Gyűlölettel vegyes szerelem: Marokkó télen

A magyar télből lelépni semmihez sem fogható élmény, de azért érdemes megjegyezni, hogy Marrákes egyáltalán nem olyan, mint amit Az Ezeregyéjszaka meséiben látunk. Hát akkor milyen? Az Azonnali elmeséli.

Két dologra vagyok képtelen nemet mondani stabilan: a tragédiát okozó utolsó italokra, illetve a téltől való akár csak pár napig tartó megszabadulásra. Az első általában tényleg csak nyomort okoz, de a második tulajdonképpen mindent, amit szeretek az életben. Ezért találtam ki másodszorra is, hogy kihasználom a Ryanair sokszor igazán baráti áron futó marokkói járatát, és a leggusztustalanabb budapesti januárt pár napra lecserélem sivatagi télre, napközben akár 22 fokos álomhőmérséklettel.

A marrákesi járat mostanában a magyar influenszerek és egyéb semmittevők segítségével is népszerűsítés alatt áll, Iszak Eszter például magával Festyvel volt ott együtt egy nyilvánvalóan szponzorált úton, nekem pedig magába Rúzsa Magdolnába és férjébe sikerült belefutnom a gépen, az énekesnő az Instagramján látható hashtagek alapján szintén nem csak úgy repült el a kétmilliós városba.

Annyira nem meglepő, hogy Marrákesnek kell némi promóció, hiszen elsőre amúgy annyira nem tűnik vonzónak: Casablanca már csak a film miatt is örökre körül lesz rajongva az egzotikumra vágyók között, a tengerpartoknak ugyebár van tengerpartjuk, de hát Marrákes csak egy nagyváros piaccal, egy nem muszlimok számára látogathatatlan híres mecsettel, ráadásul a Szahara dűnés része is annyira messze van tőle, hogy nem lehet egy nap alatt megjárni. És akkor még ugye nem beszéltem arról a kultúrsokkról is, ami ha felkészületlenül ér,

Mivel az Azonnali egy ilyen őszinte hely, először gyorsan elszomorítanám azokat, akik Az Ezeregyéjszaka meséit sejtik Marrákes mögött: a kultúrsokk nem abban áll, hogy sokszor szép színű csempék borítják a vécét, hanem abban, hogy Marrákes óvárosa minden ősi kultúrát letartolva két dologra épül: a te átverésedre és ebből következve a pénztárcádra.

A világörökség részét képző Jemaa El Fna piacon napnyugta után konkrétan nem lehet megállni nézelődni, mert azonnal két-három ember érkezik azzal, hogy náluk fogod a legfinomabbat enni, a Medina kiismerhetetlen utcáin pedig a boltok termékeit is csak a szemed sarkából láthatod meg, hacsak nem akarsz tíz percig azon maszatolni, hogy téged valójában csak felületesen érdekel az eladásra szánt felfújható pingvin, Adidas-cipő vagy mosószer. 

Az átverés része főleg abban nyilvánul meg, hogy a fontosabb nevezetességek környékén mindig találni valakit, aki azt kiabálja a turistáknak, hogy épp zárva van a szóban forgó nevezetesség, de ő elvezeti őket a Medina valamelyik ritkán látható részére. Ezek általában meg is történnek, de a tapasztalatok szerint a gyors idegenvezetésért általában már két-három emberrel a háta mögött kér fizetséget a nagy átverő. Annyira nem bonyolult kikerülni ezeket a csapdákat, de teljes határozottságot és magabiztosságot igényel, mint ahogy az is, hogy a szintén útbaigazítást kínáló gyerekekre se nézzünk rá túl sokszor, ők ugyanis általában szándékosan beviszik a látogatókat a legsúlyosabb szegénynegyedbe is. 

Bár ennyi panaszkodás után meglepő, Marrákes és úgy általában Marokkó mégis alkalmas arra, hogy beleszeressen az ember. Pár óra kultúrsokk után ugyanis azért csak kiderül, hogy nem csak por és ordibáló emberek vannak ott, hanem olyan pezsgés és lendület, amihez hasonló elképzelhetetlen a kulturált Európában. A már említett Jemaa El Fna például nem azért a világörökség része, mert mindenki hozzád akar szólni, hanem azért, mert minden nap olyan zenekarok települnek ki oda egy kis közös éneklésre, amik jobb esetekben még egy fejen ülő tyúkot is színpadi elemként használnak. Csupa lenyűgöző hülyeség.

