Ellenáll az ellenzék, de minek?

2019 az ellenállás éve! – hirdette meg az ellenzék. Ezzel azonban nem jöttek ki a válságból az ellenzéki pártok, csupán időt nyertek maguknak: továbbra is tartalmat és identitást kellene, hogy adjanak a politikájuknak. Ha ez végre sikerül, akkor van esély lenyomni Orbán rendszerét.

Ezt a cikket (és még mást is) az Azonnali Reggeli fekete nevű hírlevelének olvasói már reggel hétkor megkapták postafiókjukba. Kérj hírlevelet te is!

Már javában tapossuk 2019-et, az „ellenállás évét”, amikor végre-valahára beverhetjük az első szöget a NER koporsójába. A szelfibottal esküdöző ellenzéki pártok legalábbis szeretnék, ha elhinnénk ezt nekik.

Tény, hogy az ellenzék kilenc év óta most van a legközelebb ahhoz, hogy elérje céljait. A Munka törvénykönyvének rabszolgatörvényként elhíresült módosítása nyomán – amiről lódított azért mind a kormányoldal, mind az ellenzék rendesen – elkezdődött akciósorozat nem egy netadóellenes tüntetés, ahol a fiatalok spontán akcióit béna kacsaként figyelték csak a pártok. És nem is a választási eredmény felett érzett gyászt feldolgozó demonstráció, ahol az emberek a kormány mellett pont a cicaharcoló ellenzéket küldték el melegebb éghajlatra.

Nem, itt most végre az események alakítójává, gerjesztőjévé lépett elő az egységfrontba szerveződött ellenzék, amit persze sokan egyfajta megszállásként élnek meg: a pártok – mondják – a saját céljaiknak és érdekeiknek megfelelően rátelepedtek a témára, kisajátították azt. Ám ne feledjük, pártokról, nem pedig civil vagy szakszervezetekről beszélünk: az utóbbiakkal ellentétben a pártoknak úgymond munkaköri kötelességük – normális esetben – a közélet alakítása, formálása. Az, hogy annyi év után erre képesek, mindenképpen előrelépés számukra.

Ugyanazokat a köröket rója az ellenzék, mint korábban

A decemberi eufórikus egymásra találás után ugyanis most kezdenek visszaköszönni a kegyelmi időszak alatt félretett problémák – csak éppen az aktuális helyzetbe csomagolva.

Míg Puzsér Róbert azért sorozza éjt nappallá téve a Momentumot, mert szerinte az az új helyzetben elvtelenül összefog az MSZP-vel és a DK-val, addig az MSZP-s Kunhalmi Ágnes – mint az Azonnalinak el is mondta – pont azt szeretné, hogy az ellenzéki pártok közösen alakítsanak ki valamilyen új politikai minőséget.

Nincs új a nap alatt: mindig is központi kérdése volt összefogás-tematikának, hogy az összefogás meddig és mire terjedjen ki, illetve hogy – a NER tagadásán túl – tulajdonképpen miről is kell szólnia az éppen megvalósuló ellenzéki szövetségnek. Az előbbi kérdésre rendre más és más válaszokat adnak a szereplők, míg az utóbbira igazán válasz sincs – évek óta.

Az MSZP választmányi elnöke nem tudott túl sok érdemit mondani az általa áhított új politikai minőség tartalmáról, a DK-nál meg mindössze annyi történt, hogy Gyurcsány Ferencnek sikerült sokadjára bizonyítania rendszerellenességét, amikor lázadásra szólította fel az ellenzéki oldalt. Viszont egyelőre ez a lázadás kimerül abban, hogy a párt napok óta azon pörög, hogy Orbán Viktor 260 forintért eszi a somlói galuskát a Miniszterelnökség új helyén, a budai várban. Miközben egyébként ők is hasonló árakon esznek a parlamentben.

A DK viszont mellékszereplő ahhoz a Jobbikhoz képest, amit az ellenzék és még a média tetemes része is egyenesen bojkottált a néppártosodás előtt. Ehhez képest – bár mondjuk a DK-szimpatizánsok még idegenkednek a jobbikosoktól – most már Karácsony Gergely is lazán szövetségre lépne a párttal.

Míg Hegedűs Lorántné, a párt alelnöke kerülne a jövőben minden olyan helyzetet, ahol akár csak egy képen jelennének meg „a vörös ötven árnyalatához tartozó pártocskákkal”, addig Mirkóczki Ádám szóvivő gyakorlatilag bocsánatot kért ezen pártocskáktól megismételve azt, amit Szávay István már októberben elmondott az Azonnalinak: hogy a Fidesz kétharmada megakadályozható lett volna, ha a Jobbik az áprilisi választást megelőzően visszalép pár egyéni körzetben. Mindeközben Gyöngyösi Márton, a Jobbik frakcióvezetője meg azt nyilatkozta az Azonnalinak, hogy a párt értékrendi alapon, ügyek mentén nemhogy Gyurcsány Ferenccel, még az ördög öreganyjával is együttműködne.  

Mi sem mutatja plasztikusabban e dilemmát, mint hogy a rabszolgatörvény és az MTVA-székházban történtek miatt összehívott rendkívüli parlamenti ülésen és utána az Országház lépcsőjén az LMP ugyan jelen volt, ám – a Jobbikhoz hasonlóan – képviselői nem voltak hajlandóak elmondani a közös ellenzéki esküt. Lehet itt hivatkozni arra, hogy az eskütétel nem parlamenti műfaj, ezért az LMP inkább napirend előtti felszólalásban állt ki a munkavállalókért, de aki nem Alíz Csodaországában élt idáig, érti a célzást: hátrébb az agarakkal, nem vagyunk egy pártban!

Ellenállók, örvendezzetek!

Mi történt tehát valójában az elmúlt hónapban? Az, hogy a rabszolgatörvény elfogadását követő megmozdulások, akciók témát és teret adtak az ellenzéknek arra, hogy egy ideig ne kelljen a maga válságával foglalkoznia. A mézeshetek viszont lassan véget érnek, és

Mondhatnánk, hogy ez rossz, és lám, az ellenzéket továbbra is csak ekézni lehet.

Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy az ellenzéki érzelmű szavazók örülhetnek pártjaik mostani állapotának. Hogy miért? Mert mint azt Szakács András megírta, az ellenzék az elmúlt hetek eseményeinek hála elvesztette a tartalmatlan nemcselekvés lehetőségét: azt, hogy petíciózással, nyílt levelekkel és üres sajtótájékoztatók hadával ússza meg a politizálást.

Ezt az előremutató folyamatot látjuk most abban, hogy egyesek jobb híján a nagy összefogásba menekülnek, remélve, hogy menet közben csak kialakul valami, míg mások igyekeznek behúzni a kéziféket, de csak annyira, hogy egyelőre minden választási lehetőségük megmaradjon.

Az elkövetkező hetek, hónapok nagy kérdése tehát az lesz, hogy az új helyzet kényszerében sikerül-e átvágnia az ellenzéknek azt a gordiuszi csomót, amit ezidáig körömreszelővel próbált elfűrészelni. Ha ez megvalósul, akkor mondhatjuk: most már van esély beverni azt a bizonyos szöget a NER koporsójába!

Tetszett a cikk? Ha kérsz még ilyeneket, iratkozz fel a Reggeli fekete nevű hírlevelünkre! Hetente háromszor küldjük!