1999. március 12-én léptünk be a NATO-ba. Pénzt, tapasztalatot és befolyást is nyertünk ezzel. De vajon előrébb lennénk, ha inkább a semlegességre törekszünk?
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
Történelmi fordulatot jelentett, hogy 1999. március 12-én, mindössze tíz évvel a kelet-közép-európai rendszerváltások után három, korábban a Varsói Szövetségben résztvevő állam intézményesen is csatlakozott a nyugati szövetségi rendszerhez. Magyarország mellett Lengyelország és Csehország is ekkor lépett be a NATO-ba. A V4-es sikersztori csak azért nem jött össze, mert Szlovákia a nem éppen a demokrácia és a jogállam iránti elkötelezettségéről ismert Vladimír Mečiar kormányzása miatt kimaradt ebből a bővítési körből. 2004-ben, a szlovák csatlakozáskor már nem ő ült a miniszterelnöki bársonyszékben Pozsonyban.
Annyira szeretjük a NATO-t, mint az amerikaiak
Magyarország NATO-csatlakozásának jelentős társadalmi támogatottsága volt ekkoriban. Az erről szóló, 1997 novemberében tartott népszavazáson – melyen a lakosság 49,2 százaléka vett részt – az érvényesen szavazók 85 százaléka a katonai szövetségbe való belépés mellett tette le a voksát. A magyarok többsége továbbra is jó véleménnyel van a szervezetről. A Pew Research Center tavaly nyáron publikált kutatása szerint
a magyarok közel azonos mértékben támogatják a NATO-t, mint az amerikaiak.
Nálunk a válaszadók 60 százaléka szimpatizál az észak-atlanti szövetséggel 22 ellenében, míg az Egyesült Államok tekintetében 62 kontra 23 ez az arány.
Ez elég kedvezőnek mondható, főleg annak fényében, hogy az utóbbi években elég sokan igyekeznek relativizálni a szövetség fontosságát a magyar közéletben.
Persze a NATO-ba vetett bizalom mértékét folyamatosan befolyásolja az aktuális politikai helyzet, ezért a nyugati szövetségi rendszer iránt elkötelezett döntéshozókra is nagy felelősség hárul e tekintetben.
Oké, hogy szeretjük a NATO-t, de mit nyertünk azzal, hogy tagok vagyunk?
+ Pénzt.
Ha nem lépünk be a NATO-ba, akkor létszám és haditechnika tekintetében is kétségkívül jóval nagyobb hadsereget kellene fenntartanunk, amit az államháztartás csak más területekről elvont forrásokkal tudna finanszírozni. A katonai szövetségben való tagságunk jelentette biztonsági garanciák lehetővé tették, hogy a Szovjetunió felbomlásakor még százezer fő feletti állománnyal rendelkező magyar fegyveres erők nagyságát nagyjából negyedére csökkenthettük.
Az már más kérdés, hogy az önmagában nézve ésszerű lépéssel párhuzamosan nem indult meg akkor egy, a honvédség új feladataira koncentráló átfogó modernizáció a hatékonyság növelése érdekében. A pénzügyi racionalizálás, azaz lényegében
a spórolás lehetősége úgy megszédítette a magyar, és persze a többi újonnan csatlakozott ország politikai elitjét, hogy rögtön átestek a ló túloldalára.
Ahelyett, hogy valamivel kevesebbet, de azt jobban beosztva költötték volna a hadseregre, inkább jóval kevesebbet fordítottak az egész területre, különösebb megfontolások nélkül.
Ez a hozzáállás csak az utóbbi években látszik megváltozni, miután a Krím-félsziget Oroszország általi bekebelezése és a kelet-ukrajnai háború kitörése után új kihívásokkal kell szembenéznünk. Az igencsak időszerű és örvendetes magyar haderőfejlesztésről az Azonnali több alkalommal is beszámolt. A mostani beszerzésekkel évtizedes hiányokat pótolunk, de még mindig jóval kevesebbet kell a hibák kijavítására fordítanunk, mintha nem lennénk NATO-tagok. Akkor
a gatyánk is rámenne arra, hogy az ország megfelelő védelmét biztosító haderőt állítsunk ki.
+ Tapasztalatot.
Közhelynek hangozhat, de ez az, ami szinte megfizethetetlen egy hadsereg esetében. A folyamatos nemzetközi együttműködésnek köszönhetően óriási intézményi tudás halmozódott fel a Magyar Honvédségben. A részben ebből is táplálkozó képzési lehetőségeknek köszönhetően katonáink magas színvonalú szolgálatot tudnak ellátni itthon és külföldön egyaránt. A nemzetközi környezetben megszerzett újabb tapasztalatok pedig folyamatos visszacsatolást jelentenek a szervezet számára, lehetővé téve a hatékonyság növelését.
Az elmúlt 20 évben magyar katonák ezrei vettek részt külföldi NATO-műveletekben.
A KFOR, azaz a csatlakozásunk évében, 1999-ben indult koszovói békefenntartó misszió volt az első, amiben már NATO-tagként vettünk részt. Korábban a boszniai IFOR- és SFOR-műveletekben is szerepet vállaltunk. 2004-től csatlakozunk a NATO afganisztáni ISAF-, majd annak 2014-ben történt befejeződésével a szintén a közép-ázsiai országban zajló RSM-missziójához.
Sokan tévesen a teljes iraki szerepvállalásunkat is a NATO-hoz kötik, de abban a konfliktusban a NATO – a németek és a franciák ellenállása miatt – csupán egy kiképző misszióval vett részt, melynek mindössze pár főnyi magyar tagja volt.
Mi sem mutatja jobban az ilyen jellegű missziók fontosságát, minthogy
az egyébként hivatalosan semleges államok is előszeretettel vállalnak szerepet ezekben a nemzetközi műveletekben.
Az afganisztáni ISAF-ben például Ausztria, Svédország és Finnország, de minimális szinten még Svájc is részt vett. A harctéri környezetben való tapasztalatszerzés ugyanis számukra is aranyat ér. Meg hát a dologtalan katonánál egyébként sincs rosszabb egy hadsereg számára.
+ Befolyást.
Az előző ponthoz hasonlóan ezt is nehéz objektív módszerekkel mérni. A NATO tagjaként nem lebecsülendő hatásunk van a döntéshozatalra a szövetség legfőbb szervének számító Észak-atlanti Tanácsban, ami kényelmes mozgásteret biztosít a magyar diplomácia számára a tagállamokkal való együttműködés tekintetében.
Tagságunkból adódó befolyásunkat külső szereplők viszonylatában is ki tudjuk használni. A magyar-ukrán államközi konfliktus kapcsán a vétójogunk erejét meg is tapasztalhattuk a közelmúltban:
a magyar kormány a kárpátaljai kisebbség érdekeit sértő új ukrán oktatási és nyelvtörvény miatt blokkolja a NATO intézményi kapcsolatait a kijevi vezetéssel.
A globális tekintetben olyan kis államok, mint Magyarország, ilyen explicit példák nélkül sem feledkezhetnek meg arról a diplomáciai körökben gyakran hangoztatott bölcsességről, miszerint ha nem ülsz az asztalnál, akkor valószínűleg az étlapon vagy.
Szuper, és mit tudsz felhozni ellenérvként a NATO-tagságunkra?
Őszintén? Semmit. Szerintem csak nyertünk azzal, hogy beléptünk.
A fotelkurucok siratják a szuverenitásunkat, de a fentebb már bővebben taglalt ukrán eset is rávilágít arra, hogy a szövetségi rendszeren belül, azt felhasználva is tudjuk érvényesíteni érdekeinket.
Az együttműködésen alapuló döntéshozatal pedig biztosítja, hogy számunkra is kedvező kompromisszumok szülessenek. A hadseregünk ugyan lehet, hogy nagyobb létszámú lenne a NATO nélkül, de hogy tudás és tapasztalat tekintetében elavultabb is lenne, arra szinte mérget vennék.
Nem értesz velem egyet? Ide küldd a válaszcikked!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