Az óvárost elhagyva pedig megkapjuk Marrákes világi arcát is. Azt, ahol már létezik étterem, ami kifejezetten csak női alkalmazottakkal dolgozik, ahol nem akarnak elütni a robogókkal egy szűk utcákban, és ahol már egy mentateára is érdemes kiülni és konstatálni, hogy ebben a városban valahogy mindenki megy épp valahova. A turistalátványosságokat elérve pedig mindig ki tudunk kicsit szakadni a rohanásból, hogy csendben fetrengjünk a napon a Bahia-palota teraszán, vagy csak bámuljuk a Le Jardin Majorelle színeit.

És igen, még egy Yves Saint Laurent múzeum is van annak, aki szereti a ruhákat, ugyanis a történelem első világhírű divattervezője idejének jelentős részét töltötte el Marrákesben. 

Nézni dolgokat

A fent felsorolt turistaattrakciók mellett nem kifejezetten helyhez kötött dolgok vannak: tetőteraszon ebédelni a januári napsütésben például elég jó móka bármelyik helyen, és aki vevő az ilyesmire, az elmehet tevegelni a pálmásba. Ez utóbbi bármilyen klasszik proli turistaattrakciónak tűnik, valójában tényleg jó buli, a pálmás pedig nem csak a pálmák miatt jó, hanem kicsit katasztrófaturisátskodni is lehet azt nézve, mennyire szeretnek szemetelni az amúgy is elég kilátástalanul festő környéken. 

A legnagyobb dobás befizetni egy egynapos túrára Szavírába. A világ talán összes többi nyelvén Essaouriának hívott kikötővárosban nem csak az bizonyosodik be, mennyire jó friss rákot enni az óceán mellett, hanem az is, hogy a víz közelsége még a legidegbetegebb nemzetből is kihozza a békés hippit, aki csak hasisozni és nézelődni akar.

És ugye Marokkónak elég jó partjai vannak, amikben januárban annyira nem érdemes fürdeni, de kiülni a szélére tökéletes. Útközben ráadásul látható a kavicsos sivatag is, ami szintén elég Instagram-pozitív látvány, pláne ha eljutunk a fáramászó kecskékhez is.

Enni dolgokat

Marokkó konyháját sokan hajlamosak valami őrült egzotikus dologként elképzelni, pedig túlnyomórészt abból áll, hogy agyagedényekben főznek össze dolgokat. Főleg halat, borjút és marhát, illetve mindent, ami ezekhez jól megy. A műfaj pozitívuma, hogy sehol nem lehet belőle rosszat találni, a negatívuma, hogy még a legjobb éttermekben is kevés különbség van ahhoz képest, amit az utcai árusoktól kapunk. Leszámítva az árakat persze: úgy 2500-3000 forintból lehet kijönni egy rendes étteremben. 

Inni dolgokat

Nekem alapvetően az a meggyőződésem, hogy külföldön sörözni kell, de ezúttal a minden sarkon kapható mentateát mégis előbbre sorolom. Egyszerűen mindenkinél jobban csinálják, mindennél finomabb, már a tálalása is gyönyörű bárhol, azt a pillanatot, amikor az Atlanti-óceán mellett sütkérezve fogyaszthattam el egy kancsóval, minimum életem legnyugodtabb 20 percének fogom tekinteni.

Az alkohollal kapcsolatban elég liberális szabályok élnek: Marrákes jellemzően vallásosabb óvárosában szinte sehol nincs, az újvárosban ellenben több klub és bár is várja azokat, akik el tudják felejteni a tényt, hogy 800 forintot fizettek ki egy 0,25-ös italért. De hát nyaralunk, kit érdekel?

Itt amúgy érdemes megjegyezni, hogy úgy általában egész Marokkóban olyan minőségű vendéglátás van még a legkoszosabb büfében is, ami Budapestről nézve szinte hihetetlen is.

Ez azt jelenti, hogy a legtömöttebb bárban is figyelik, van-e még a poharadban, de ha neadjisten dohányoznál, és épp melletted van a pincér, a világ legtermészetesebb dolgaként lép oda tüzet adni. Valami olyan dolog ez, aminek az élvezete miatt szinte megértem az all inclusive turistákat is. 

A többi

Mivel Marrákesből könnyedén el lehet jutni menő nyaralóhelyekre, ezért igazán jó áron (oda-vissza 23-30 ezer forint) csak télen tölthetünk el egy hétvégét Észak-Afrikában, viszont akkor nagyon megéri. Mivel az ország bevételének jelentős hányadát adja a turizmus, minden kategóriában az európai árak töredékéért találni hotelt, onnantól pedig csak arra kell figyelni, ne verjen át minket túlzottan a taxis. 

Simán benne van, hogy jövőre is megyek.