+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Berg Dániel
2019. január 29. kedd, 10:06
Majd akkor lehet öltönyben interpellálni és konferenciázni, ha visszaépítettük a demokrácia alappilléreit. Addig viszont konfrontálódni kell! Válasz Ésik Sándornak.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Ki számít politikusnak? A legegyszerűbb válasz, hogy a politikusok azok az emberek, akik egy politikai pártban szerepet vállalnak, képviselik a pártot és a szavazóit, és szavazatokért kampányolnak választásokon.

 

De pontosan mit csinál egy politikus, amikor dolgozik?

 

Határozati javaslatokat készít és terjeszt elő, sajtótájékoztatókat tart, esetleg politikai programot mutat be, vagy vitákon vesz részt? Ezek mind hozzátartoznak a politizálás klasszikus eszköztárához. Ugyanakkor ezek az eszközök az Orbán-rendszer kilencedik évében csekély hatással bírnak a mindennapokban.

 

A konfrontáció nem provokáció

 

Feltételezem, hogy ilyen és hasonló komoly foglalatosságokra gondol Ésik Sándor, amikor azt írja, hogy a Momentumnak „elő kell venni az öltönyös oldalát”, és párttá kell válnia, mivel a mindannyiunkban rejlő kispolgár pártokra akar szavazni, nem provokátorokra.

 

De polgárok csak a demokráciában léteznek, és az Orbán-rendszer nem demokrácia.

 

Vagyis pontosabban: már nem demokrácia, de még nem teljesen diktatúra. Az Orbán-rendszer ugyanis csak addig tűri a polgárságot, amíg az mindenben egyet talál érteni vele – még egy polgár számára vállalhatatlan ügyekben is. Ezért 2019 Magyarországán polgárnak lenni egyre inkább a politikából, közéletből való kivonulást jelenti – amivel pont a polgárság lényege szűnik meg.

 

Konfrontálódni kell a hatalommal, és le kell rántani a leplet a látszatdemokráciáról! A politikus dolga az, hogy képviseljen egy értékrendet, és mindent megtegyen, hogy érvényesítse a szavazói érdekeit az adott politikai helyzetben. Akkor is, ha éppenséggel nincs még parlamenti képviselője. Erre szolgálnak a szokványos politikai eszközök egy demokráciában.

 

Itt viszont nem sokat segít a sajtótájékoztató, a parlamenti határozat benyújtása, az interpelláció. Az Orbán-rendszerben ez szinte minden esetben érdektelen, vagy öncélú pótcselekvés.

 

Mi a komolytalanabb: bemenni a „közmédiába” és számonkérni a propagandistákat, vagy beadni a háromezredik határozati javaslatot, amit csuklóból elkaszál az állampárt?

 

Persze az a kérdés jogos, hogy mit várnak el manapság egy politikustól a szavazók.

 

Kik az ellenzéki szavazók?

 

A választók több, mint fele nem az Orbán-rendszerre szavazott áprilisban. Ezért ha csak a rendszerellenes szavazókra gondolunk, akkor egy elég sokszínű csoportról van szó. Mégis sok bennük a közös.

 

Ők a kizsákmányoltak, az ellehetetlenítettek, a kiábrándultak. Ők azok, akik minden nap bemennek gürcölni a multihoz, mert hó végén ki kell fizetni az albérletet, de látják, hogy az előrejutásuk garanciája nem a munka, hanem a lojalitás. Ők azok, akik dühösek, mert érzik, hogy minden nap egyre csak fogy körülöttük a levegő.

 

De ők azok is, akik jómódban élnek, akik jól jártak az egykulcsos adóval, akiknek nincsenek napi megélhetési gondjaik. Az Orbán-rendszer őket sem hagyja békén, bármennyire is távol próbálják élni az életüket a politikától. Már tudják ők is: hiába vonulnak ki a közéletből, mert felvásárolják az újságokat, amiket olvasnak, megszüntetik a kulturális tao-támogatást, lezüllesztik az iskolákat és kórházakat, és olyan gyűlöletet keltenek a propagandával, amelyhez muszáj viszonyulni.

 

Nem mi provokáljuk őket, hanem a rendszer, meg annak végtelen arroganciája és cinizmusa. Hangot akarnak adni az elégedetlenségüknek, és fricskát akarnak mutatni a hatalomnak, ami minden nap megalázza, lekezeli és hülyének nézi őket.

 

Elégedetlen tömegeket csak cselekvéssel és aktivizmussal lehet megmozgatni. 

 

Nem elég, hogy van ellenzék, ellenállni is kell! 

 

Sok jó példa van, amiből tudunk tanulni, a szerb OTPOR! munkásságától a színes forradalmakon át az arab tavaszig. Ezek a mozgalmak sokkal nagyobb hatalmú autokratákkal konfrontálódtak, mint Orbán Viktor. Kreativitásukkal és lendületükkel képesek voltak kitörni az ellenfeleik által lefektettet politikai keretek közül. Azt lehet vitatni, hogy végül mennyire voltak sikeresek, de képesek voltak megszólítani és mozgósítani nagy tömegeket.

 

A legfontosabb tanulságuk tehát az, hogy

 

az ellenállás nem maradhat meg pártpolitikai szinten, nem maradhat meg az „elit” szintjén, mert akkor kárhozatra van ítélve.

 

A politikusok dolga az Orbán-rendszerben az, hogy reményt adjanak a reményvesztetteknek, példát mutassanak az apátiában tengődőknek, és eszközt adjanak az ellenállók kezébe.

 

Mert ezt a rendszert csak a társadalom aktív részvételével lehet elsöpörni, és ehhez csökkenteni kell a távolságot a politikusok és az emberek között. Ez

 

úgy nem fog menni, ha tovább játsszuk a klasszikus politikust, és nem merünk kemény hangú közleményeknél határozottabb módon konfrontálódni a hatalommal.

 

Nem véletlen, hogy eddig az adventi tüntetések alatt voltak a legszimpatikusabbak a parlamenti pártok az embereknek: mert képesek voltak kilépni az orbáni látszatdemokrácia díszletei közül.

 

Ha februárban szépen csendben visszaülnek a T. Házba és folytatják a sajtópolitizálást, mintha mi sem történt volna, akkor semmit nem tanultak az egészből. Persze fontos, hogy legyen politikai vízió és jövőkép, de ezt nem csak tévéstúdiókban és sajtófalak előtt kell bemutatni, hanem az utcán, a tömegben.

 

Egész egyszerűen először vissza kell építeni a demokráciát és annak előfeltételeit.

 

S ha már visszaépítettük a demokrácia alappilléreit, akkor lehet majd öltönyben interpellálni és konferenciázni.

 

Mi parlamenten kívül mozgalomként, a konfrontációban hiszünk. Akinek ez nem szimpatikus, annak (és mindenki másnak is!) jó szívvel ajánlom a 364 oldalas szakpolitikai programunkat.

 

A szerző a Momentum elnökségi tagja, és Ésik Sándor Itt az ideje párttá válniuk a provokátoroknak című cikkére reagált. Hozzászólnál? Vitatkoznál? Írj nekünk!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Azt ígérik: minden Brüsszelbe kijutott ellenzéki párt rendszeresen fog egyeztetni a hazánkat érintő kérdésekről.

Nem generációs, inkább poltikai alapon osztja meg az új kis hableány Amerikát.

A Biebers énekeseM az X-Faktor zsűritagja és mellesleg színészként is dolgozó Puskás Peti valószínűleg messze a legnagyobb klímaharcos az összes klímacelebünk közül.

Ha a fideszesek ellene szavaznak, máris elbukott volna von der Leyen jelölése. A német politikus végül hozta a kötelezőt.

Cseh sejtetőleg támogat,
Dobrev az elnökségre bízza, Szájer kiáll mellette, Ujhelyi pedig elvi okokból Ursula von der Leyen ellen szavaz.

A hét kérdése

Föld alá vinnék a HÉV-et, de már idéntől 5-ös metrónak hívnák. Ilyen alapon bármi lehetne a hatos metró: mi legyen az?

Azért ide elnéznénk

Fesztivál, szabadegyetem, tábor a Felvidéken július 15-21. között.

A Művészetek Völgye legizgalmasabb borai július 19-28. között, esténként.

Az új-zélandi fiatalokból álló Alien Weaponry július 24-én a Dürerben meg is mutatja, hogy mennyire. Vendég: Cryptodira.

Hogyan érintette a Strache által felvásárolni akart Kronen Zeitungot az Ibiza-gate? Erről lesz szó. Bécs, július 25.

Tanúság? Cinkosság? Kortárs művészek fejtik meg a pannonhalmi főapátság galériájában. Egész nyáron!

Ezt is szerettétek

Hogyan sikerülhetett véget vetni csúcsoligarcha hatalmának, és mi vár most Európa legszegényebb országára? Mizsei Kálmán leírta!

Különböző nemzetiségű és párthovatartozású EP-képviselők mondták el az Azonnalinak, hogyan érintette őket a csúcsjelölti rendszer meghekkelése. Videó!

Akihez több botrány fűződik, mint önálló gondolat. A hétgyerekes családanya az egyik legsikertelenebb politikus: igaz, ahányszor megbukott, azt mindig felfelé tette.

Van mit ünnepelni az előválasztás után. Videó!

Twitter megosztás Google+ megosztás