyfélnek esik rosszul a hülyézés, deviánsozás, úgyis megszokták, úgyis érzik, mit gondolnak róluk, hanem a szakmának is.

Tényleg ilyenek lennének az ügyfelek?

Aktivistaként, közpolitikai szakértőként, illetve jogászként mi nem ezt tapasztaltuk. Ezt jól illusztrálja az AVM és a TASZ közös videója a témában, amelyben több érintett is megszólal. Elsősorban azonban azt gondoljuk, nem az egyéni felelősségen, egyéni döntéseket múlik ma a családok sorsa, hiszen azt láttuk, hiába tesz meg a szülő mindent, az alacsony fizetések, bizonytalan munkakörülmények és az egyre inkább elszálló lakhatási költségek és csökkenő állami lakástámogatások miatt egyszerűen nem ezen múlik a sorsuk. Szabadi is arról ír, milyen gyakran generációról generációra öröklődik a szegénység.

A gyerekkiemelésnek valóban ez a vége, ez azonban nem jelenti azt, hogy ez bármiféle megoldás lenne, hiszen tudjuk, hogy a gyerek – ha nem hanyagolták el, nem bántották – kötődik a szülőhöz, és önmagában trauma, ha elválasztják tőle. Erről egy szó se esik Szabadi cikkében, mint ahogy arról sem, hogy a gyermekotthonokról is több lesújtó jelentést jelentett meg az ombudsman. Köztük talán a legismertebb a Zalaegerszegi Gyermekotthon esete, ahol súlyos, gyerekek elleni agresszióról és lepusztult környezetről számolt be, de hiába: nem történt semmilyen változás.

Mindez két dologra mutat rá. Az egyik, hogy hamis az a kép, ami szerint az állam szükségszerűen gondoskodó és felelősségteljes, miközben a szegény szülők deviánsok és elhanyagolók. A másik, hogy bár a családgondozónak az is feladata lenne, hogy a gyermek ideiglenes hatályú elhelyezése vagy nevelésbe vétele esetén támogassa a szülőket, hogy újra alkalmassá váljanak a gyerek nevelése, a történet a szociális munkás számára a kiemelésnél véget ér.

A szerzők Szabadi Dávid „Aki a gyermekvédelemben dolgozik, az vagy nagyon elhivatott, vagy nagyon hülye” című cikkére reagáltak. Hozzászólnál? Vitatkoznál? Írj nekünk!

FOTÓ: AVM