Fantázia csak a mainál sokkal tágasabb Európában van. Már ha van

Európa ma csak kulturálisan érdekes. És hogy érdekes is maradjon, ahhoz szükség van újabb színekre, árnyalatokra. Ezek általi gazdagodásra. Gazdagítódásra. Megtermékenyedésre. Amelyek nem onnan fognak jönni, ahonnan kétségbeesett emberek sokasága érkezett az elmúlt években. Ezek inkább Białystokon túlról jöhetnek. Gazda Albert írása az Azonnali Európa-vitájában!

Az Azonnali – amelynek az európai belpolitika, a közép- és kelet-európai ügyek mindig is fontosak voltak és maradnak – az EP-választás előtt vitasorozatot indít „Mi Európa?“ címmel, ahova több neves magyarországi és magyar anyanyelvű közép-európai szerzőt hívunk meg. Most Gazda Albert újságíró írását közöljük.

Európából sok van, és közülük kettő érdekes: az egyik viszonylag kicsi, a másik nagyon is nagy. A kicsit az egyszerűség kedvéért Közép-Európának szokás nevezni. Nem sok kedveset mondhatunk róla napjainkban. Határai körvonalazhatatlanok, identitása nincs. Nyugat felé kapaszkodik, kelet felé tapos. Értékeivel sincs tisztában, érdekeit ritkán ismeri fel, közösségként viselkedni képtelen. Közép-Európa illúzió.

Nagy-Európa is az. Sosem létezett, lehet, hogy nem is fog. Ha megszületne, egyik vége Lisszabonnál lenne, a másik Vlagyivosztoknál. Ez közúton 13 714 kilométer, személygépkocsival 160 óra, a sebességkorlázások betartása mellett, a határátlépések okozta fennakadásokkal, télies útviszonyokkal, további emberi tényezőkkel nem számolva.

A gondolat születését Charles de Gaulle-hoz kötik, 2010-ben Vlagyimir Putyin lepte meg vele a Süddeutsche Zeitungot, 2015-ben Angela Merkel és Sigmar Gabriel beszélt róla Davosban, 2018-ban már csak Szijjártó Péter magyar külügyminiszternek jutott eszébe Dubajban.

Most nekem Budapesten. Kopik, devalválódik, pusztul az idea, így megy ez.

Én nem tudom, hogy merre megyünk. Hogy Európában és Európából mi lesz. Szerintem mások sem – a különbség annyi, hogy nekem nem is muszáj úgy tennem, mintha tudhatnék bármit is. Elemzője sem vagyok immár semminek. Elrugaszkodhatok a realitások talajától, elemelkedhetek a legelszálltabb délibábokig is. Vállalva, hogy közben nem az erdőt látom – a fától –, hanem csak bárányfelhőket a messzeségben.

De mivel a ma olyan, amilyen, és a valószínű-várható holnap sem bizalomgerjesztő, nincs más, mint holnaputánokról ábrándozni. Innen nézvést: pokolba a Kelet-Nyugat ellentéttel, a Brzezinski-doktrínával, a pillanat determinálta geopolitikai sajátosságokkal. A Nyugat alkonyával, az Európai Unió megroppanásával, a liberális demokrácia mint társadalmi-politikai berendezkedés általános válságával.

Közhely: a történelem libikóka, amelyet a különböző erők dinamikusan változó egyensúlya mozgat.

A szovjet birodalom és a kommunista blokk összeomlásától azonban tán joggal várhattunk többet annál, mint hogy csak néhány száz kilométerrel keletebbre tolódjon a világokat elválasztó határvonal – de mégis itt maradjon a kontinensen. Egy darabig úgy tűnhetett, több történik tényleg – de ez átverésnek, átverődésnek bizonyult.

Messzire kerültünk a 90-es évek elejétől, amikor amerikaiak és oroszok még dokumentumokban rögzíthették, hogy nem ellenségek többé, kapcsolataik a barátságon és az együttműködésen alapulnak. A stratégiai partnerség és a terrorizmussal szembeni közös fellépés időszakának is befellegzett, az obamai resetpolitika szintén a múlté.

Hidegháború van. Az uralkodó narratíva szerint egyetlen ember hibájából. Valójában: az ellentétes globális érdekek összességének hatásai nyomán. Két dolgot dőreség lenne nem figyelembe venni. Az egyik: a két egykori nagyhatalom közötti viszony aszimmetrikus. Az oroszok szemében Amerikánál nincs fontosabb. Az amerikaiak számára Oroszország egy probléma több közül. A másik:

Nem arról beszélek, hogy kinek – milyen egyensúlyrendszereknek – kellene dominálnia, uralnia, irányítania a világot, vagy hogy hol lenne ebben a helye a mi Európánknak, úgy, ahogy próbáljuk elképzelni őt. Ehhez én romantikus vagyok. Az ilyesmi csak mérsékelten izgat, amíg tudom: az erkölcs, az eszme, az érték másodlagos, az erő, az érdek elsődleges. Mindenhol.

Ezért Európa számomra ma csak kulturálisan érdekes. És hogy érdekes is maradjon, ahhoz szükség van újabb színekre, árnyalatokra. Ezek általi gazdagodásra. Gazdagítódásra. Megtermékenyedésre. Amelyek nem onnan fognak jönni, ahonnan kétségbeesett emberek sokasága érkezett az elmúlt években. Ezek inkább Białystokon túlról jöhetnek. Nem annak ellenére, hanem pont azért, mert ott is rock and rollt hallgatnak az emberek, és IPA-val öblítik le a kézműves hamburgert.

Európának így lehet tágasabbá válnia, amennyiben meg akar maradni ha nem is nagyhatalomként, de kulturális entitásként.

Mindegy: volt rosszabb is. Sokkal. Jobb is lesz. Ez teljesen független attól, hogy milyen eredmények születnek az európai parlamenti választásokon. Hogy mekkora baromságokat csinál Donald Trump. Hogy meddig nem lép le a színről Vlagyimir Vlagyimirovics. A valóság nem ők. Ők a felszín. A felszín fecseg, üt néha, fájhat is – azonban elmúlik. A valóságos valóságot másmilyen dimenziókban célszerű keresnie mindenkinek. Lisszabon és Vlagyivosztok közt félúton.

A vita többi hozzászólását itt olvashatod!