Már megint előkerült egy mainstream író, aki szégyelli, hogy sci-fit írt

Szerző: Pintér Bence
2019.04.20. 09:48

Íme, egy alternatív történelmi regény, ami mesterséges intelligenciákról szól. Hogy ez sci-fi lenne? Véletlenül sem! – mondja a szerző.

Már megint előkerült egy mainstream író, aki szégyelli, hogy sci-fit írt

Margaret Thatcher lemondott; az Egyesült Királyság elveszítette a Falkland-szigeteki háborút; Alan Turing nem lett öngyilkos, hanem felfedezte a mesterséges intelligenciát; és John F. Kennedy amerikai elnököt sem gyilkolták meg – ez az alapvetése a Man Booker-díjas angol Ian McEwan új, Machines Like Me című regényének, amelynek fő fókuszát az alternatív világ egyik első mesterséges emberének, avagy androidjának élete adja.

A regény, amelyben tehát egy alternatív idővonalon egy android életét követjük 

szerzője szerint nem sci-fi, hiszen nem utaznak benne a fénysebesség tízszeresével, és antigravitációs csizmák sincsenek benne, hanem az „emberi dilemmákra koncentrál”

– mondta McEwan a Guardiannek úgy, mintha valami őrületes nagy felfedezést tett volna, és hatalmas innováció lenne, hogy egy science fiction regény a jövő várható technológiáival kapcsolatban „emberi dilemmákra koncentrál”.

Miért hülyeség ez?

A Könyves Kálmán rovat rendszeres olvasói tisztában lehetnek vele, hogy ez éppen az, amit a science fiction is elég sok esetben csinál. Ha csak a McEwan által felvázolt témákat vesszük, akkor éppen erről szól Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című könyve, vagy ha úgy ismerősebb: a Szárnyas fejvadász (Blade Runner); aztán erről szólnak Isaac Asimov robotnovellái, meg még kismillió sci-fi könyv, ami a mesterséges intelligenciák és az androidok által felvetett etikai, stb. dilemmákkal foglalkozik.

Az egyértelműen irodalmi elithez tartozó McEwan megjegyzése olyan nyilvánvaló ignoranciáról árulkodik, hogy elég sokan kiakadtak: a Guardianen magán is született válaszcikk, ami azt boncolgatja, hogy miért lehet ciki még mindig, ha valaki sci-fit ír. Nyilván ott van az, hogy alapvetően marketingszempontból ez a két külön terület, és az egyértelműen fantasztikumnak tűnő könyveket a mai napig lenézi az irodalmi elit: nem annyira jelölik díjakra, nem igazán tartják valódi irodalomnak.

A fantasztikum ilyen jellegű „gettósodása” persze kétoldalú folyamat, hiszen gyakran a fantasztikum is egy zárt képet mutat magáról, és el is utasítja az oda bemerészkedő „mainstream” szerzőket

– bővebben itt már írtam egyszer erről. (Itt meg eljátszottam azzal, hogy mi történne, ha három zsánerregény szépirodalmi kiadót, borítót és fülszövegeket kapna.)

Ezért az sem újdonság, hogy egy szépíró, vagy egy szépirodalmi berkekben is járatos szerző megpróbálja magától eltávolítani a sci-fi címkét: elég csak Margaret Atwoodra gondolnunk, aki nemrég még azzal utasította vissza, hogy sci-fit írna, hogy műveiben nincsenek „beszélő űrbéli csápos lények”, manapság viszont maga is sci-fiként hivatkozik A szolgálólány meséjére. (Atwood sokat méltatott sci-fi trilógiája, a MaddAdam épp most jelenik meg a Jelenkornál.) De ott van a szintén egyértelműen sci-fit író Kurt Vonnegut, J.G. Ballard vagy Michel Faber esete is.

Itthon Dragomán György érdekes példa, akivel beszélgettem is erről még tavaly: akkor ő a Qubitra írt, egyértelműen sci-fi tárcasorozata kapcsán azt mondta, hogy őt nem érdekli a fantasztikum szubkultúrája, szerinte jó dolgokat kell írni és olvasni, és kész. Érdekesség, hogy a sci-fi tárcáit is magában foglaló tavalyi kötete, a Rendszerújra kapcsán például sikerült aztán vele egy olyan interjút készíteni a Magyar Hangnak, amiben el sem hangzik a sci-fi szó – remekül illusztrálva ezzel a fenti problémát.

Talán itt lenne az idő, hogy mindenki megértse végre az irodalmi elitben is: hogy valami zsánerműnek számít-e, az nem a könyv minőségéről szól. Vannak persze még ma is ponyvásabb/kalandosabb sci-fik, fantasyk és horrorok, és van ezeknek olvasótábora is, mi több: elképesztő, de ezek között is vannak jó művek. Azon túl pedig van egy sor olyan szerző, akiket már az irodalomtudomány is kanonizált Ursula K. Le Guintől kezdve Philip K. Dicken, Samuel R. Delanyn, Margaret Atwoodon át Nora K. Jemisinig.

McEwan egyértelműen sci-fit írt, reméljük, ha jó a könyve, még kap érte valami sci-fi díjat is, ahogy Colson Whitehead is kapott A föld alatti vasútért nem csak Pulitzert, de Arthur C. Clarke-díjat is.

Pintér Bence
Pintér Bence az Azonnali külsős munkatársa

Nappal újságíró a győri Ugytudjuknál; éjszaka fantasztikus irodalomról író blogger.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek