+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Tóth-Czifra András
2019. március 13. szerda, 15:00
A március harmadiki észtországi parlamenti választáson megerősödött ugyan a szélsőjobb, de az országnak mindenképpen liberális vezetésű kormánya lesz. A kormányalakítás legfőbb kérdése azonban nem az, hogy a szélsőségeseket sikerül-e ellenzékben tartani, hanem hogy az új kabinet képes lesz-e az eddigi, alapvetően sikeres kormányzás folytatására, vagy egyre nagyobb teret nyernek a szimbolikus ügyek és a kompromisszumképtelenség – ez esetben ugyanis a szélsőjobboldal ellenzékben is győztesnek érezheti magát.

A befolyásos kutatóintézet, az Európai Külkapcsolatok Tanácsa minden második évben körkérdést intéz az EU 8 tagállamának külügyi szakértőihez, kutatóihoz, tisztviselőihez arról, hogy mely uniós tagállamokkal tartják a legerősebbnek országuk kapcsolatát, mely tagállamokkal vannak közös érdekeik, illetve mely tagállamok okozták számukra (illetve kormányuk számára) a legnagyobb csalódást.

 

Ez utóbbi listán a tavaly készült felmérésben Magyarország állt az „élen”: a válaszadók több mint 17%-a nevezte meg a leginkább csalódást keltő tagállamként. Észtország esetében ez az arány 0,2% volt. Bár a felmérés eredményével lehet vitatkozni,

 

nem túlzás azt mondani, hogy az európai uniós csatlakozást követően befutott fejlődési pályát tekintve Magyarország és Észtország a skála két végén áll.

 

Hogy a politika bizonyos vetületei mennyire különbözőek északi rokonainknál, rögtön látszik, ha a március elején lezajlott választásokra tekintünk.

 

A legszembetűnőbb különbség talán az, hogy az észt választók több mint 43 százaléka ki sem tette a lábát otthonról, hogy leadja szavazatát, erre ugyanis az interneten is lehetősége volt. Az online szavazásnak ma már 14 éves története van Észtországban, és a választójogukkal az interneten élő állampolgárok aránya ezalatt fokozatosan nőtt.

 

Az internetes szavazás sikere elsősorban annak köszönhető, hogy az észtek töretlenül bíznak az állampolgári ügyeik internetes intézését lehetővé tevő rendszerekben.

 

Ez nem csak a szavazást, hanem a dokumentumigénylést, az adóbevallást, a vállalati ügyintézést és az élet számos más területét is magában foglalja. Az elmúlt évtized óta Észtország élen jár az informatikai biztonság területén is, különösen, mióta 2007-ben orosz hackerek támadást hajtottak végre az ország bankrendszere ellen.

 

És a különbségek folytatódnak. A digitális demokrácia és a piacgazdaság felépítésében kulcsszerepe volt két pártnak, amelyek függetlensége első két évtizedében meghatározta az észt politikát. A több névváltáson, egyesülésen és szétváláson is átesett, ma ismét Haza Pártként ismert konzervatív formációhoz fűződnek a szabadpiaci reformok és a szigorúan konzervatív nemzetiségi- és kultúrpolitika, a magát liberálisként meghatározó Reformpárthoz pedig a digitális demokrácia kiépítése és az euró bevezetése, amelyre Észtország elsőként kerített sort a balti államok közül.

 

A konzervatív és a liberális identitás Észtországban olyannyira nem áll messze egymástól, hogy a két párt az elmúlt két évtized jelentős részében együtt kormányzott. Mindeközben a legerősebb ellenzéki párt a magát szintén liberálisként meghatározó Centrumpárt volt. 
A márciusi választás azért volt érdekes, mert 1999 óta először fordult elő az, hogy a Reformpárt nem kormányzati pozícióból, hanem ellenzékből vágott neki a kampánynak.

