Győzhetne-e Magyarországon is egy Zuzana Čaputová?

Techet Péter

Szerző:
Techet Péter

2019.03.18. 08:53

Hogyan lett a sötét, mečiari Szlovákiából mára a visegrádiak legfényesebbje? A szlovák elnökválasztás öt tanulsága.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A szlovák elnökválasztás első fordulóját nagy arányban nyerte meg a helyi Momentum, a Progresszív Szlovákia jelöltje, Zuzana Čaputová.

A nyíltan balliberális, menekültpárti emberi jogi aktivista a szavazatok több mint negyven százalékát szerezte meg.

Ha a másik két jobbközép jelölt, Bugár Béla és František Mikloško szavazói a második fordulóban elmennek, és nem a Smer által támogatott szlovák EU-biztost támogatják, akkor északi szomszédunknak Andrej Kiska után egy újabb liberális, nyugatos államfője lehet.

Egy olyan országról beszélünk, amelyet a 1990-es években az orbáni rezsimhez hasonló nacionalista politika, autoriter kormányzás és kriminalitás jellemzett Vladimir Mečiar uralma idején. Mi történt mégis?

1. Szlovákia talán időben átesett az autoritarizmuson

Nagyon úgy néz ki, hogy a posztszovjet térségben nem igazán lehet megspórolni az autoriter utat, a kérdés csak az, hogy mikor zajlik, és milyen intenzitással. Szlovákiában, Romániában, Horvátországban és Szerbiában a kilencvenes éveket határozták meg autoriter politikusok: Vladimir Mečiar, Ion Iliescu, Franjo Tuđman és Slobodan Milošević.

Szlovákia különösen feltűnő példa volt, elvégre

a csehszlovák múlt, a közép-európai elhelyezkedés nem predesztinálta arra, hogy balkáni útra álljon rá az ország a függetlenné válás után.

Az akkori nemzeti önállóság azonban lehetőséget adott a nacionalizmusra, az pedig mindig a legjobb fedősztori arra, ha egy szűk kisebbség bűnözői csoportként szerez meg egy egész államot.

Szlovákiában ez 1998-ig tartott, azaz a szlovák társadalmat a mečiari évek kevesebb ideig rombolták, mint a magyart már most az orbáni. Azonban talán az autoritarizmus is olyan, mint a legtöbb gyerekbetegség: jobb gyerekként túlesni rajtuk, mert felnőttként sokkal súlyosabbak.

Az, hogy Szlovákia 1998 után egy jobboldali kormányfőt (ami Szlovákiában kereszténydemokratát és liberálist jelent) választott, és az ország alapvetően a parlamentarizmusról, a liberális demokráciáról még Robert Fico legsötétebb idejében se tért le, annak köszönhető, hogy

hamar megismerte, milyen, ha nincs liberális demokrácia.

Magyarország ezt a tapasztalatot ma éli meg. És bizonyosan fog is hatni, elég csak a Jobbikra gondolni.

Amint azt Vona Gábor elmondta: gyakorlatilag az Orbán-rezsim döbbentette rá arra, miért jobb egy liberális demokráciában élni. 1989-ben a magyar nép nem akart liberális demokráciát, az események megtörténtek vele. A mostani orbáni tapasztalat vezethet el – persze nem ma, de nem is holnap, majd valamikor tíz év múlva – ahhoz, hogy a liberális demokrácia a nép által is akart rendszer legyen.

Szlovákia hamarabb tapasztalta meg a rosszat, mint Magyarország, ezért értelemszerűen hamarabban tudott kimászni.

2. Van közvetlen elnökválasztás

Bölcs alkotmányozóink, rendszerváltásunk nagy okosai – amelyeknek egyik díszpéldánya nemrég három órában magyarázta a bizonyítványt, ami tényleg nem túl jó (de nem a magyar népre, hanem a rendszerváltó atyákra nézve) – sikeresen alkottak egy olyan közjogi rendszert, 1. amelyben nagyon könnyen lehet akár a szavazatok egyharmadával is kétharmadot szerezni, 2. amelyben az alkotmánymódosítás nincs tartalmilag megnehezítve, 3. amelyben az alkotmányozás gyakorlatilag az alkotmánymódosításnál nem kíván meg nagyobb parlamenti többséget, és 4. amelyben a választási rendszer a monolit kormánytöbbség kialakulásának kedvez.

A magyar rendszerváltók sikeresen összeválogatták a weimari és a bonni alkotmány negatív tulajdonságait: nagyon könnyen változtatható alkotmány és nagyon nehezen feltörhető pártrendszer.

Már az 1994-es választás megmutatta, hogy a rendszer rossz: az utódpárt a szavazatok alig egyharmadával parlamenti többséget kapott, az SZDSZ-szel együtt pedig a szavazatok kicsit több, mint fele parlamenti kétharmados többséghez volt elegendő. Horn Gyula nagyságán múlott, hogy nem született meg már akkor a Nemzeti Együttműködés Rendszere.

Az, hogy a rendszerváltás után született rendszer nagyon könnyen lerúgható lett, bele volt kódolva.

Orbán még a nagyon bölcs alkotmányozó atyáink választójogi törvényével kapott kétharmados többséget. Azt, hogy aztán élt is azzal, amire a közjogi rendszer lehetőséget adott, nem neki, hanem azoknak kell felróni, akik nem építettek be semmiféle védelmet a hasonló helyzetek ellen. Pedig elég lett volna csak egy másodéves német alkotmányjogi tankönyvet forgatni, és mondjuk a wehrhafte Demokratie vagy az Ewigkeitsklausel szavaknál felütni.

A rendszerváló atyák egyik nagy sikerelélménye volt, hogy Magyarországon nincs közvetlen elnökválasztás. Bezzeg van olyan választási rendszer, amely a győztesnek kedvez. Az érv mindig az volt: különben szétforgácsolódna a parlament.

Ez nagyon okos érv volt mindig, elvégre a magyar történelmi tapasztalat tényleg az, hogy juj, de nagyon nagy bajok lehetnek abból, ha nincs egy monolit állampárt, amely uralja a parlamentet.

Még belegondolni is rossz lenne, mi történt volna, ha 1990 után akár tíz, húsz párt ült volna a parlamentben!

Ezzel szemben a közvetlen elnökválasztás el lett vetve, csak a gonosz és buta Torgyán József akart olyat. (Torgyán József annyira buta volt amúgy, hogy liberális elitünk egy része kezdi belátni, bár nyíltan, pártnévvel be nem vallaná, hogy az FKGP-nek volt igaza: lusztráció és reprivatizáció kellett volna 1990-ben.)

Tehát nincs ma sem közvetlen elnökválasztás, Sólyom László kivételével ezért mindig súlytalan pártkatonák töltötték be az államfői posztot, akik csak nagy ritkán (mondjuk ha pártjuk, mint Göncz SZDSZ-e, ellenzékbe került) tudtak ellensúlyt alkotni a kormánnyal szemben.

A közvetlen elnökválasztás lehetővé teszi, hogy a politika személyesebbé, közvetlenebbé váljék.

Nem véletlen, hogy számos országban a környékünkön, ahol van (Horvátország, Szlovákia, Csehország, Románia, Ausztria) politikai személyiségek mérkőznek meg – még ha nem is mindig a legjobb győz (ld. Miloš Zeman példáját), politikai versenyhelyzetet teremt.

3. A liberalizmus nem szitokszó

Szlovákiában a jobboldali, városi polgárság – amely sok tekintetben még ma is az autoriter, szélsőjobboldali Fidesz-kormány egyik fő társadalmi bázisa Magyarországon – liberális, Nyugat-párti.

Az, hogy a magyar középosztály egy jelentős része a nacionalizmus támogatója, valamennyi környező országhoz képest nagy különbség.

Horvátországtól Lengyelországig a városi polgárság, amely nálunk akár még 2018-ban is masszívan szavaz a Fideszre, a liberalizmust támogatja.

A liberalizmus Szlovákiában nem szitokszó, gyakorlatilag a jobboldal szinonimája, amelybe szociálliberális emberijogizmus (mint Čaputová) ugyanúgy belefér, mint a piacpárti, menekültellenes libertariánizmus (mint Richard Sulík, akivel itt olvashatjátok interjúnkat).

4. Nincs törzsi polgárháború

Magyarországon a közéletet törzsi polgárháború határozza meg, ahol még mindig népiek, urbánusok, „keresztények”, „zsidók” állnának egymással szemben, és ahol még mindig a vörös forradalmárok és fehér ellenforradalmárok vívják harcaikat.

Azzal, hogy a Jobbik átlépett az ellenzéki együttműködésbe, és szembehelyezkedett azzal a Fidesszel, amellyel a törzsi polgárháborúban sok tekintetben egy oldalon harcolt, ez a táborlogika talán Magyarországon is kezdhet megtörni.

De a magyar politikát és választókat még mindig nagyon meghatározzák történelmi sérelmek.

Ezek a szlovák közéletben alig vannak jelen, éppen ezért egy sokkal nyíltabb, de egyben barátságosabb vita alakulhat ki – ugyanis az ellenfelek egyrészről nem a múlton rágódnak állandóan, másrészről viszont nem is tekintik a másikat a nemzetből kiirtandó hazaárulónak.

5. Van ellenzéki együttműködés

Vladimir Mečiart 1998-ban egy olyan széles összefogás győzte le, amelyben kereszténydemokraták, liberálisok, posztkommunisták és magyarok egyaránt benne voltak.

Ma Zuzana Čaputová mögött is nagyon sokan sorakoztak fel: menekültellenes libertariánusok, urbánus balliberálisok, mérsékelt konzervatívok, sőt áttételesen még az orbánista felvidéki magyarok is mögötte álltak össze.

Nem összefogásmantra, ha látjuk: mivel Magyarországon se nőtt ki még egyetlen, mindenkit leuralni tudó ellenzéki párt, a meglévőknek valamilyen módon együtt kell működniük.

Van azonban egy nagy különbség: Čaputová egy alapvetően liberális demokrácián belül győzött,

ma Magyarországon azonban egyre kevésbé vannak meg a jogi, politikai, s pláne gazdasági feltételei annak, hogy bármilyen ellenzéki jelölt (még akár egy jó is, bár ilyen most tényleg nincs) győzni tudjon.

Olvass még több cikket Techet Pétertől az Azonnalin!

Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől
Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek