Kilenc politikus, akiről idén hallottál utoljára

Szerző: Techet Péter
2018.12.30. 08:13

Lassan vége az évnek. Búcsúzzunk azon politikusoktól, akiknek kitelt mostanra az idejük! Az Azonnali megmutat kilenc olyan politikust, akikről joggal mondhatja mindenki: ennyik voltak.

Kilenc politikus, akiről idén hallottál utoljára

AZ OLASZ GYURCSÁNY A NAGYMAMÁIVAL. FOTÓ: MATTEO RENZI

1. Matteo Renzi

Az olasz balliberális politikus 2014 elején került a kormányfői székbe – nem választások, hanem pártbeli puccsok révén. Olaszország addigra már puccsokban gazdag, demokratikusan kevéssé legitimált éveken volt túl: 2011 őszén Berlusconi belebukott a gazdasági helyzetbe, őt Mario Monti neoliberális közgazdász-bankár követte a kormányfői poszton.

Nem választások eredményeképpen, hanem Brüsszel nyomására a jobbközép és a balközép elfogadta a helyzetet. 2013 tavaszáig tartott ez az interregnum, az akkori választást a baloldali Demokrata Párt nyerte meg Berlusconi és Grillo előtt (Matteo Salvini Legája majdnem a parlamentből is kizúgott), de a baloldali pártvezér, Pier Luigi Bersani nem tudott kormányt alakítani, mert

sajátjai – többek között az akkor még firenzei polgármester, Matteo Renzi – elgáncsolták. Így lett először Enrico Letta a kormányfő, majd őt puccsolta meg 2014 elején Renzi Firenzéből.

Renzi a legitimitását a 2014. májusi EP-választásra építette: a „nemzet pártjaként” induló demokraták itt negyven százalék feletti eredményt szereztek. Renzi ezzel verte vissza azokat, akik kifogásolták: nem parlamenti választáson, hanem pártbeli puccsokban szerezte meg a miniszterelnöki posztot. Renzi pedig – olasz Gyurcsányként – hatalmas egóval vágott neki a reformoknak: munkaerőpiac fellazítása, szociális rendszer áramvonalasítása, költségvetés rendbetétele, alkotmányos reformok.

A lendület 2016 végéig tartott ki: a decemberi népszavazáson, amit maga Renzi kezdeményezett elbizakodottságában a saját alkotmányreformjairól, a politikus elhasalt.

Noha maga az alkotmányreform – amiben csökkentették volna a képviselők számát, fizetését, a második kamara jelentőségét – eleve nem volt rossz ötlet, és nem is volt népszerűtlen, a népszavazás átalakult egy Renziről szóló népszavazássá. Aki nemet mondott, nem a konkrét kérdésre válaszolt, hanem Renziről és a gazdasági-munkajogi reformjairól mondott véleményt. Végül majdnem hatvan százalékos lett az elutasítottság, így Renzi lemondani kényszerült.

Megint jött egy ügyvezető kormány: Paolo Gentiloni, az elegáns külügyminiszter vette át a kormányzást. Renzi pedig erőt gyűjtött. De közben folyamatosan erősött Grillo és Salvini is – az idei március választásokon pedig Grillo pártja, az Öt Csillag Mozgalom győzött, a koalíciók versenyét pedig a jobbközép nyerte meg. Renzi mindenképp vesztett. Az idei évben felállt a magyarországi után Európa második olyan kormánya, amiben csak EU-ellenes populisták ülnek: a Lega és az Öt Csillag koalíciója.

Berlusconi már nem játszik, de ami még meglepőbb: az öt éve még üstökösként berobbant, még mindig csak negyvenhárom éves Renzi is rohamosan szorul ki – már saját pártjából is. A Demokrata Pártnak új elnöke van, Renzi azonban visszatérne az élére. De mivel a párt éppen a Renzi-korszak miatt zuhant be immáron stabilan húsz százalék alá, sokan nem kérnének az olasz Gyurcsányból.

Renzi vélhetően nem tudja már visszaszerezni a pártját – ahogy Gyurcsány se tudta az MSZP-t 2010 után –, így saját DK-t szervezne.

