Úgy döntöttem, itt az idő elveszteni a tudatosan tartogatott amerikaifoci-szüzességemet. Nem mondom, hogy megérte, de rájöttem pár fontos dologra. Egy előítéletekkel és elalvással folytatott kilátástalan küzdelem igaz története.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
Szeretek kísérletezgetni, fiatalkoromban is nyitott voltam már az újra: a Meki új burgereit például mindig sietve kóstolom meg, de moziba is viszonylag gyakran járok,
ezt az NFL-dolgot eddig viszont úgy kerültem el, mint Fodor Gábor a polgári munkákat.
Meg is mondom, miért: jó magyar módjára én nem hiszek a kultúrák keveredésében, és foci számomra csak egy van, ami természetesen pont nem a még csak nem is kerek labdával játszott amerikai verzió, hanem az, ami még háborúk kirobbantására (vagy legalábbis az oda vezető úton való haladásra) is alkalmas. Ebbe a világképbe egyszerűen nem fért bele ez a hülyéskedés mindenféle yardokkal meg olyan dolgokkal, amikről én még csak tudni sem akartam az eddigi harminckét évemben.
Minden, amit távoltartanék a sporttól
Aztán valahogy csak kitaláltam, hogy megnézem az 53. Super Bowlt a Los Angeles Rams és a New England Patriots részvételével annak ellenére, hogy minden amerikaifoci-rajongó barátom azt mondta, hogy ezek a meccsek általában maximum arra alkalmasak, hogy örökre elüldözzenek pár kezdőt a sporttól.
Ezt valódifoci-rajongóként nyilván hülyeségnek gondoltam, hiszen nem tudtam elképzelni, hogy mondjuk a Bajnokok Ligája döntője annyira stabilan szar lenne évek óta, hogy arról le akarjak beszélni másokat. Gyorsan
rájöttem persze, mi áll a háttérben: az, hogy a teljes közvetítés több, mint négy órán keresztül tart. Úgy, hogy papíron négyszer tizenöt perc a játékidő.
Amikor megírtam, hogy egy rendes szurkoló számára egy meccs egésznapos program, nem arra gondoltam, hogy tényleg kihúzzák hazai idő szerint nagyjából egész estére a Super Bowlt, és már előre el is szörnyedtem, miféle dolgok várhatók a Los Angeles Rams-New England Patriots meccsen, vagyis inkább a meccs körül.
Mivel valamennyire követtem egy időben az amerikai kosárlabdaligát, az NBA-t, és úgy általában szeretek olvasni a világ dolgairól,
nyilván voltak ismereteim az amerikai csapatsportok körüli dolgokról. Ezek röviden úgy foglalhatóak össze, hogy: „minden, amit én erővel tartanék távol a sporttól.”
De menjünk szépen sorban.
Azt például értékeltem, hogy a drámai videós felvezetésen és a himnuszon kívül nem törődtek túl sokat a felvezetéssel, de hát így is fél óra telt el, ameddig történt valami sportjellegű dolog az atlantai szupermodern stadionban.
Itt azt hittem, hogy beindul majd a pörgés, de hát óriásit tévedtem: az egy dolog, hogy itt megáll a játékidő két támadás között is, de ez például oda vezetett, hogy már húsz perc telt el az első negyedből az én számításaim szerint, az NFL órája viszont azt akarta velem elhitetni, hogy még mindig tíz perc van hátra. Igen, a tizenöt perces negyedből.
Mivel vasárnap éjjelről beszélünk, őszintén szólva kicsit el is bambultam, és azt hittem, vége is a negyednek, mikor visszakapcsolt a Sport TV a stúdióba, de óriásit tévedtem: ebben a sportban egyszerűen annyira nincs folyamatos játék, hogy
az európai foci felesleges felvezetésének számító tévés okoskodás itt a koncepció részét képzi.
Az tett tönkre, ami pályán kívül történt
Apropó, reklámok: aki nagyon szeretne meggyőzni róla, mennyire fontos sportesemény egy Super Bowl, az tízből kilenc alkalommal előadja, hogy a világ legdrágább reklámideje is itt van. Itt tenném helyre a dolgot: persze biztos számít valamennyit a reklámidő ára is, de őszintén mi köze van annak a sporthoz, hogy valamelyik autógyár, müzlikészítő vagy ruhacég valami fontos társadalmi üzenetbe csomagolva akarja eladni az idei hülyeségeit?
Egy Németország-Hollandia focimeccsen vagy akár egy Liverpool-Manchester Uniteden foglalkozott valaha is ember azzal, mennyibe kerül reklámidőt venni? Naugye.
Mivel a meccs csak egy amúgy kicsit folyamatosabb játékkal végülis egész nézhető, ráadásul nem is túl bonyolult csapatsport képét mutatta, az én magyar stadionokban szocializálódott lelkemet végül nem is a pályán látottak tették tönkre, hanem minden, ami a pályán kívül történt.
Márpedig ilyenekből sokkal több van: a cheerleaderekkel, közönségpásztázó kamerákkal és egyéb hülyeségekkel terhelt meccset tulajdonképpen maga alá nyomta a showműsor, ami miatt hirtelen
nem is a mi focinkhoz kezdtem fejben hasonlítani az egészet, hanem az Eurovíziós Dalvesztiválokhoz. A kettőt leginkább az köti össze, hogy mivel rettentő hosszúak és nem is történik rajtuk semmi,
érdemes olyan bulikat szervezni köréjük, amiken a kaja és a pia elfeledteti, mennyire kilátástalan ez az egész valójában.
Összességében már majdnem két órája ültem félálomban, amikor eljött a félidő, vele a teljes összeomlás: ez a idő hagyományosan arra van kitalálva, hogy te elmenj pisilni, sorba állj sörért, ilyesmi. A Super Bowl nem ilyen, itt van a Halftime Show, ami – bár egy tizenöt perces koncertről van szó – mostanra akkora eseménnyé változott, hogy Lady Gaga egy egész dokumentumfilmet szentelt annak, mekkora emberi teljesítmény felmenni teljes biztosítással egy stadion tetejére is énekelni.
Ezúttal hosszú variálás után a Maroon 5 zenekar, Travis Scott és Big Boi léptek fel, ami még az ennek megítélésére hivatott szakértők szerint is pont olyan unalmas volt, mint amilyen a Maroon 5 zenéje. De bennem már megint csak az a kérdés merült fel, ami a szuperdrága (a magyar közvetítésben értelemszerűen nem látható) reklámoknál:
Mégis kit érdekel ez az egész, amikor én meccset akarok nézni?
Hát könyörgöm, ha én koncertet akarok, akkor veszek egy koncertjegyet, esetleg megnézem Youtube-on, de végső esetben akár az MTV-re is odakapcsolhatok.
Azzal tisztában vagyok, hogy az USA-ban kevésbé jellemző az a mindent felülíró szurkolás, mint a csodálatos Európában, de azért mégis elkezdtem sajnálni azokat az embereket, akik mondjuk Los Angeles Rams-szurkolóként életük egyik nagy napjára készülnek, ehhez képest a Maroon 5 fellépését kell nézniük.
Belegondolva egyszer éltem át hasonlót, amikor úgy hat éve a Hooligans lépett fel a Diósgyőr-Videoton szünetében, akkor szerencsére egy emberként szarta le mindenki a produkciót.
De persze ez nem meglepetés, hiszen én eddig is sejtettem, hogy Miskolc jobb hely, mint Atlanta.
A kétrétegű Super Bowl-hazugság
Nagyjából három óra után jöttem rá, hogy létezik egy kétrétegű Super Bowl-hazugság:
sporteseményt hazudnak neked, miközben valójában reklámokat kell nézned, a reklámokról pedig azt hazudják neked, hogy fontos üzenetet közvetítő, értékes rövidfilmeket látsz, miközben csak nagyon sok pénzért üzenik neked, hogy vegyél meg valamit.
A legvégére kicsit magáról a sportról is tudok beszélni azért! Mint minden csapatsport, valamennyire érdekes az amerikai foci is, és persze virágozzék minden virág, nem vagyunk egyformák. De! Szóval itt van ez az alábbi videó, én ezt hívom látványosnak. Erős lövés, zörög a háló, minden.
De tudok mutatni magyar pályáról is példát, pedig itt ugye szar a foci!
Szóval egészen meglep, hogy az a fajta fent is látható kőegyszerű bunkóság, ami az európai focit ennyire közérthetővé teszi, gyakorlatilag teljesen hiányzik az amerikai verzióból.
Itt vannak nagy elkapások meg ilyesmi, de hát egyszerűen ezek nem néznek ki annyira jól, mint az, ha valaki harminc méterről beveri a labdát a kapuba. Az amerikai foci tényleg olyasmi ehhez képest, mint a sakk, de hát nem véletlen, hogy nem nézek sakkot sem a tévében.
Többek közt emiatt is teljesen felesleges honvédőként rettegni tőle, hogy az amerikai foci átveszi a hatalmat Európában. Egyszerűen azért, mert tök más. Szerintem persze bénább, de nem is az én véleményem számít, hanem az, hogy mekkora a különbség:
ameddig a mi focinkban egyszerre van benne az 1900-as évek teljes történelme rendszerváltásokkal, háborúkkal és boldoggá tett országrészekkel, addig az amerikai verzió csak egy ürügy arra évente, hogy egész nap zabálj a haverokkal.
Végülis mindkettő jó buli.
Azt mondjuk megtudtam utólag, hogy ez még az amúgy sem túl erős Super Bowl-szinten is egy kifejezetten nézhetetlen meccs volt, úgyhogy csak azért sem adom fel a a dolgot a Patriots 3-13-as (azóta sem tudom, miért hány pont jár) győzelmével végződő meccsével, és talán nekimegyek megint. Szerintem például élőben egy magyar meccsen, élőben ugyanis minden jobb. Meg az legalább nem éjfélkor kezdődik.
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