 

Az előző parlamenti ciklus közepén egy elnökválasztás olyan lavinát indított el, amely nemcsak kormányváltáshoz vezetett, hanem úgy tűnt, felboríthatja az észt politika egyes alapvetéseit. Két és fél évvel és egy választással később a kép kezd kitisztulni. Mit látunk?

 

Gyorstalpaló az észt politikához

 

A Reformpárt az elmúlt húsz évben három generációt „használt el” az ország vezetésében. A digitális demokráciát építő Siim Kallasból és az euró bevezetését zászlajára tűző Andrus Ansipból egyaránt uniós biztos lett. A harmadik generációt Taavi Roivas volt hivatott képviselni 2015-ben, aki akkor

 

Európa legfiatalabb miniszterelnökeként a finnekkel közeli kulturális és nyelvi rokonságot, a dánokkal és a svédekkel közeli pénzügyi kapcsolatokat ápoló Észtország „skandináv típusú átalakítását” hirdette.

 

Roivas helyesen érezte meg, hogy az addigi, sokszor doktriner takarékosság után az észtek egy fokkal gondoskodóbb államra vágynak, ezért már a választás előtt lecserélte konzervatív partnerét a Szociáldemokrata Pártra (SDE). A választás után összetákolt új koalíció, amelyben ismét részt vettek a konzervatívok, mégis csak másfél évig húzta. A pártok a programok egyeztetését is nehéznek találták, de a kegyelemdöfést az adta meg, hogy Roivas elügyetlenkedte a 2016-os elnökválasztást.

 

Az észt elnököt a magyar államfőhöz hasonlóan a parlamentben választják. Ha itt nem jön össze a szükséges többség, akkor egy, a parlamenti és önkormányzati képviselőkből álló elektori kollégium veszi át a feladatot. 2016-ban az volt a probléma, hogy a három kormánypárt összesen négy jelöltet állított, köztük a Reformpárt kettőt: a párt nagy öregje, Siim Kallas mellett a választók által sokkal jobban kedvelt külügyminiszter, Marina Kaljurand is bejelentkezett. A miniszterelnök pedig két szék között a pad alá esett: addig hezitált, míg sem a parlament, sem az elektori kollégium nem tudott dönteni és a házbizottságnak kellett megállapodnia egy kompromisszumos elnökjelöltről, Kersti Kaljulaid európai számvevőszéki tag személyében. Ez pártján kívül és belül is annyira aláásta a miniszterelnök tekintélyét, hogy néhány hét alatt megbuktatták.

 

A buktatáshoz viszont az is kellett, hogy a liberális spektrum balosabb, populistább részén helyet foglaló, az észtországi orosz kisebbség körében is népszerű Centrumpárt megszabaduljon alapító elnökétől, Edgar Savisaartól. Az eredetileg az észt reformkommunista mozgalomban feltűnt Savisaar, aki 2001 óta Tallinn polgármestere volt, a 90-es években még szalonképes figurának számított. Vlagyimir Putyin hatalomra kerülése után azonban egyre kevésbé: bár pártjának választói körében továbbra is kultikus figura maradt, de a Putyin körével ápolt bensőséges kapcsolatai és az egyre szaporodó korrupciógyanús ügyek miatt a tízes években vállalhatatlan lett tulajdonképpen minden más párt számára. Ez persze a Reformpártnak nagyon kényelmes helyzetet eredményezett.

 

Savisaar ráadásul kirobbanthatatlannak tűnt: az előző parlamenti választás évében, 2015-ben majdnem belehalt egy fertőzésbe, amely miatt amputálni kellett az egyik lábát, s ráadásul egy korrupciós eljárás miatt felfüggesztették főpolgármesteri pozíciójából is. De még ez sem volt elég a leváltásához a párt éléről. 2016-ra viszont fordult a kocka. Talán a Reformpárt ügyetlenkedése miatt először tűnt úgy, hogy a Centrum elnyerhet egy országos politikai pozíciót, viszont az is nyilvánvaló volt, hogy az elnökjelöltségre mintegy természetes jussaként bejelentkező Savisaarral ez nem fog menni. Riválisai ezért először az elnökjelöltségtől ütötték el, majd szövetségeseivel együtt kirakták a pártvezetésből.