A felmérések szerint Renzi saját pártjára a választók tíz százaléka lenne már csak kíváncsi. A fiatal politikust tehát el lehet jövőre már nyugodtan felejteni – igaz, nincs ma az olasz baloldalon senki, akinek a nevét érdemes lenne megjegyezni.

CHRISTIAN KERN VOLT OSZTRÁK KANCELLÁR ÉS EX-SPÖ-ELNÖK

2. Christian Kern

Sok tekintetben Renzihez hasonló életút, bár gyorsabb lefolyású bukással. Kern 2016 tavaszán, miután az SPÖ államfőjelöltje még az első fordulóba se jutott tovább, átvette a pártelnökséget és a kancellárságot az addigra már eléggé elhasználódott Werner Faymanntól. Az igen sikeres osztrák államvasutak éléről jött nyúlánk, elegáns, jól beszélő menedzser, aki az SPÖ-ben is be volt ágyazva, dinamizmust ígért. Az SPÖ-t kicsit vissza is rántotta a süllyesztőből, de nem merte azt meglépni, amit tavaly Kurz, aki akkor még az ő alkancellárja volt, megtett: borítani a nagykoalíciót. Kern ki akarta volna várni a rendes választásokat, Kurz azonban beelőzte. Abban is, hogy Kernnél is nyúlánkabb, elegánsabb és fiatalabb.

A 2017 őszi választáson Kurz tudott lenni a meglepetésember, holott a politikus már bő tíz éve része az osztrák kormányoknak.

Mégis Kern, aki alig másfél éve lépett be akkor az osztrák politikába, tűnt fáradtabbnak, ósdibbnak – főleg a pártja miatt, ahol az elvtársak lassabb felfogásúak.

Míg az ÖVP megértette, hogy vagy teljesen átadja magát Kurznak, vagy végleg eltűnik, az SPÖ nem volt hajlandó teljesen Kern-párttá válni. Tavaly ősszel el is bukták a választást és vele a kormányzati szerepet. Kern még egy ideig idén harciaskodott ellenzéki pártelnökként, de ősszel lemondott. Először az EP-lista élére képzelte magát, de végül még azt is elvetette. Ma Kern teljesen kilépett a politikából, a magángazdaságba megy át, így a politikusról – Renzivel szemben tegyük hozzá: sajnos – jövőre már biztos semmit nem fogunk hallani.

RAJTA SE SEGÍT A SÁRGA MELLÉNY. FOTÓ: ANDREA NAHLES

3. Andrea Nahles

Azon politikusok közé, akikről jövőre nem sokat hallunk már, igaz, erre a listára majdnem minden európai szocdem pártvezetőt fel lehetne venni. Andrea Nahles, a német szocdemek elnöke persze nem akar jövőre sem eltűnni a porondról – ellentétben Kernnel –, és nem is kell egyelőre – ellentétben Renzivel – párton belüli bukással számolnia.

De a szociáldemokrata politikusnő testsúlya és hangereje ellenére is egyre lényegtelenebb és észrevehetetlenebb lesz a német politikában.

Az SPD tavaly úgy érte el történelme legrosszabb eredményét Martin Schulz-cal, hogy megígérte: soha többet nagykoalíciót. Ez az ígéret jó négy hónapot élt is, aztán idén év elején összeálltak Merkellel, és gyakorlatilag semmi nagyot nem kértek – azaz teljes az arcvesztés. A párt azóta nyílegyenesen száguld lefelé a közvélemény-kutatásokban, gyakorlatilag a keleti tartományokban a tíz százalék alatti kategóriában indul, országosan pedig a harmadik-negyedik helyért versenyez az AfD-vel. Ha ma lennének a választások, a szocdemek tizenöt százalékot kapnának.

Nahlest ez láthatóan nem zavarja, ő terebélyesen tölti be a pártelnökséget, de azon túl, hogy biológiailag tényleg nő – ami persze végtelenül fontos feminista szempont –, nem sok pozitív tulajdonsággal bír. A CDU-val szemben minden csatát elvesztett a kormányon belül, a pártot meg nem tudta erősíteni. Ha a jövő májusi EP-választáson az SPD teljesen beleáll a földbe, akkor egyre tarthatatlanabb lesz Nahles. Esetleg az alkancellár Olaf Scholz vagy Alsó-Szászország szocdem miniszterelnöke, Stephan Weil követheti – bár ők inkább már a kancellárjelöltségre gyúrnak.

