Nagy Imre olyat tett, amire Orbán Viktornak nem volt eddig bátorsága: szakítani Moszkvával. Orbán azzal, hogy eltávolítja a szobrát, ezt a bűnét rója fel neki utólag ismét.
Ma éjszaka elszállították Nagy Imre szobrát a Kossuth tér mellől. Az értelmezések a magyar politika felszínét meghatározó színház begyakorolt műfrontvonalai szerint alakultak: a baloldali és balliberális ellenzékiek a reformkommunista Nagy Imrét és annak „szocialista forradalmát” védték a „jobboldali, fasiszta” Orbánnal szemben; az orbánisták pedig arra figyelmeztettek, hogy Nagy Imre is kommunista volt, azaz nincs helye a parlament közelében.
Ha a vita ezen a szinten marad meg – márpedig sajnos ezen a szinten fog –, akkor megint nem a lényegről beszélünk, hanem a magyar társadalom valós problémáit elfojtó áldiskurzusokról. Népiek és urbánusok; fasiszták és komcsik; és így tovább. Ezzel többek között elfogadjuk, hogy Orbán rendszere minden ízében jobboldali és antikommunista lenne.
A jobboldalisága belpolitikailag amúgy igaz is:
a NER szegényellenessége, értelmiség-ellenessége, sérelmi nacionalizmusa, történelemhamisítása, Nyugat-gyűlölete és antiliberalizmusa teljes mértékben illeszkedik a magyar jobboldali és konzervatív mainstream hagyományba.
Valóban, a magyar jobboldali hagyomány egy fontos darabja, a zsidógyűlölet hiányzik még, nem véletlen, hogy a hagyományőrzőbb jobbikosok egy részének nem is tetszik a NER – de hát Orbán a migránsozással és sorosozással igazán felajánlott egy ersatz-antiszemitizmust.
Aki magyar és jobboldali/konzervatív, annak nem lehet kifogása az ellen, ha Orbán a lakosság egy százalékából akar nemzeti középosztályt, s közben mindent, ami az ő fogalmai szerint „nyugatos”, üldöz. Hát nem ez volt a Horthy-korszak lényege is?
És hát hol másutt tudott igazán megmutatkozni a magyar jobboldaliság, mint a Trianonban függetlenségét visszanyerő, relatíve homogén magyar nemzetállam nemzeti és keresztény kurzusában? Orbánék ezért az 1944-es állapotokat akarják mindenben visszaállítani, nekik – ahogy a magyar jobboldal többségének is – már Bethlen István is túl liberális. A dualizmuskori szabadelvűekről, akik ugyebár mégiscsak szabadelvűek voltak, nem is beszélve.
Igen ám, de az Orbán-rendszernek nem csak bel- és kultúrpolitikája van.
És egy annyira kicsi és jelentéktelen, de geopolitikai érdekek közé szorult ország, mint Magyarország esetében fontosabb is – ha távolról szemléljük az eseményeket – a külpolitika. Ott pedig Orbán tényleg nem követi a magyar konzervatív hagyományt,
amely vagy angol-, vagy németpárti volt. Orbán gazdaságilag függ a németektől, főleg a bajoroktól, de külpolitikailag egyértelmű az irány: Moszkva, Moszkva, Moszkva.
Orbán számos tettét azonban állandóan csak a bel- és kultúrpolitikai sakktáblán értelmezzük. Mintha Sorost azért üldözné el, Gruevszkit azért fogadná be – vagy most Nagy Imre szobrát azért helyezné át –, mert ő egy magyar konzervatív. Hogy ő egy magyar konzervatív, igaz, de másrészről ő egy külpolitikai cselekvő is, márpedig
Orbán szuverenitása csak a belpolitikában korlátlan, külpolitikailag neki nem több a szerepe és feladata, mint bármely moszkovita bábállam (Fehéroroszországtól Abháziáig) vezetőjéé.
Csupán a jelentősége nagyobb, mert sem Belarusz, sem Abházia nem EU- és NATO-tag, azaz eleve kevesebb információhoz férnek hozzá, kevesebb kárt tudnak okozni.
Orbán belpolitikailag, ahol szuverenitását semmi, de semmi nem korlátozza, valóban egyfajta 1944-es Horthy-rendszerre készül. Legnagyobb és legveszélyesebb ellenzéke pedig a nyilas Jobbik (volt), amelynek a magyar konzervatív hagyományokból hiányzott még az antiszemitizmus, amit Orbán – ezt el kell ismerni – nem ad meg nekik.
Külpolitikailag azonban más a mozgástér és a cél. És ha Orbán számos húzását innen nézzük, rögtön más jelentést nyernek. A CEU Orbánt is zavarhatta, és jó ürügy kultúrkampfra – de még inkább zavarhatta Moszkvát, elvégre Soros NGO-i és a CEU-n tanult liberálisok nem Magyarországon, hanem sokkal inkább a posztszovjet térségben fejtettek ki politikai tevékenységet.
Nagy Imre szobrának eltávolítását is nézzük innen. Igen, ő egy kommunista volt, én sem tartom ezért túl sokra. De
Orbán esetében, akinek családja is kommunista volt, és akinek kormányában több MSZMP-s van, mint az MSZP mai elnökségében, hiteltelen bármiféle antikommunista lépés.
Persze 1956 egésze sokféle emberből, célból állt össze: reformkommunisták, liberálisok, klerikálisok, utcai randalírozók és zsidóellenes pogromok ugyanúgy 1956-hoz tartoznak. Míg Kádárék az antiszemita szálat akarták kiemelni, és így delegitimálni a forradalmat, Orbánék két éve az utcagyerekeket emelték ki – amely persze szintén lerongyolja a forradalom emlékét.
Mindkét emlékezetben 1956 holmi esztelen fegyverpuffogtatás, és csak egy lépésre kerülünk akár a kádári, akár az orbáni 1956-értelmezésben attól, hogy majdnem helyeselni kelljen Moszkva beavatkozását.
Mi volt Nagy Imre bűne? Nem azért akasztották fel, amiért amúgy meg is érdemelte volna, azaz kommunista tevékenységéért. Bűne az volt, hogy szakított Moszkvával.
Titoista lett, bizonyos értelemben.
Orbán pedig azzal, hogy eltávolítja a szobrát, ezt a bűnét rója fel neki utólag ismét. A külpolitikai térben pedig értik ezt a gesztust – Magyarország kormánya nemet mond 1956 oroszellenes jellegére.
Olvass még több Techet Pétert az Azonnalin!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