 

Ez elég volt ahhoz, hogy a Reform két koalíciós partnere azonnal átálljon, és az új miniszterelnök a Centrumpárt új elnöke, Jüri Ratas lett (nyitóképünkön balra).

 

S hogy kormányzott a Centrumpárt? Óvatos baloldali fordulatot hajtott végre az adópolitikában, ösztönözte a képzett munkaerő bevándorlását, miközben külpolitikai területen – s ez a párt oroszpárti múltja miatt fontos – nem változtatott az Oroszországgal szembeni keményvonalas politikán, nem kérdőjelezte meg Észtország EU- és NATO-tagságát, legalábbis a pártvezetők és a kormány szintjén. Aki mégis ilyen kijelentést tett, annak ajtót mutattak. A birkózás a párt múltja és jelene között azonban még mindig tart.

 

A Centrumpárt kormányzását persze nem segítette, hogy ugyanazzal a két nagyon különböző párttal kellett kormányoznia, mint korábban a Reformnak. A konzervatív bázisát a szélsőjobboldaltól féltő Haza Párt és a baloldali kezdeményezések jogát inkább kevesebb mint több sikerrel, de változatlan lendülettel visszaszerezni igyekvő Szociáldemokrata Párt civakodása folyamatos háttérzaja volt Ratas kormányzásának. A kormánykoalíció el is veszítette parlamenti többségét – először a választás előtt, majd pedig a március 3-i voksoláson is.

 

Nyertesek és vesztesek


Az elmúlt évek legnagyobb nyertese mindenképp a helyi Kisgazdapárt és a helyi Jobbik összefonódásából előállt, ma leginkább a Fideszre hasonlító Konzervatív Néppárt (EKRE). A Magyarországon is ismert migránsozós, nemzeti végveszélyt vizionáló üzenetekkel operáló, Mart Helme volt moszkvai nagykövet (nyitóképünkön jobbra) által vezetett párt 2015-ben még csak épp, hogy bejutott a parlamentbe, idén viszont a harmadik legnagyobb erővé vált, csaknem 18 százalékos eredménnyel.

 

A párt idegenellenessége, erőszakossága és egyes politikusainak a fasiszta elvekhez való vonzódása mindenképpen aggasztó.

 

Azt is meg kell jegyezni azonban, hogy az EKRE sokat profitált abból, hogy a ciklus során végig napirenden volt az Észtországot egyébként közvetlenül egyáltalán nem érintő 2015-ös menekültügyi válság. Az ENSZ egyébként jogi kötőerővel nem bíró tavalyi migrációs paktumja, amely ellen a magyar kormány is meghirdette aktuális szabadságharcát, Észtországban kormányválságot okozott, kizárólag amiatt, mert az identitásukat kereső konzervatívok és szociáldemokraták nagyon határozottan az amúgy jelentéktelen ügy két ellentétes oldalára akartak állni. Hasonló volt a helyzet a meleg párok bejegyzett élettársi kapcsolatáról szóló, hosszan elhúzódó vitában, amely szintén az EKRE-nek kedvezett.

 

Annak, hogy a szélsőjobb meg tudta vetni a lábát, természetesen más okai is voltak. A nem egészen másfélmilliós Észtországban egyre nagyobb aggodalommal szemlélik az elmúlt évtizedben agresszívvá vált orosz külpolitikát, különösen miután az EU-csatlakozást Észtországban is jelentős kivándorlás követte. A nagyszámú oroszajkú kisebbséget, akiknek többsége az ország északkeleti részén és Tallinnban él, az észt többség sokszor gyanakvással szemléli, ami egyrészt az elmúlt évtizedek nacionalista kultúrpolitikájának terméke, másrészt viszont annak következménye, hogy

 

az elmúlt években tényleg jelentősen felerősödött az orosz hírszerzési aktivitás és katonai provokáció az országban és környékén.

 

Emellett nyilvánvalóan mozgósító ereje volt a pártrendszer megszilárdulásának is: számos észt választó érezhette úgy, hogy az elmúlt évtizedeket meghatározó pártok egyfajta kartellben kormányozták az országot.

 

Ugyanezekre a témákra építve egy másik feltörekvő párt is próbálkozott a parlamentbe jutással. A tavaly alapított, a független Észtország 100. évfordulójára utalva „Észtország 200”-nak nevezett párt inkább technokrata, centrista oldalról próbált közelíteni ezekhez a témákhoz. A párt hosszú távú, alaposan kidolgozott államreform-programja azonban elveszett az orosz-észt szegregáció problémájáról szóló provokatív üzenetek között, és a párt nem tudta megugrani a parlamenti küszöböt.

 

Befuthat Tallinnba a varsói gyors?

 

Az EKRE felemelkedése miatt az elmúlt hónapokban megszólaltak az európai sajtó vészharangjai:

 

ezek szerint az alapvetően jól kormányzott, nyitott, elkötelezett szabadpiaci és demokrata Észtország sem lenne immunis a szélsőjobboldali populizmusra?

 

Két hete még úgy tűnt, a félelmek eltúlzottak. Az EKRE-vel minden parlamenti párt kizárta az együttműködést. A szélsőjobb, bár növelni tudta parlamenti frakcióját, elmaradt a pártot 20 százalék fölé becsülő várakozásoktól. Úgy tűnt, még ha a párt holtsúlyt is képez az észt parlamentben, ez nem jelenthet problémát, hiszen 2016 előtt a Centrumpárt éppoly szalonképtelennek számított, mint most az EKRE, s az észt demokráciát ez sem tette instabillá. Az ismét győztes Reformpárt és az ismét második helyezett Centrumpárt szavazóinak nagy része úgy gondolta, hogy a két pártnak nagykoalíciót kell kötnie, ami egyébként Tartuban, az ország második legnagyobb városában már évek óta működik.

 

A Tallinnból jövő hírek azóta egy fokkal kevésbé optimisták. A nagykoalíció, legalábbis egyelőre, lekerült a napirendről, miután a Centrumpárt elutasította a reformpárti vezető, Siim Kallas lánya, Kaja Kallas (nyitóképünkön középen) a költségvetési politikát érintő feltételeit, és a szociáldemokraták is jelezték, hogy túl arrogánsnak találják a reformpárti tárgyalási pozíciót.

 

Kallasnak márpedig vagy a Centrumpárttal kell koalíciót kötnie, hogy kormányozhasson, vagy a 2016-ban már megbukott konzervatív-liberális-szociáldemokrata szivárványkoalíciót kell újjáalakítania. Más lehetőség nincsen.

 

Ehhez pedig olyan programbeli engedményekre lesz szükség, amelyhez a választási győztesnek láthatóan nem fűlik a foga.

 

Az EKRE pedig – ahogyan korábban is – hasznot húz a „hagyományos” pártok merevségéből. Mart Helme már a választás másnapján utalgatott arra, hogy a Centrumpárt csak másodhegedűs lehet Kallas kormányában, s úgy tűnik, a pártban sokak számára tényleg ez az üzenete az elmúlt heteknek: az elmúlt hétvégén mind a Centrumpárt, mind a Haza Párt jelezte, hogy átgondolta a dolgot, és kész egyeztetni az EKRE-vel is. Nem kizárt, hogy ez csak blöff – nem valószínű, hogy a Centrum oroszajkú szavazói könnyedén lenyelnének egy szövetséget a szélsőjobboldallal – de

 

már önmagában az EKRE tárgyalóasztalhoz ültetése is kétségbe vonhatja a pártok elkötelezettségét a szélsőjobboldal karanténban tartásával kapcsolatban.

 

A következő hetek az észt politikai elit kompromisszumkészségének, tárgyalókészségének, ha úgy tetszik: az észt demokrácia érettségének tesztjévé válhatnak. Ma még úgy tűnik, hogy Észtország kiváló esélyekkel fut neki ennek a tesztnek.

 

Fontos kérdés azonban, hogy az új kormány vezetői megértik-e, hogy a kihívás nemcsak arról szól, hogy képesek-e megfelelni a saját maguk által felállított elveknek, hanem elsősorban arról, hogy Észtországnak olyan kormánya lesz-e, amely képes szembenézni a következő kormányzati ciklus ennél sokkal fontosabb és komolyabb kihívásaival: egyrészt a kampányban már említett etnikai szembenállás kérdésével – különösen, hogy mind a középre húzó Centrum, mind a liberális fordulatot végrehajtó SDE elfordulóban van az oroszajkú szavazóktól – másrészt pedig a bankrendszer felügyeletének problémáival, konkrétan a Danske Bank észt fiókjának tavaly kipattant hallatlan pénzmosási ügyével, amelyről alig esett szó a kampányban.

 

Az észt demokrácia intézményei talán elég erősek, hogy elviseljenek egy erős szélsőjobboldali pártot; azt viszont, hogy Észtország a jövőben is Kelet-Európa mintaországa marad-e, az fogja eldönteni, hogy az új kormány sikeresen birkózik-e meg ezekkel a problémákkal.

 

NYITÓMONTÁZS: Pintér Bence / Azonnali

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Egy, az egyházi tulajdonokat érintő törvénytervezet miatt háborognak a szerb ortodox egyházi vezetők, és politikusok is. Feszültség van Szerbia és Montenegró között.

A katalán függetlenségpártiak berágtak, mert nem ők adják Barcelona következő polgármesterét. Közben megszívathatják Pedro Sánchez miniszterelnököt is!

Még 3 napig lehet online szavazásra regisztrálni az előválasztásra. Részletek!

A volt román miniszterelnök korábbi uszító mondata éles ellentétben áll a szociáldemokrata EP-frakció értékeivel, mondta frakciótársa, Ujhelyi István az Azonnalinak.

Amíg nem tárták fel átfogóan a bukását hozó ibizai botrányvideó készítésének körülményeit, nem tér vissza az FPÖ volt elnöke.

A hét kérdése

Itt a nyár, itt a strandszezon, itt az idő elámulni azon, hogy hol tart még mindig a magyar gasztronómia. Szavazz!

Azért ide elnéznénk

A kilencvenedik. A pesti Duna-korzón, június 13-17. között.

A borzalmas név ellenére is érdemes újragondolni mindazt, amit erről az unalmasnak tűnő fajtáról tudni vélünk. Június 22.

A Piacok Napján az Erzsébet tér egy hatalmas közösségi piaccá változik, idén már 6. alkalommal, június 23-án.

JazzTM, július 5-7. között Európa 2021-es kulturális fővárosában. Elég erős lineuppal, a közelben!

Tanúság? Cinkosság? Kortárs művészek fejtik meg a pannonhalmi főapátság galériájában. Egész nyáron!

Ezt is szerettétek

Hogy történt a rendszerváltás? Mit kell tudni a prágai gólemről? Milyen bosszúra készül az Álmok Fejedelme? Könyves Kálmán!

Valerij Pekar szerint az egész nyelvtörvényügy csak egy háborús ország átmeneti problémája. Interjú.

Amikor mi olyan speciálisnak érezzük magunkat, nem árt elmenni egy magát ugyanúgy meg- és feltalálni igyekvő másik volt szocialista fővárosba.

Ellenőriztük, mennyire vannak képben az emberek azzal, hogy kikre is lehet szavazni. Videó!

Twitter megosztás Google+ megosztás