+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Isztin Péter
2019. február 16. szombat, 18:15
A tudományos kutatás során nagyon sokszor keletkezik olyan tudás, amelyből az egész gazdaság profitálhat, épp ezért egyik vállalat se akar érte fizetni, ha kivárhatja, hogy megkapja ingyen. Ilyenkor az államnak kell beszállnia a finanszírozásba. De melyiknek és hogyan?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

A magyar kormány elkezdte a tudományfinanszírozási rendszer átalakítását. Még ha jóhiszeműek is vagyunk a kormány szándékait illetően, egyelőre az látszik, hogy Magyarországon van egy működő tudományos kutatóhálózat, és ha kicsit is konzervatívok vagyunk, feltehetjük a kérdést, hogy ha van valami, ami jórészt működik, egyáltalán miért van szükség az átszervezésére.

 

Palkovics László miniszter azzal érvel, hogy a tudománynak alapvetően a versenyképességet kell támogatnia, ennek biztosítása végett van szükség a tudományos kutatás nagyobb kormányzati ellenőrzésére. A kérdés vizsgálatakor nem kerülhetjük meg, hogy feltegyük a kérdést:

 

végül is miért kell, és egyáltalán kell-e az államnak a tudományos kutatást támogatnia?

 

Elöljáróban leszögezném, hogy nem kívánok érvelni egyik vagy másik tudományterület nagyobb vagy kisebb fontossága mellett vagy ellen, mert azt hiszem, ebben a kérdésben most nem erre érdemes a hangsúlyt helyezni.

 

Miért finanszírozzuk az alapkutatást?

 

A jelenlegi magyar kormányzat és a környezetében lévők kommunikációja alapján az a benyomásunk támad, kevesebb hangsúlyt szeretnének helyezni az alapkutatásra, és többet az alkalmazott kutatásra. Egy példával illusztrálva a kettő közti különbséget: az emberi test működésének vizsgálata alapkutatásnak számít, míg egy, az előbbi vizsgálatok során megszerzett tudást felhasználó új gyógyszer kifejlesztése alkalmazott kutatásnak.

 

Ez a hozzáállás azonban az innováció közgazdaságtanának félreértéséről árulkodik. A tisztán alkalmazott kutatások finanszírozása ugyanis sok esetben megéri a vállalati szektor szereplőinek, feltéve, ha megvannak az ezen keresztül való profitszerzéshez szükséges intézményi feltételek, mint amilyen a szellemi tulajdon.

 

Egy gyógyszergyártó vállalat például, amennyiben szabadalmat kap egy gyógyszer forgalmazására, vissza tudja hozni a gyógyszer kifejlesztésébe öntött erőforrásokat. Az alapkutatás azonban a közgazdaságtan logikája alapján közjószág:

 

a tudományos kutatás során nagyon sokszor keletkezik olyan tudás, amelyből az egész gazdaság profitálhat, de a probléma éppen az, hogy mindenki profitálhat belőle, ezért egy adott vállalat kevés ösztönzővel rendelkezik az alapkutatás támogatására.

 

Az alapkutatás közjószág jellege azt jelenti, hogy a tudományos eredmények felhasználása valaki által nem csökkenti a felhasználhatóságát mások számára (vagyis a fogyasztás nem rivális jellegű), és miután már létrehozták az eredményeket, nem is lehet kizárni senkit sem azok felhasználásából.

 

Állami támogatás nélkül emiatt nehezen lehetne finanszírozni a tudományos kutatást: miért fizessek valamiért, aminek élvezetéből azután akkor sem tudnak kizárni, ha nem fizettem érte?

 

Egy vállalat példáján: miért támogassa egy vállalat egy tudományos eredmény létrejöttét, ha ahelyett kivárhatja, hogy azt más kutassa ki? Az embereknek, vállalatoknak és más szereplőknek tehát nem éri meg kinyilvánítaniuk a tudományos eredmények iránti keresletüket, holott egyébként ezek számukra valós értéket jelentenek.

 

Az eddigi ipari forradalmakat kivétel nélkül fontos tudományos eredmények előzték meg, főleg természettudományi és matematikai területen. Úgy általában pedig elmondhatjuk, hogy a tartós gazdasági növekedés forrásai az új ötletek, és ezen belül a tudomány eredményei is. Ha a tudományos kutatás egyfelől fontos, másfelől viszont piaci alapú finanszírozása csak korlátozottan lehetséges, az államnak (államoknak) érdemes közpénzből támogatni a tudományokat.

 

Oké, de mely államok fizessék ezt?

 

Eddigi érvelésemmel szemben a következő ellenvetést fogalmazhatjuk meg: rendben van, hogy az alapkutatás közjószág és így szükséges az állami támogatása, de mivel a tudományos eredmények, ha már létrejöttek, elvileg a világ minden pontján elérhetőek, nem lenne érdemesebb az alapkutatás támogatását néhány nagy ország, mint az Egyesült Államok és Kína kormányaira hagyni, vagy esetleg az Európai Unió szintjén finanszírozni? Hadd állítsák ők elő számunkra az ilyen közjavakat!

 

Ez az érvelés azonban nem számol két dologgal: az egyik, hogy a tudományban érdemes lehet diverzifikálni. Nem lehet ugyanis tudni, hogy a világ mely kutatócsoportja fog előállni egy értékes eredménnyel, ezért hasznos lehet, ha a világon elég sok kutatócsoportot finanszíroznak. A másik figyelmen kívül hagyott tényező az, hogy

 

sok alkalmazott kutatás és innováció a globalizálódó gazdasági környezet ellenére is helyi tudományos eredményekre épít.

 

Egy-egy fontosabb kutatóhely szerves részévé tud válni egy környékbeli ipari és innovációs klaszternek. A Szilícium Völgy vállalatai például szoros szimbiózisban vannak az olyan kaliforniai kutatási műhelyekkel, mint a Stanford Egyetem.

 

Magyarországon egyébként jelenleg a GDP 1,2 százalékát költik kutatás-fejlesztésre, ami egyik irányban sem számít kirívónak a hasonló fejlettségű országok között. (A környékbeli országokat nézve például Szlovákia GDP-arányosan kevesebbet, Csehország viszont többet költ K+F-re). Ezen belül

 

az MTA eddig évi nagyjából 40 milliárd forint alaptámogatást kapott az államtól, ami a teljes költségvetésnek körülbelül 0,2 százalékát teszi ki. Nagyon sokba tehát nem kerül,

 

viszont az MTA kutatóintézeteiben évente több mint kétezer komolyan vehető nemzetközi folyóiratban közölt publikáció keletkezik.

 

Indokolt lehet-e a központosítás?

 

A fentiek mellett is felmerülhet az a kérdés: vajon nem indokolt-e a tudományos élet szorosabb kormányzati ellenőrzése? Végső soron azt szeretnénk, hogy a kutatási műhelyek az adófizetők pénzét felelősen költsék el, az adófizetők képviseletét pedig elvileg egy kormányzat láthatná el. Egy ilyen felállásal azonban probléma, hogy

 

a kormány aligha tudja megmondani, milyen a tudományra fordítható erőforrások leghatékonyabb elosztása.

 

A tudományos kutatás során számos jónak tűnő irányról derülhet ki, hogy zsákutca, és fordítva: haszontalannak tűnő tudományos kutatások bizonyulhatnak később hasznosnak. Nem könnyű tehát eldönteni, hogy a kutatóműhelyek jól költik-e el a közpénzeket.

 

A másik probléma a nagyobb állami ellenőrzéssel jól ismert: egy szigorúbban ellenőrzött rendszer nagyobb politikai befolyásnak ad teret a tudományban, ami ritkán vezet jóra.

 

Még ha a kormány nem is gyakorol tényleges cenzúrát, a kutatók a pénzekért folyó versenyben öncenzúrára lehetnek ösztönözve.

 

Felmerül egy elköteleződési probléma is: a kormány biztosíthatja a kutatókat autonómiájuk tiszteletben tartásáról (bár jelenleg nem látunk ilyen fogadkozást kormányzati részről), de a kutatók tudják, hogy ha az államnak lehetősége van az autonómiát korlátozni, akkor lehet, hogy mégsem fog majd tudni ellenállni a kísértésnek. Ez pedig ahhoz vezet, amit sokan emlegetnek az MTA átalakítása kapcsán: a tehetséges kutatók nem érzik biztosnak az igényes tudományos munka végzését Magyarországon és ezért inkább máshol folytatják tevékenységüket.

 

Persze egy szorosabb állami irányításra épülő rendszer elméletben lehetne sikeres, de ahhoz olyan szintű bizalomra van szükség a kutatóhálózat és a kormány között, amelyet alapvetően olyan intézmények teremthetnek meg, amelyek a politikai befolyás kiküszöbölése mellett teszik lehetővé a tudomány „számonkérhetőségét”. Az, hogy Magyarországon ezek a feltételek mennyire állnak fönn, gyakorlatként az olvasóra bízzuk... Addig is

 

érdemes előszednünk ismét a (szó szoros értelmében vett) konzervatív szempontot: „lerombolni a templomot” könnyű, „harmadnapra felépíteni” annál nehezebb.

 

Olvasnál még Isztin Pétertől? Ide kattints!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Vajon felismerhetőek-e a pártok és politikusok üzenetei, ha nincs jelezve az illető vagy szervezetének neve? Töltsd ki!

Évtizedek óta betiltott rákkeltő hatású anyagot is találtak a La Manche csatornánál
élő delfinek szervezetében.

Galambok, varjak, kutyák, macskák és delfinek titkosszolgálati kiképzésével is kísérletezett a hetvenes években a CIA egy, a titkosítás alól most feloldott dokumentum szerint.

A Bugár Béla-féle szlovákiai Híd nem működik együtt a másik magyar párt MKP-val, emiatt pedig a héten többen is otthagyták a pártot.

Az angol nyelv pedig a mandarin egyik dialektusa. De mennyire kell ezt komolyan venni? Salát Gergely Kína-szakértő magyarázta el az Azonnalinak.

A hét kérdése

Megjelent a nyomtatott Mandiner, de mellette van még Magyar Hang, Figyelő, Demokrata, és sok minden más is. Te melyikre rabolsz rá az újságosnál? Ez a hét
kérdése az Azonnalin!

Azért ide elnéznénk

Tokaj-Hegyalja legszebb falujában szeptember 13-án végig lehet kóstolni a helyi borászatok legjobb borait.

Kőváry Zoltán pszichológus válaszol a kérdésekre szeptember 19-én este.

Közlekedéstörténet minden mennyiségben szeptember
21-én, szombaton!

Milyen volt az erdélyi Magyar Autonóm Tartomány? Szeptember 27-én a Kutatók éjszakáján szó lesz róla.

Szeptember 28-án végig lehet kóstolni egy csomó gőzgombócot. Mellé koncertek.

Ezt is szerettétek

Ha már elkezdődött a tanév, itt az ideje kitombolni magunkat!

Kik azok, akikről első ránézésre nem mondaná meg az ember, hogy hosszú évek óta fideszesek? Összeszedtük!

Ugyan az ország nagy részében összefog az ellenzék, de ez nem jött össze Mosonmagyaróváron.

Összeszedtünk pár fideszest, akik vidéki létükre mégis befutottak karriert a fővárosban!

Twitter megosztás Google+ megosztás