Nem lennének feleslegesek a tudósok, ha néha hallgatnának rájuk

Meg lehetne kérdezni a tudósokat mondjuk Paks 2-ről vagy a Budapest-Belgrád vasútról is. Arra vannak. Csak hát nálunk ez nem szokás: inkább csicskáztatják őket.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Az Akadémiai Dolgozók Fóruma (ADF), ez az alulról jövő kezdeményezés azt szeretné, hogy a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) ne vegyen részt abban a tisztán pályázati finanszírozási modellben, amelyet jobb híján „Palkovics-tervnek” neveznek. Erről tartottak sajtótájékoztatót. A Diétás Magyar Múzsa – részben személyes okokból is – rokonszenvvel követi az eseményeket, de amit ezek a közszerepléstől kicsit lámpalázas kutatók képviselnek, az nemzeti érdek. Az ADF Facebook-oldalán ott vannak a linkek a tudósításokhoz, a Múzsa szokásához híven inkább a háttérről ír.

Nem megy az innováció

A Palkovics-terv egyik alapvetése az, hogy Magyarországon nem megy az innováció, legalábbis nem kellő mértékben. Ez sajnos igaz. És érthető az is, hogy a korábban sikeres innováció-szervezőként tevékenykedő Palkovics az innovációért felelős miniszterként presztízskérdésnek is tekinti, hogy ezen változtasson. Csak nem mindegy, hogyan. Ebben az írásban erről, és a változtatások valódi céljáról írok.

Mi az az innováció? Nagyon fontos, hogy a Palkovics-tervről írva különítsünk el három fogalmat: innovációt, kutatás-fejlesztést és tudományos kutatást. A fejekben elég nagy a zavar, hogy ezek pontosan mit is jelentenek, noha pontos elhatárolásuk nélkül nem lehet megérteni, mi a baja az akadémia kutatóinak.

Az innováció gazdasági (illetve társadalomtudományi) fogalom és jelenség. Azt értjük alatta hogy a gazdaság szereplői (magán- és állami szereplők egyaránt) teljesítményüket, versenyhelyzetüket, nyereségességüket azzal javítják, hogy a tudomány új eredményeinek felhasználásával új és jobb termékeket, szolgáltatásokat dobnak piacra, illetve a tudomány új eredményeivel javítják a termelés módját.

Mint minden stratégiai eszköz, eredményt csak akkor hoz, ha a mindennapi gyakorlatba átültethető. Enélkül a legjobb stratégiai is csődöt mond. Ahhoz, hogy egy cég (vagy összességében egy ország gazdasága) innovatív legyen, több feltétel együttes jelenlétére van szükség.

Szükség van például pénzre. Az innováció drága dolog. Egy új termékből prototípusokat, nullszériát kell gyártani, minőségi, biztonsági tanúsítványokat kell beszerezni. Az új termelési módszerekhez az üzemet fel kell szerszámozni. Ehhez adminisztratív és jogi háttér is kell, új szerződéseket kell írni stb.

Ebből természetesen következik, hogy az innováció a nagyon nagy és a nagyon kis cégek sportja. A nagyon nagynak azért mert nagyon sok pénze van rá (vagy éppen a kicsi, kreatív innovátorok felvásárlására) a kicsinek meg azért, mert sokszor nincs rá választása.

Az állam ebben ott tud segíteni, hogy az innovációra használható kapacitás egy részét az adófizetők pénzéből fenntartja, és azt a gazdasági szereplők rendelkezésére bocsátja. Érdekes kérdés, hogy a forrásokat elvonó Palkovics-terv ezt hogyan szolgálja.

Az innováció tényleges versenyelőnnyé formálásának ugyanilyen fontos része a humán tényező. És itt most nem csak a tudósokra kell gondolni. Az új, jobb terméket le is kell tudni gyártani. Ehhez pedig képzett munkaerőre van szükség. Olyanra, amelyik nemcsak egyféle folyamatra van betanítva, hanem olyanra, amelyiknek a tagjai képesek bármikor viszonylag rövid idő alatt új termékek és szolgáltatások gyártására átállni.

Végül, de nem utolsó sorban (kihagytam pár dolgot, pl. a megfelelő politikai stabilitás miatt kockázatos innovációkat végrehajtani hajlandó döntéshozók) kellenek tudósok.

Mire jó a tudomány?

Itt viszont különítsük el a K+F tevékenységet és az alapkutatást. A tudomány alapvető feladata, bármennyire is túl általánosnak hangzik ez: a világ jobb megértése. Miért villámlik? Miért lesz az egyik ember rákos, a másik pedig nem? Miért érzékelünk apró röntgenimpulzusokat a világmindenség távoli sarkából? Miért porozzák be a méhek az egyik repcetáblát és miért kerülik a másikat?

A K+F viszont valamilyen konkrét probléma megoldására koncentrál. Mindkettőt tudósok csinálják, de eltérő szemlélettel. Az alapkutatás és a K+F közötti határ állandóan mozog, amelyik az egyik nap még alapkutatás volt, másnapra egy cég konkrét feljesztési projektje lehet.

