Őszinte mese arról, milyen szar alakok a rocksztárok

Szerző: Fekő Ádám
2019.04.06. 16:44

A Mötley Crüe története annyira kemény, hogy bűn lett volna nem megfilmesíteni. Bár a végeredmény hullámzó, de így is üdítően őszintén mutatja be, hogy mekkora seggfejek is voltak ezek az általában vicces zenészek.

Őszinte mese arról, milyen szar alakok a rocksztárok

Ha eltekintünk attól, hogy milyen gyors ütemben ürült ki a popzene a 2000-es években, akkor azért van egy nagy előnye annak, hogy 2019-et írunk: végre olyan távolságba kerültek a zenetörténelem legnagyobb zenekarainak vagy előadóinak élettörténetei, hogy már bátran lehet róluk filmet forgatni. A popzene ugyanis soha nem csak a zenéről szólt: a Beatles nem csak pár nagyon jó lemez, hanem kulturális forradalom, Elvis nem csak egy előadó, hanem az alfahím megtestesítője, de mondjuk a Rolling Stonest sem csak a Sympathy For the Devil miatt bírjuk, hanem azért is, mert ezek az emberek szállították a világ legjobb történeteit is. 

Az érdekes életpálya persze nem jelent automatikusan jó filmet, de azért jó előjel: a Johnny Cash életét feldolgozó Nyughatatlan például közel hibátlan film lett azzal, hogy bemutatta a zenész gyarlóságait is, a valamiért még Oscart is nyert Bohém rapszódia viszont a tökéletesen elcseszett próbálkozás lett attól, hogy tulajdonképpen csak azt nem sikerült bemutatni Freddie Mercury figurájáról, ami miatt máig ikonnak számít. Mivel a történetek mindig adottak, igazából annyin múlik a végeredmény, mennyire akarnak a készítők kesztyűs kézzel bánni híres emberekkel ahelyett, hogy mozifilm hosszúságú promóciós filmet gyártanának.

Bár az 1980-as évek amerikai hajmetáljából a legmagasabb polcon lévő Mötley Crüe azért nem számít akkora névnek, mint a fent felsorolt előadók, Nikki Sixx, Tommy Lee, Vince Neil és Mick Mars zenekara egyszerűen kívánta a filmet. Nyilván erős a verseny, de ha szigorúan számoljuk a pontokat, talán egy másik zenekarnak sincs annyira tömény története, mint a Mötley Crüe-nak, hiszen nekik tulajdonképpen pályafutásuk első öt évében sikerült annyi balhét összehozni, amennyi bőven megállja a helyét az erre 15-20 évet kapott kollégák között is. 

A film alapját képző könyv sokat ígért, hiszen a zenekar tagjai egészen megdöbbentő őszinteséggel mesélték el azokat a sztorikat, amiket más nem nagyon rakna a kirakatba: a szokásos szex, drogok, rakenrol szentháromságból nem csak azokat a részeket emelték ki, amik erősítenének a róluk kialakult képen, hanem őszintén boncolgatták Vince Neil halált okozó autóbalesetét, Tommy Lee ocsmány viselkedését a nőkkel (a dobos többüket is megütötte),

de a basszusgitáros Nikki Sixx sem egyszerű tanmesét írt a heroinról.

A másfél órás Dirt végül nem lett tökéletes, de így is messze a legjobb film, amit forgattak a témában: az alapvetően vicces tagokról gyorsan kiderül, hogy azért méretes nagy seggfejek is tudtak lenni. Egy percig sem akartak úgy tenni a készítők, mintha a történelem legnagyobb művészeiről lenne szó a Mötley Crüe esetében: ez négy ember története, akik szereztek egy rakás pénzt, hogy aztán a világ nagy részéhez hasonlóan drogokra és kurvákra költsék a nagy részét, szétverjenek szállodai szobákat és úgy általában megtegyenek mindent, amit mi nem merünk. 

Mivel a lehető legklasszikusabb zenekari történetről van szó, talán nem lövök le semmit azzal, ha leírom röviden a teljes sztorit: összeáll egy zenekar, nagyon népszerű lesz, jönnek a bulik és a csajok, majd szép lassan túlpörgetik magukat és szétesik az egész, ami jól megágyaz a nagy egymásratalálásnak és a hősies búcsúnak. 

Persze a részletek a fontosak: ha valakit érdekelt, hogy nézhetett ki,

amikor a velük turnézó Ozzy Osbourne odapisált egy szálloda medencéje mellé, majd felitta, vagy mindig látni akarta, ahogy Tommy Lee halálkészen, pucéran ijesztgetett nyugdíjasokat a szállodában,

akkor annak a Dirt szuper szórakozás lesz, és azoknak is, akik kicsit szeretnének belelátni az 1980-as évek rockbizniszébe. 

Akiket valószínűleg nem fog kielégíteni a film, azok a Mötley Crüe-rajongók: fontos hangsúlyozni, hogy nem dokumentumfilmről van szó, de azért pár részt zavaróan összecsaptak. Nikki Sixx motivációján kívül igazából senki hátterét nem ismerjük meg igazán, a zenekaron kívül lévő emberek pedig egytől egyig csak azért vannak felvonultatva, mert valakikkel el kellett játszani a drámát. Razzle figurájának annyi szerepe van a bemutatkozáson kívül, hogy meghal autóbalesetben, Vince Neil feleségének még a nevét sem tudjuk meg, hiszen csak az énekes elhagyása a szerepe, ahogy

például Tommy Lee állandóan balhés kapcsolatairól is csak annyit tudunk meg, hogy a nők ellenszenves hülye picsák voltak körülötte.

Ez utóbbiba amúgy többen is belekötöttek már, mondván, hogy 2019-ben már talán nem kéne ennyire tárgyiasítani a nőket, de az a helyzet, hogy ez a film egyik legnagyobb előnye. Nem azért, mert akkora buli tárgyiasítani a nőket, hanem mert ez a zenekar szemszöge, ők pedig ha tetszik, ha nem, tényleg ekkora suttyók voltak. Ők maguk sem állítják, hogy példát kéne venni róluk.

A viszonylagos összecsapottság ellenére így is maróan őszintének tűnik a film, amiben a vicces jelenetek is pont úgy vannak elszórva, hogy a tragikus történetszálak ellenére is jó kedve lesz tőle a nézőnek. Többet felesleges várni egy igazából semmi tanulsággal nem rendelkező történettől.

A The Dirt a Netflixen látható.

Fekő Ádám
Fekő Ádám Az Azonnali újságírója

Hétközben újságíró, hétvégén boldog ember. Akár ugyanabban a mondatban is szívesen okoskodik a magyar futball izgalmairól és a populizmus veszélyeiről, emellett nagyon szereti a szovjet jellegű épületeket.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek