Miért nem teszünk ki uniós zászlókat a házakra március 15-én?

Kardos Gábor

Szerző:
Kardos Gábor

2019.03.15. 10:39

Ünnepeink közül leginkább március 15-e indokolná, hogy kimondjuk: a márciusi ifjak nem csak a magyar szabadságért, de Európa szabadságáért is síkra szálltak.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Vajon miért nem tesznek ki uniós zászlókat gyakorlatilag sehol a házakra március idusán? Legfeljebb egyes közintézményekre kerül ki ímmel-ámmal, de a házakra nem. Ha megkérdeznénk az utcán, hogy vajon március 15. ünnep-e az Európai Unióban, feltehetőleg a magyarok elsöprő többsége azt mondaná, hogy nem. Talán a többség még azt sem tudja, hogy a magyar hivatalos nyelv az EU-ban.

Mintha Magyarország nem lenne az Európai Unió része, mintha minden ünnepünk és értékünk ezáltal nem lenne természetesen Európa kultúrájának integráns része. Pedig de.

Jogilag és mindenféle értelemben az.

Mégsem tette ezt magáévá a magyar lakosság nagy többsége mind a mai napig, ezért lehet beállítani azt az Uniót, aminek mi is tagjai vagyunk, mint valami idegen, brüsszelita ellenséges képződményt (ami ugyebár közjogilag és mindenhogy nonszensz). Ezért lehet itt óriásplakátokon brüsszelezni, sorosozni és junckerezni, mert a lakosság nagy része számára máig nem kész tény és mindennapi evidencia, hogy életünk és kultúránk, az ország – annak minden ünnepével és különlegességével – az Unió része.

Legfeljebb a polgárok 5-10 százaléka gondolhatja mindezt evidensnek elvi síkon, célként, de vélhetőleg ők sem állítanák, hogy a gyakorlatban is érvényesülne.

Pedig ünnepeink közül leginkább március 15. indokolná azt, hogy kimondjuk: a márciusi ifjak pont ezért kapcsolódtak az európai polgárok akkor legidőszerűbbnek tartott forradalmi eszméihez,

pont ezért harcoltak együtt külföldön is a hozzájuk hasonlóan gondolkodó lengyel, olasz és más nemzetiségű polgárokkal nemcsak 1848 márciusától Magyarországon, hanem mindig és mindenhol szerte Európában, hogy aztán természetessé válhasson és alkotmányaink alapvetésévé váljon az európai polgári demokráciák közös értékrendje, az európai szabadság.

Az a közös eszmei és jogi keretrendszer, amihez újra csatlakozott az ország, amikor az Európai Unió tagjává vált. Bárhol a világon, mind a mai napig, ahol parlamentáris demokráciát akarnak a polgárok, lényegében az európai szabadságnak ezt az eszmeiségét foglalják alkotmányukba.

 „Etnikailag és kulturálisan homogén”? Badarság!

Petőfi, vagy a nagy többségükben szintén nem magyar etnikumhoz tartozó aradi vértanúk nyilván nem egy „etnikailag és kulturálisan homogén” hazáért adták életüket, amivé ma degradálnák a nemzeti ünnep üzenetét. Számukra március 15. sokkal inkább egy európaibb Magyarország kezdete lehetett. Még az „unió Erdéllyel” követelés sem az etnicista nacionalizmus követelése volt, mivel a románok, magyarok, németek, zsidók, cigányok, örmények lakta Erdély integrálásával nemhogy nőtt volna, inkább csökkent a magyar etnikum aránya az országban.

Mikor jut el végre a tudatunkig, hogy március 15-én a pesti forradalmárok a horvát-szlovák származású Mihajlo Stančić kiszabadítását tekintették talán legforradalmibb tettüknek, amit neve magyarosítása miatt máig nem fognak fel azok, akik csak Táncsics Mihályként emlékeznek rá… Mikor fogjuk fel, amit Széchenyi István a naplójában úgy rögzít, hogy „24 szónál nem tudtam többet magyarul, azt is rosszul”, amikor a magyar nyelvű tudományosság intézményeként egy évi jövedelmét ajánlotta fel annak az akadémiának a megalapítására, amit épp napjainkban kezd lebontani a kormány.

Az aradi vértanúknak úgy negyede-ötöde tekinthető magyar etnikumúnak, de Batthyány első nyelve sem a magyar volt… soroljuk még? Ők bizony elég nyilvánvalóan egy európai és polgári Magyarországért küzdöttek.

Számukra abszurdum, merő képtelenség lett volna, hogy a nemzeti eszme akár egy pillanatra, akár csak kicsit is egy „etnikailag és kulturálisan homogén” Magyarország alapvetése lett volna. Épp ellenkezőleg, a polgárainak lehető legnagyobb szabadságot biztosító modern európai állam demokratikus berendezkedése volt a közös céljuk. Szemben az uralkodói önkénnyel; az oligarchikus, despotikus állammal; szemben az autoriter és idegen birodalmi érdekeket képviselő kormányzással.

Március 15-ről és a forradalomról máig rengeteg szó esik nem csak a hivatalos megemlékezésekben, hanem baráti beszélgetésekben is, de szinte soha nem téma az, hogy mennyire kiemelten európai üzenete lehetett a reformkor hősei számára, és mennyire máshogy kéne származásuk ismeretében értelmeznünk a nemzeti eszmét vagy akár a haza fogalmát. Már ha egyáltalán szóba kerülne, hogy többségük miért is nem magyar származású volt, vagy miért csak törve beszélte a magyart.

A brüsszelezés lélektana

Elképesztően elterjedt fantazmagória, hogy minket valamilyen csúnya brüsszeli összeesküvés alapján kizárnának mindenből, a valódi döntésekből és csak elszenvedjük egy idegen birodalom uralmát, vagyis Brüsszel ugyanúgy elnyomna minket, mint korábban Moszkva.

Ehhez képest a szomorú realitás az, hogy a parlamenti pártok még most, az európai parlamenti választások küszöbén átesve sem vázolnak semmilyen értelmezhető európai jövőképet azoknál a jelképes és valóságos brüsszeli asztaloknál, ahol pedig ott lenne a helyünk és elmondhatnánk, valójában mit is akarunk, ha egyáltalán képesek lennénk ezt megfogalmazni vagy bármit artikulálni ahelyett, hogy a putyini geopolitika prioritásait (a migránsozást és annak folyományait) képviselnénk unos-untalan mint kizárólagos magyar jövőképet az európai politikában.

Tulajdonképpen leginkább magunkat zárjuk ki az európaiságból mentálisan.

Közben meg ugyanazok, akik így gondolkodnak (vagy inkább nem-gondolkodnak), ugyanazok háborognak és hőbörögnek, hogy Európa miért nem ismer el minket jobban (vagy egyáltalán), pedig mindez csak a saját zárkózottságunk kivetítése Európára. Mi nem adjuk be a közösbe, mi nem tesszük közkinccsé azt, amit utána felháborodottan hiányolunk, hogy miért nem az. A márciusi ifjak számára pedig még evidens volt, hogy a haza szabadságáért való küzdelem egyet jelent az európai szabadsággal.

Emiatt vélhetőleg nem akadtak volna ki azon sem, hogy a heraldika szabályai alapján a többség történetesen olasz kokárdát hord magyar gyanánt, mert ebben is leginkább azt látták volna, hogy Kossuth és Garibaldi küzdelme mennyire közös volt.

Olvasnál még Kardos Gábortól? Itt megteheted!

Kardos Gábor
Kardos Gábor Vendégszerző

Filozófus, borkereskedő, a Balatoni Kör egyik alapítója.

olvass még a szerzőtől
Kardos Gábor
Kardos Gábor Vendégszerző

Filozófus, borkereskedő, a Balatoni Kör egyik alapítója.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek