Eszében sincs Orbánnak kilépni a NATO-ból, de ettől még nem lesz Amerika barátja

Hiába utalt Orbán Viktor arra az amerikai nagykövetnek, hogy a magyar kormány célja a katonai semlegesség lenne, ezt ő se gondolhatta komolyan, hiszen egy ilyen lépés a NATO-tagság feladásával járna. Magyarország azonban vitathatatlanul távolodik a nyugati világtól, pedig a miniszterelnök tökéletes szövetségest találhatna az EU elleni „szabadságharcához” Amerikában.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Orbán Viktor Ausztriát csinálna Magyarországból. Biztonságpolitikai értelemben legalábbis, már ha hinni lehet az Átlátszó forrásainak, akik arról számoltak be az oknyomozó portál újságírójának, hogy a magyar miniszterelnök erről beszélt az Egyesült Államok budapesti nagykövetének, David Cornsteinnek, mikor decemberben találkoztak.

A források szerint egyértelmű volt a kontextus: a kormányfő nyugati szomszédunk katonailag semleges státuszára utalt. Egyrészt meglepő, hogy épp az első Orbán-kormány regnálása óta NATO-tagállam Magyarország miért is törekedne a katonai semlegesség elérésére, másfelől,

Orbán Viktor és Szijjártó Péter tegnap ugyan fake newsnak nevezte az esetről beszámoló sajtóhíreket – jellemzően olyan dolgokat cáfolva, amit nem is állított az eredeti írás –, nekünk mégsincs okunk kételkedni abban, hogy a fenti beszélgetés tényleg így zajlott le a kormányfő és a nagykövet között.

Abban ugyanakkor már igen, hogy Orbán ezt tényleg így is gondolná, és nem csak a bilaterális védelmi együttműködés halogatása kapcsán felmerülő amerikai aggodalmakat igyekezett ily módon elütni. Washington 2017 őszén kereste meg a magyar kormányt azzal a kéréssel, hogy frissítsék fel az 1997 óta érvényben lévő megállapodást, mely a katonai együttműködés technikai részleteit fekteti le. A magyar fél vonakodása miatt azonban mindmáig nem történt előrelépés az ügyben.

Hülyék lennénk feladni a NATO-tagságot!

Először is szögezzük le: a katonai semlegesség elsődleges alapfeltétele, hogy egy ilyen státuszt kivívni akaró ország ne legyen tagja egyetlen katonai szövetségnek sem. Ez jelenleg nem áll fenn hazánk esetében. Magyarország és a magyar kormány is óriásit veszítene a NATO-ból való kilépéssel. A szervezet nyújtotta biztonsági garanciák mellett hazánk nemzetközi politikai súlyát is nagyban meghatározza, hogy az Észak-atlanti Szövetség tagjai vagyunk. Ezekről az aktuális viszonyok között önként lemondani politikai infantilizmus lenne.

hiszen ezáltal megkerülhetetlenek lesznek bizonyos ügyekben, ami jelentős diplomáciai mozgásteret biztosít számukra.

Kötve hiszem, hogy Orbán mindezen lehetőségekről csak úgy lemondana egy olyan, minimális politikai haszonnal kecsegető dologért cserébe, mint a katonai semlegesség. A törzstábor számára ugyan imponáló lehetne a sajátos magyar utat járó államférfi képének ilyen irányú megerősítése, de a semlegesség egy igencsak képlékeny státusz.

Ennek eléréséhez ugyanis messze nem elég, hogy egy állam kimondja magáról, hogy a mai naptól kezdve semleges álláspontot képvisel az összes jövőbeli fegyveres konfliktusokban. Ha a nemzetközi közösség, azon belül is a meghatározó hatalmak nem ismerik el a semlegességét, akkor a deklaráció még annyit sem ér, mint a papírlap, melyen szignójukkal érvényesítették az ezirányú elhatározásukat az adott állam vezetői.

mint egy olyan államnak, amely egy katonai szövetség előnyeit élvezi. Ausztria és a szintén semleges Svájc esetében ez nem annyira megterhelő, de kötve hiszem, hogy a magyar költségvetés súlyos megszorítások nélkül ki tudná gazdálkodni az ehhez szükséges forrásokat.

Kiváltképp, hogy a megfelelő szintű önvédelmi képességek kialakítása nem csak a rendszeresen jelentkező költségeket emelné meg számottevően, hanem óriási kezdeti befektetést is igényelne. A magyar haderő állapota pedig a nagy haderőfejlesztési bejelentések ellenére sem változott még érdemben. Az Azonnali egy egész sorozatot szentelt a Magyar Honvédség és a környező országok hadseregeinek összehasonlítására: a gondolatkísérletből kiderült, hogy több szomszédunk is meg tudna szorongatni minket.

Ha már a miniszterelnök Ausztriát hozta példának, azt sem szabad elfelejteni, hogy nyugati szomszédunknak – Svájchoz hasonlóan – a földrajz és hadsereg felépítése is kedvez a semlegesség fenntartásában. Magyarország nem rendelkezik se magashegységekkel, se nagyszámú, kiképzett tartalékossal, így – semlegesség ide vagy oda – egy potenciális ellenfél vélhetően nem túl sokat gondolkozna a fegyveres agresszión, ha felmerülne ez a lehetőség a hazánkkal szembeni érdekérvényesítése kapcsán.

Washington rossz, Moszka és Peking jó?

Az utóbbi években nyilvánvalóvá vált – Trump ide, vagy oda –, hogy a magyar kormány nem törekszik szoros kapcsolatokra Washingtonnal. Ahogy az Átlátszó cikke is felsorolja, a CEU-ügy és a bilaterális védelmi együttműködés halogatása mellett az is erre enged következtetni, hogy a Magyar Honvédség közelmúltbeli eszközbeszerzései során az amerikai hadiipari vállalatok semmilyen szerephez sem jutottak.

Egy harckocsit vagy egy helikoptert évtizedekre vásárol egy állam, abban a tudatban, hogy egyrészt nem kerül fegyveres konfliktusba azzal az állammal, ahol a gyártócég honos, másrészt az adott ország vezetése bürokratikus akadályokat sem fog mozdítani az üzemidő alatt szükséges karbantartási és egyéb szolgáltatások elé.

Hogy miért, arról legfeljebb csak találgatásokba bocsátkozhatunk, hiszen a magyar kormány nemes egyszerűséggel nem indokolja meg nyilvánosan ezirányú döntéseit. Ezért inkább foglalkozzunk a tényekkel. Ezek amúgy is elég beszédesek. 

A magyar kormány végre valahára elkezdett költeni a hadseregre, amit mi sem győztünk dicsérni az Azonnalin. Alapvetően európai hadiipari vállalatokat vontunk be a fejlesztésekbe, ami önmagában nézve ugyancsak üdvözlendő.

A szárazföldi erők fegyverzete cseh kézifegyverekkel, német harckocsikkal és önjáró tarackágyúkkal bővül. A nagyszabású szállító helikopterbeszerzés mellé viszont – mely a német-francia Airbust hozta helyzetbe –, a magyar kormánynak belefért, hogy a helyzetet kihasználva nem tőlük veszünk egy füst alatt harci helikoptereket is, hanem inkább a régi Mi-24-eseinket újíttattuk fel az oroszokkal húszmilliárdért. Igaz, hogy legkésőbb

Hogy Orbán oroszokkal való nagy barátságának hátterében mi áll, ugyancsak a találgatások terepe. Az viszont nem igazán kérdőjelezhető meg, hogy létező dologról van szó, hiába is akarja kicsinyíteni ennek jelentőségét a kormányzat. A metrófelújítás, Paks 2, a szankcióellenes politika, vagy Ukrajna NATO-kapcsolatainak akadályozása bár magyar szempontból is magyarázható, de egyértelműen inkább a Kremlnek kedvez. 

Nem csak az oroszok vannak azonban ilyen kitüntetett szerepben. Kínához is hasonlóan viszonyul a magyar kormány. Orbán még olyan, a magyar szempontból masszívan veszteséges befektetésbe is hajlandó beszállni, mint az új Budapest-Belgrád vasútvonal kiépítése, hogy közelebb kerüljön Pekinghez. Érdemi gyümölcsei viszont nem igazán vannak a kormányfő próbálkozásainak. De aprópénzen kívül mi is lehetne?

Kémkedés gyanúja miatt egyre több nyugati ország lép fel a telekommunikációs eszközöket gyártó kínai cég ellen, de a magyar kormány szerint semmilyen biztonsági kockázatról sincs szó. Még a Huawei lengyelországi kémügye sem rázta meg Orbánékat, pedig a szoros szövetségesüknek számító varsói kormány még azon is elgondolkozott, hogy kitiltja a kínai vállalat eszközeit a közszférából.

És itt jön a millió dolláros/rubeles kérdés

A lengyelekről – a fenti ügytől függetlenül – érdemes lenne példát vennünk. Varsó jól felismerte, hogy az Egyesült Államokkal ápolt szoros szövetségesi viszony nem csak az oroszok jelentette biztonsági fenyegetés miatt kiemelten fontos számukra, hanem az Európai Unióval folytatott vitáikban, és a nemzetközi diplomácia egyéb területein is nagyobb mozgásteret biztosít számukra.

Donald Trump hatalomra kerülésével a nyugat-európai országok egyre inkább abba az irányba mozdultak el, hogy a kevésbé megbízható washingtoni vezetés miatt nem a NATO-n, hanem az Európai Unión belüli védelmi együttműködést kellene szorosabbra fűzni. Ez viszont csak akkor működhet hatékonyan, ha a kelet-európai tagállamok is beszállnak. Itt nyílik egy jól kihasználható alkupozíció azok számára, akik szoros kapcsolatokat ápolnak az Egyesült Államokkal, hisz megalapozottan hivatkozhatnak arra, hogy nem akarnak párhuzamosságokat. Az Azonnalinak tavaly októberben nyilatkozó német politikusok elég határozottan kritizálták is a lengyel kormányt, hogy nem hajlandó forrásokat szánni az EU-s védelempolitika megreformálására. Varsó az álláspontja esetleges megváltoztatásáért cserébe nyilván kérhetnéne is valamit.

A multilaterális egyezmények helyett a közvetlen, bilaterális viszonyra fókuszáló, a demokráciával kapcsolatos kritikákat háttérbe szorító

De nem, Orbán Viktornak úgy látszik, hogy inkább Oroszországra és Kínára van szüksége. Millió dolláros/rubeles/jüanos kérdés, hogy miért? Hogy a nemzetközi mozgásterünket nem fogja növelni a két államhoz való közeledés, az előre borítékolható. Sőt, még a NATO- és EU-tagságunk nyújtotta lehetőségeket sem tudjuk majd maradéktalanul kihasználni.

Válaszolnál a cikkre? Csak egy mailbe kerül!