Minél tovább hallunk Andrea Nahlesről, annál kevésbé lesz azonban jelentősége, ki is indul 2021-ben SPD-s kancellárjelöltként.

MIRO CERAR

4. Miro Cerar

2014-re összeomlott a szlovén balliberális pártszerkezet (ne feledjük azonban: Szlovénia egyedülálló sikerét a térségben annak köszönheti, hogy a balliberálissá váló reformkommunisták, technokraták irányították gyakorlatilag két évtizeden át). Miro Cerar jogászprofesszor, akinek mamája a szlovén kommunizmus egyik nagyasszonya volt, azonban még időben megszervezett egy pártot, amivel meg tudta menteni a hatalmat a jugoszlavista-balliberális elit számára.

Az idei parlamenti választáson viszont Miro Cerar pártja tíz százalék alá zuhant. A nyári választások után nagy nehezen összeállt balliberális kormány, amit a szélsőbal is támogat kívülről, és amelynek egyetlen összetartó ereje a szlovén Orbántól, a korrupciós ügyek miatt börtönviselt Janez Janšától való félelem, egyik kicsi pártjaként maradt csak meg Cerar, aki külügyi tárcát kapott. Pártja azonban tovább feleződik, most már a parlamentbe jutás is kétséges lenne.

Cerar vélhetően jövőre is marad szlovén külügyminiszter – de jelentősége (mind neki személyesen, mind tárcájáé) olyan minimális, hogy nyugodtan el lehet felejteni.

AKIN TÚLLÉPETT A PÁRTJA: A LENGYEL NOWOCZESNA ALAPÍTÓJA

5. Ryszard Petru

A lengyel közgazdász a 2015-ös választások előtt alakította meg neoliberális pártját, a Nowoczesnát (Modernt). Hét százalék felett jutottak be a varsói parlamentbe. Mivel a jobbközép Polgári Platform megverve feküdt a földön, Kaczyńskiék pedig egy társadalompolitikában keményen konzervatív, külpolitikában EU-ellenes és gazdaságpolitikában szociális politikát kezdtek el, adottak volta Petruék számára az esélyek, hogy mindezek teljes ellentéteként – azaz társadalompolitikailag progresszív, külpolitikailag EU-párti és gazdaságilag liberális pártként – Kaczyńskiék vezető alternatívájaként nőjjenek fel. Egy ideig tudtak is növekedni, főleg, amíg a Polgári Platform magával bíbelődött. De mostanra a Nowoczesna visszazuhant a kispárti szerepbe.

Petrut pedig, az alapítót, aki a párt identitását adta, 2017 végén – nagy meglepetésre – le is váltották a pártelnöki posztról. Pár hónapot még duzzogott, majd idén májusban elhagyta a pártját, novemberben pedig Teraz (Most) néven alapított törpepártot. Gyakorlatilag eltűnt az ellenzéki nyilvánosságból is, amelyet újra a Polgári Platform és a mostanra a párthoz teljesen hozzátapadt Nowoczesna koalíciója határoz meg.

JUDITH SARGENTINI AZ AZONNALI ŐSZI FOTÓJÁN

6. Judith Sargentini

A magyar antiszemitizmus és melegjogok miatt aggodalmaskodó zöldpárti képviselő, akinek mégis sikerült egyfajta ütést bevinnie szeptemberben a Fidesznek (megmutatva, hogy az Európai Néppárt egy jelentős része sem áll Orbánék mögött), már előre bejelentette: visszavonul, a jövő májusi EP-választásokon nem indul. A holland politikus Magyarország iránti érdeklődését és félreértéseit azonban bizonyosan fogja majd valaki más az európai zöldeknél folytatni.

