+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Berg Dániel
2019. január 29. kedd, 10:06
Majd akkor lehet öltönyben interpellálni és konferenciázni, ha visszaépítettük a demokrácia alappilléreit. Addig viszont konfrontálódni kell! Válasz Ésik Sándornak.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Ki számít politikusnak? A legegyszerűbb válasz, hogy a politikusok azok az emberek, akik egy politikai pártban szerepet vállalnak, képviselik a pártot és a szavazóit, és szavazatokért kampányolnak választásokon.

 

De pontosan mit csinál egy politikus, amikor dolgozik?

 

Határozati javaslatokat készít és terjeszt elő, sajtótájékoztatókat tart, esetleg politikai programot mutat be, vagy vitákon vesz részt? Ezek mind hozzátartoznak a politizálás klasszikus eszköztárához. Ugyanakkor ezek az eszközök az Orbán-rendszer kilencedik évében csekély hatással bírnak a mindennapokban.

 

A konfrontáció nem provokáció

 

Feltételezem, hogy ilyen és hasonló komoly foglalatosságokra gondol Ésik Sándor, amikor azt írja, hogy a Momentumnak „elő kell venni az öltönyös oldalát”, és párttá kell válnia, mivel a mindannyiunkban rejlő kispolgár pártokra akar szavazni, nem provokátorokra.

 

De polgárok csak a demokráciában léteznek, és az Orbán-rendszer nem demokrácia.

 

Vagyis pontosabban: már nem demokrácia, de még nem teljesen diktatúra. Az Orbán-rendszer ugyanis csak addig tűri a polgárságot, amíg az mindenben egyet talál érteni vele – még egy polgár számára vállalhatatlan ügyekben is. Ezért 2019 Magyarországán polgárnak lenni egyre inkább a politikából, közéletből való kivonulást jelenti – amivel pont a polgárság lényege szűnik meg.

 

Konfrontálódni kell a hatalommal, és le kell rántani a leplet a látszatdemokráciáról! A politikus dolga az, hogy képviseljen egy értékrendet, és mindent megtegyen, hogy érvényesítse a szavazói érdekeit az adott politikai helyzetben. Akkor is, ha éppenséggel nincs még parlamenti képviselője. Erre szolgálnak a szokványos politikai eszközök egy demokráciában.

 

Itt viszont nem sokat segít a sajtótájékoztató, a parlamenti határozat benyújtása, az interpelláció. Az Orbán-rendszerben ez szinte minden esetben érdektelen, vagy öncélú pótcselekvés.

 

Mi a komolytalanabb: bemenni a „közmédiába” és számonkérni a propagandistákat, vagy beadni a háromezredik határozati javaslatot, amit csuklóból elkaszál az állampárt?

 

Persze az a kérdés jogos, hogy mit várnak el manapság egy politikustól a szavazók.

 

Kik az ellenzéki szavazók?

 

A választók több, mint fele nem az Orbán-rendszerre szavazott áprilisban. Ezért ha csak a rendszerellenes szavazókra gondolunk, akkor egy elég sokszínű csoportról van szó. Mégis sok bennük a közös.

 

Ők a kizsákmányoltak, az ellehetetlenítettek, a kiábrándultak. Ők azok, akik minden nap bemennek gürcölni a multihoz, mert hó végén ki kell fizetni az albérletet, de látják, hogy az előrejutásuk garanciája nem a munka, hanem a lojalitás. Ők azok, akik dühösek, mert érzik, hogy minden nap egyre csak fogy körülöttük a levegő.

 

De ők azok is, akik jómódban élnek, akik jól jártak az egykulcsos adóval, akiknek nincsenek napi megélhetési gondjaik. Az Orbán-rendszer őket sem hagyja békén, bármennyire is távol próbálják élni az életüket a politikától. Már tudják ők is: hiába vonulnak ki a közéletből, mert felvásárolják az újságokat, amiket olvasnak, megszüntetik a kulturális tao-támogatást, lezüllesztik az iskolákat és kórházakat, és olyan gyűlöletet keltenek a propagandával, amelyhez muszáj viszonyulni.

 

Nem mi provokáljuk őket, hanem a rendszer, meg annak végtelen arroganciája és cinizmusa. Hangot akarnak adni az elégedetlenségüknek, és fricskát akarnak mutatni a hatalomnak, ami minden nap megalázza, lekezeli és hülyének nézi őket.

 

Elégedetlen tömegeket csak cselekvéssel és aktivizmussal lehet megmozgatni. 

 

Nem elég, hogy van ellenzék, ellenállni is kell! 

 

Sok jó példa van, amiből tudunk tanulni, a szerb OTPOR! munkásságától a színes forradalmakon át az arab tavaszig. Ezek a mozgalmak sokkal nagyobb hatalmú autokratákkal konfrontálódtak, mint Orbán Viktor. Kreativitásukkal és lendületükkel képesek voltak kitörni az ellenfeleik által lefektettet politikai keretek közül. Azt lehet vitatni, hogy végül mennyire voltak sikeresek, de képesek voltak megszólítani és mozgósítani nagy tömegeket.

 

A legfontosabb tanulságuk tehát az, hogy

 

az ellenállás nem maradhat meg pártpolitikai szinten, nem maradhat meg az „elit” szintjén, mert akkor kárhozatra van ítélve.

 

A politikusok dolga az Orbán-rendszerben az, hogy reményt adjanak a reményvesztetteknek, példát mutassanak az apátiában tengődőknek, és eszközt adjanak az ellenállók kezébe.

 

Mert ezt a rendszert csak a társadalom aktív részvételével lehet elsöpörni, és ehhez csökkenteni kell a távolságot a politikusok és az emberek között. Ez

 

úgy nem fog menni, ha tovább játsszuk a klasszikus politikust, és nem merünk kemény hangú közleményeknél határozottabb módon konfrontálódni a hatalommal.

 

Nem véletlen, hogy eddig az adventi tüntetések alatt voltak a legszimpatikusabbak a parlamenti pártok az embereknek: mert képesek voltak kilépni az orbáni látszatdemokrácia díszletei közül.

 

Ha februárban szépen csendben visszaülnek a T. Házba és folytatják a sajtópolitizálást, mintha mi sem történt volna, akkor semmit nem tanultak az egészből. Persze fontos, hogy legyen politikai vízió és jövőkép, de ezt nem csak tévéstúdiókban és sajtófalak előtt kell bemutatni, hanem az utcán, a tömegben.

 

Egész egyszerűen először vissza kell építeni a demokráciát és annak előfeltételeit.

 

S ha már visszaépítettük a demokrácia alappilléreit, akkor lehet majd öltönyben interpellálni és konferenciázni.

 

Mi parlamenten kívül mozgalomként, a konfrontációban hiszünk. Akinek ez nem szimpatikus, annak (és mindenki másnak is!) jó szívvel ajánlom a 364 oldalas szakpolitikai programunkat.

 

A szerző a Momentum elnökségi tagja, és Ésik Sándor Itt az ideje párttá válniuk a provokátoroknak című cikkére reagált. Hozzászólnál? Vitatkoznál? Írj nekünk!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Rasmussen ugyanakkor kitalálta az ellenszert is: minden párt vállalja fel, hogy nyilvánosságra hozza a támogatóit!

Az ellenzék utcára hívta híveit, akik majdnem betörtek a miniszterelnöki hivatal épületébe is.

Ördögvillával csápoló zombikat láthatunk a norvég youtuber, Leo Moracchioli legújabb klipjében, aki Michael Jackson ikonikus számát, a Thrillert dolgozta fel metál stílusban.

Ha nem teljesül a kérésük, akkor a kisebbségi kormány komoly bajba juthat.

Vajon mit akar a bizottsági alelnök a 18 éves diáklánytól?

A hét kérdése

Újabb intézkedéseket jelentett be Orbán Viktor annak érdekében, hogy ne fogyjon tovább a magyar. De elég ez bármire is? Mondjátok meg ti!

Azért ide elnéznénk

Vienna meets Ungarisch. Gergely's Raise Four, február 16.

Világhírű természetfotósok képeit lehet megcsodálni február 16-án Budapesten.

Szerzők, fordítók, műhelyek, beszélgetések és nagy találkozások Budapesten, február 17. vasárnapig!

Hogy végzi a munkáját a Magyar Filmalap? A Revizor folyóirat kivesézi február 18-án.

Ezt is szerettétek

Egy tangóharmonika, egy ember, egy dal, hat nép. Melyik a legjobb? A bosnyák? A horvát?

Milyen lesz a kontinens, amikor százéves lesz a világ legsikeresebb utópisztikus projektje? Mondjátok el ti az Azonnali novellapályázatán!

Hiába ugyanis a rengeteg adat, ha nem tudjuk őket kutatható módon megőrizni; márpedig jelenleg még ötlet sincs erre.

És vajon mit keresett a Jobbik évadnyitóján az LMP társelnöke vagy éppen Márki-Zay Péter?

Twitter megosztás Google+ megosztás