Mondok egy példát: a WiFi lényege az, hogy nagyon kis teljesítményű rádióadók sugározzák a jelet, mert vannak olyan antennák, amelyik borzasztóan rossz jel/zaj arány mellett is megbízhatóan tudják, viszonylag nagy (akár 20-30 méteres) távolságból venni egy bizonyos frekvencián nagyon kis teljesítménnyel sugárzó forrás jeleit. Azt, hogy az emberiség erre képes, annak köszönhetjük, hogy ausztrál rádiócsillagászok sok milliárd fényévre levő rádióforrások (valamelyik fajta felrobbant csillag, vagy tán fel se robbant, ezeket mindig keverem) jeleit kutatták, és azzal kellett szembesülniük, hogy lenn Ausztráliában kb. a Kossuth Rádió is jobban fogható mint egy ilyen milliárd fényéves jel. Megcsinálták hát az antennát, amelyik ilyen zavarviszonyok közepette is veszi a jelet.

Aztán rájöttek, hogy ez másra is jó...

Ellentétben az innovációval és a K+F-fel, a tudományos kutatás nem gazdasági, hanem kulturális jelenség. A legtöbb kutató nem azért kutat, hogy ő legyen a következő Edison és milliárdos legyen. Nyilván nem remetékről beszélünk, de

To boldly go where no one went before. 

„Viszont hát a tudósok azok egy ilyen mihaszna banda, amelyik naphosszat doktoranduszokkal prücsköl a laborban, oszt nem tudjuk mire megy el az a sok pénz!” Legalábbis ezt sugallják, hogy erről van itten nagyba’ szó.

Nem a tudós felelőssége, hogy felhasználják-e, amit kikutatott

Menjünk tehát tovább oda, hogy elfogadtuk, hogy nem minden tudományos kutatást és nem minden kutatási eredményt lehet azonnal direkt üzleti-ipari innovációra használni. Van alapkutatás. Felesleges? Nem az. Az nem a tudós felelőssége, hogy az eredményeit használják vagy sem.

Az MTA-nak vannak olyan intézetei, amelyek hétköznapi ésszel gondolkodva feleslegesnek tűnnek. De egy jogi, szociológiai, pszichológiai, közgazdasági kutatást nem a boltban kell használni annak eldöntésére, hogy parizert vagy kenőmájast vegyünk.

Ellenben például, ha törvényeket írunk alapvető társadalmi kérdésekben, akkor ezeket a tudósokat lehet megkérdezni. Megéri nekünk Paks 2? Az állam azért fizet atomfizikusokat, hogy mondják meg.

Kell Budapest-Belgrád gyorsvasút? Elő a közlekedésmérnökökkel! Nem járnak a cigányok iskolába, pedig már rendőrrel próbáljuk megoldani? Néprajzosok, szociológusok, van erről valami kutatás?

Vagy Farkas Flóri, a másik nagy tudós.

De még mindig ott tartunk, hogy mi van, ha ezek elpazarolják az a sok pénzt? 

Mondjuk konferencia címén kaviár-pezsgő orgiákat tartanak valahol? Ezzel kiválóan lehet hülyíteni a közvéleményt, csak az a helyzet, hogy az Orbán-kormány korábbi, a tudománypolitikáért felelős vezetője, Pálinkás József vezetése alatt lezajlott már egy reform, amely bevezette azokat a megoldásokat, amelyek nagyjából megegyeznek a világ másik többi részén alkalmazottakkal.

Kezdjük ott, hogy a tudományos teljesítményt, ha tökéletlenül is, lehet mérni. A publikációk, az „impact factor” bármennyire is gyűlöletes, és a tudományt sok helyen eltorzító dolgok, azt azért megmutatják, hogy mennyire intenzív tudományos munka folyik valahol.

De nem abban a modellben, amely a Pálinkás-érában felállt.

Ez nagyjából a következő:

+ vannak projektek, amelyek 3-5 évig futnak és ez idő alatt eredményt kell produkálni, és az eredmények ismeretében írnak ki új projektet;

+ van olyan tudományos tevékenység, amelyet nincs értelme projektalapon finanszírozni (levéltárak, génbankok, arborétumok, gyűjtemények fenntartása, gondozása);

+ van egy alap infrastruktúra (létesítmények fenntartása, kutatók alapfizetése, alap tudományos felszerelés megvásárlása) amelyet a projektektől függetlenül kell biztosítani.

A jelenlegi modellben a pénz nagy része projektalapú, vagyis a mindenkori kormánynak nagyon konkrét beleszólása van (lehetne) abba, hogy mit kutassanak a tudósok. Ez egyébként nemcsak magyar hanem nemzetközi irányítás alatt is áll, mivel a projektek jelentős része nemzetközi. Vagyis

A Palkovics-terv hosszasan emleget különböző nemzetközi példákat a projektalapú finanszírozásról. Ezek a (mindenkori) kormány vesszőparipái. És mint mindig, most sem pont úgy igazak, ahogy a kormány mondja. A felsorolt példák ugyanis nem tisztán projektalapú finanszírozásban működnek, hanem a fent vázolt vegyes rendszer helyi változatában.

Mi hát a cél?

A csicskáztatás. Egyrészt itt is megy az egész államháztartáson végigvert takarékoskodás, amelyet most már „gazdaságvédelmi programnak” hívnak. Palkovics tapasztalt topmenedzserként pontosan tudja, hogy forráselvonással ezt a társaságot nem fogja nagyobb teljesítményre késztetni.

A pénz kevesebb, és még egymásnak is ugrasztja őket. Azt, hogy

Ezzel Palkovics elvállalja, hogy ő legyen az MTA Handó Tündéje. Hogy ez neki miért jó, azt nem tudom megmondani. Remélem ő reggel a tükörben meg tudja mondani. Mielőtt köpne.

Ésik Sándor cikke megjelent a Diétás Magyar Múzsán is, itt lehet lájkolni.