LESZ IDEJE VONATOZNI A VOLT SPANYOL MINISZTERELNÖKNEK

7. Mariano Rajoy

A spanyol politika idén két meglepetéssel is szolgált, mindkettő Rajoy és konzervatívjainak pozícióit érintette. Egyrészről idén nyáron Rajoy elvesztette egy bizalmatlansági indítvány miatt a kormányfőséget. Az addig felettébb sikeres politikust hirtelen kiütötte a földön fekvőnek hitt balközép PSOE. Másrészről az őszi andalúziai választásokon előretört egy szélsőjobboldali erő, a VOX párt, amely sok tekintetben Rajoyékra lehet veszélyes. Nagyon érdekes, hogy az andalúziai választások előtt országosan nem is mért VOX hirtelen tíz százalék fölé ugrott fel – és a francoista, idegen- és EU-ellenes párt a Néppárt jobbszélét hozza el.

Rajoynak már nem főhet a feje mindezek miatt.

A politikus idén rapid gyorsasággal tűnt el: nyáron megfosztották a kormányfőségétől, utána lemondott a Néppárt vezetéséről, idén novemberben pedig már a Néppárt tiszteletbeli elnökségét is visszaadta. A jövő évi EP-választás várható néppárti kudarcáért már nem neki kell majd magyarázkodnia.

AKI HUSZONNÉGY ÉVEN KERESZTÜL VOLT A VÖRÖS BÉCS URA

8. Michael Häupl

Bécs szocdem polgármestere huszonnégy év után, hihetetlen sikeres városvezetői múlttal a háta mögött adta át a „vörös Bécs” irányítását Michael Ludwignak, aki pirospozsgás és testsúlyban is talán hozza Häuplt, de különösen jövőre kell majd bizonyítania, hogy

a Sebastian Kurz alatt befeketült (azaz jobbra tolódott) országban – mint egykoron a két világháború között – Bécs vörös sziget maradjon.

Bécs azonban nem csupán vörös sziget – amely címet nem elsősorban politikailag, hanem kiváló szociális, lakhatási vagy közlekedési politikája miatt érdemli ki –, hanem a világ többedszerre is legélhetőbbnek választott városa. Bécs kulturális kínálata, lakhatási politikája, szociális ellátórendszere, tömegközlekedése és persze szépsége, eleganciája valóban párját ritkító. Häupl előtt minden bécsi joggal emelheti meg a kalapját.

A politikussal egy nagy szociáldemokrata is távozik: különösen

az SPÖ egyre zűrösebb, zavarosabb idejében a hatalmi súlypont áttevődött a bécsi Városházára, Häupl pedig egyszerre volt joviális városvezető és a párt baloldali irányának szigorú képviselője.

Most, amikor az SPÖ országosan ellenzékbe kerül, még inkább felértékelődik Bécs és a bécsi városháza jelentősége – és talán igazán jövőre lehet majd érezni, legalábbis politikailag, a Häupl által hagyott politikai űrt.

A BRIT, AKI ELÉRTE A CÉLJÁT A BREXITTEL

9. Nigel Farage

Nigel Farage elérte a célját – és ezzel értelmét vesztette politikusként. Az EU-ellenes brit, aki tizennégy éve az európai parlamenti fizetéséből képviseli az EU-ellenes nézeteit, 2016-ban elérte, hogy a toryk, de még a Labour egy része is odaállt az ügye mellé: a brexit átment a népszavazáson. A UKIP, Farage pártja, pedig nem találta a helyét: a toryk mellett nem kellett már EU-ellenesnek lennie, a szociális demagógiában, elitellenességben pedig a Labour is elég jó.

Farage már 2016 nyarán, a brexitről szóló népszavazás sikere után bejelentette:

„Vissza akarom kapni az életemet” – azaz visszaadta a UKIP-elnökséget.

Idén augusztusban azonban még végig akarta volna haknizni az országot egy „Leave means Leave”-utánlövés-kampánnyal. De közben a UKIP új elnöke, Gerard Batten a neonáci Angol Védelmi Liga (EDL) alapítóját, Tommy Robinsont kérte fel tanácsadónak. Farage, aki EU-ellenes, de nem neonáci, ezt már nem tűrte, és decemberben a UKIP-ból is kilépett. Ezzel még az év végén gyorsan bebiztosította magának, hogy jövőre, az EP-választást követően már ne kelljen hallanunk róla.

Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek