2018 hét legnagyobb politikai meglepetése

2018.12.28. 17:56

Meglepetésekkel teli év volt 2018 a politikában: mi sem árulkodik erről jobban, mint hogy például megértük azt, hogy Gyurcsány Ferenc visszafogta magát. De miért szalámizta le magát a története legjobb eredményét elérő LMP, és miért nagy szám, hogy megmaradt a Momentum? Elmondjuk!

2018 hét legnagyobb politikai meglepetése

Mikor felkért az Azonnali, hogy írjak egy toplistát, elkapott a listaírós cikkek mindkét rákfenéje. Először úgy éreztem, nehéz lenne összegyűjteni kellő mennyiségű tételt, aztán amikor belelendültem, hirtelen elkapott a bőség zavara. Mindez ebben az esetben levezethető abból, hogy két fő tetőpont körül kristályosodtak 2018 említésre érdemesebb politikai eseményei: az egyik az áprilisi országgyűlési választás, a másik az év végi tüntetéssorozat.

Ezekből kiindulva akár kétszer hét pontot is ki lehetne emelni, vagy csak ezt a két eseményt alaposan körüljárni. De inkább kiemelek önkényesen hét pontot, ami szerintem érdekes lehet 2018-ból. Persze az ilyen listázós posztok mindig a listaíró révén szubjektívek, de ennyi szubjektivitás engedtessék meg nekem, ha már korábbi azonnalis írásaimban mindig objektív elemzői hozzáállásra törekedtem! Év vége van, egy kis szórakozás jár!

1. A parlamenti ellenzék magára talál – ha csak egy hétre is

Igazából ide egy leíróbb alcímet akartam írni, hogy mije nőtt az ellenzéki képviselőknek, de az kevésbé lett volna ízléses, pláne figyelembe véve, hogy az ellenzéki aktivitást jelentős részben a női politikusok vitték hátukon, közülük is különösen Donáth Anna és Szél Bernadett.

Jelzőktől függetlenül a fejlemény mindenképpen említésre méltó és bíztató. Amikor a parlamentben a képviselők elfoglalták a pulpitust, úgy nézett ki, hogy végre felfogják, mit várnak az állampolgárok tőlük egy hibrid rezsimben, ahol a törvényhozás inkább dísznek van, mint ellensúlynak. Aztán eljöttek velünk az MTVA-hoz, és be is mentek, de ott már keveseknek maradt meg a bátorsága. Varju László itt kiemelendő, jegyezze meg mindenki: az egyik legjobb fej DK-s politikus, nem véletlenül! Derekasan nekifeszült fél tucat biztonsági őrnek, és teljes erőbedobással küzdött akkor is, komoly túlerő ellen is – valami ilyesmit várnánk el az ellenzéktől, nem? De Hadházy Ákos is érdemel egy említést, mégis csak négyen kellettek a kidobásához, nem biztos, hogy az ember kinézne ennyit belőle, pláne, ha hallotta már beszélni.

Aztán valami lehangoló történt: Molnár Zsolt bement az MTVA-ba, a többiek meg kijöttek. Majd Molnár elkezdett valami ellenzéki kerekasztalról meg régi típusú összefogósdiról beszélni, és volt, akinek addig tartott a lelkesedése is. Igazán kár, lehet, hogy történelmi pillanatot és lendületet szalasztottak el a régi reflexekhez való visszatéréssel, és csak reménykedni tudunk, hogy januárban nem ezt kezdik újra, hanem az egy héttel azelőtti tökös (na tessék, leírtam) kiállást.

Akárhogy is, a szellem kint van a palackból, lassacskán a parlamenti ellenzékünk eljut arra a szintre, mint az albán vagy ukrán kollégák,

ahol már nem újdonság egy füstbomba vagy egy szemeteskukába bedobott képviselő sem. Aztán az megint más kérdés, hogy mennyire gáz, hogy a keletebbi vagy a délebbi parlamenti kollégákhoz kell felzárkóznia a képviselőinknek, hogy elhiggyük róluk, hogy tényleg akarnak is csinálni valamit, arról nem is beszélve, hogy esetleg az utcai tüntetési szokások zárkózhatnak fel a franciákhoz, ha a Fidesz tovább izmozik.

2. Visszafogott Gyurcsány

Ha már a decemberi tüntetések: voltak többen, akik észrevételezték, hogy Gyurcsány Ferenc tőle szokatlanul visszafogottan vett részt az elmúlt hetek eseményeiben. A rabszolgatörvény parlamenti vitájában nem szólalt fel, interjút nem adott, a tüntetéseken ugyan kint volt és lehetett vele szelfizni, de az MTVA-ba például nem ment be, hogy onnan élőzzön a többiek mellett. Volt, aki ezt fellélegezve vette tudomásul és örömködött azon, hogy nem lett elrontva a tüntetésélménye. Mások meg büszkén dicsérték mértéktartását. Mindkét eset annak a misztifikálásnak két vége, amiről már korábban írtam, és semmi értelmét nem látom, de hát ne legyünk telhetetlenek, minden nem változhat meg egyetlen év alatt…

Nem az övé volt az egyetlen említésre méltó politikusi mozgás. Vona Gábor influenszerré avanzsálása is bír újdonságértékkel, bár Vona előre bejelentette, hogy le fog mondani, ha nem sikerül nyerni. Erről viszont bővebben írt Pintér Bence szintén az Azonnalin az ő évzáró cikkében.

3. Egymás mellett jobbikos, szivárványos és cigány zászló is

Ez a fejlemény a korábbi évek jobbikos mozgásában gyökerezik, de mostanra látható a hatása, egyszerre az áprilisi választások utáni tüntetéseken és a decemberieken is, amikor szivárványos és cigány zászlók lobognak meg a jobbikosok mellett, békében, mondhatni, egyetértésben. Kezdődött a Jobbik szalonképesedése a cukiságkampánnyal, ami egy néppártosodást volt hivatott megalapozni. De egyáltalán nem biztos, hogy a folyamat ilyen eredményes lenne, ha nem segít bele mindebbe a Fidesz.

Elvégre először elvették a témáikat, gyakorlatilag radikálisabbá válva, mint a Jobbik, aztán még az Állami Számvevőszéket is rájuk küldték. Így

a Jobbik is a NER áldozatává vált, és bár volt némi kiérdemelt és teljesen jogos káröröm az akasztott hóhéron, azért sokan belátták azt is, hogy nem az antifasizmus hajtja a Fideszt,

hanem a hatalomféltés, és ha ilyen eszközöket most a Jobbikon használnak, később máson is fognak, ha túl nagyra nőne (mint most a Momentumon) vagy csak példát akarnak statuálni (Párbeszéd). Az igazán vájtfülűek még Martin Niemöllert is parafrazeálhatják: „amikor a nácikért jöttek, nem szóltam, nem vagyok náci”. Annál is inkább, mert ha belegondolunk, Niemöller idejében a kommunisták, akikkel eredetileg kezdte a felsorolást, voltak abban a veszélyes, radikális pária állapotban, amiben ma a nácik vannak.

Ehhez még hozzájön a radikálisabb arcok egy részének kiválása is, ami valamelyest kontextusba helyez is Jobbik jobboldaliságát, ugyanakkor a pártelnökük távozásával együtt még veszélyes is lehet részükre. Sok év még, amíg sikerül a korábbi vállalhatatlan imázst ledolgozni, nem tudható, hogy a támogatók mekkora részének van türelme ezt kivárni.

4. 70 százalékos részvétel és Fidesz-kétharmad

Ellenzéki térfélen az volt a mondás, hogy a magas részvétel az ellenzéknek kedvez, hiszen a Fidesz támogatói köre véges, csak a saját törzsszavazóikat tartják egyben minden eszközzel, és ez elég a rájuk írt választói rendszerrel és a szétaprózódott ellenzékkel a győzelemhez. Ezt támasztotta alá, hogy úgy kapott a Fidesz 2010-ben, de még 2014-ben is kétharmadot, hogy közben mindkétszer kevesebb szavazatot ért el, mint 2006-ban, amikor pedig veszített. Vagyis ha az ellenzéknek sikerül visszaszereznie a 2006 után elvesztett szavazókat, nyert ügye van.

Amikor 2018. április 8-ának délelőttjén érkeztek a részvételi adatok, mindenki elkezdett egy ellenzéki győzelemben bízni. Ehhez képest sokként jött az újabb Fidesz-kétharmad, és bár még mindig csak visszaszerezniük sikerült a korábbi szavazóikat, illetve minimálisat emelni a számukon, már önmagában az is ledöbbentő volt, hogy ezt sikerült elérni egy ilyen nyolc év után. Persze ebben benne volt sok minden, az egyre jobban leuralt média, az undorítóan primitív ugyanakkor eredményes uszítókampány a menekültek és Soros György ellen, meg az, hogy az ellenzék megint főleg a mandátumbrókerkedéssel töltötte az idejét.

Sokáig lehet elemezni még, de nekem legalábbis erős a gyanúm, hogy egy olyan ellenzéknek, amilyet a parlamenti blokád és MTVA-ba bemenés során láthattak a választók akár bent, akár az utcán, több esélye van a tanulságok helyes alkalmazására, mint a ’18 előtti helyezkedőknek.

5. Az LMP öngyilkossága

Az LMP választások utáni működése önmagában annyira nem meglepő. A volt vezetői is figyelmeztettek rá, hogy nem jó a struktúra, és ez több, mint a pixisből kiesés utáni sértettség. Egy politikai pártot a hatalom szétaprózása nem tesz demokratikusabbá, csak fragmentáltabbá, idővel pedig diszfunkcionálissá. Ami viszont furcsa, az az időzítés. Nem akkor kezd tombolásba az etikai bizottság és esnek egymásnak az érdekcsoportok, amikor mondjuk a párt éppen, hogy túlél egy választást (például a 2014-es EP-t, ahol a „mindenki ellen” állásponttal éppen csak, hogy bekerülnek 5,03 százalékkal), hanem amikor történetének legjobb eredményét éri el.

Egy egész jó kampánnyal, jól felépített Szél Bernadettel és némi kooperativitásra utaló visszalépésekkel sikerült kicsit több, mint négyszázezer szavazatot szerezniük, erre elkezdik felszalámizni önmagukat. Egyszerre idézik egy Arany János-ballada és a Monty Python hangulatát a döntésekkel, tök fölöslegesen. Nem nyertek annyit, hogy a koncon marakodás miatt ugorjanak egymásnak, és olyan keveset sem, hogy a megmaradó erőforrásokon kapjanak össze.

Igazából valószínűleg az MSZP kapcsán korábban gyakran felbukkanó „tényleg ilyen hülyék” népi megfigyelés szolgálhat magyarázattal most is.

Adott egy saját magától belelkesült etikai bizottsági elnök, több személyes ellentét („RobiRobiRobi”), és ezek mellé rengeteg egymást fékező és ellenőrző belső testület. Vagyis bár kellettek a „megfelelő” emberek a megfelelő helyekre a mostani válsághoz, ők csak a kanóc voltak a „megfelelő” struktúrák, vagyis a hasznavehetetlenségig decentralizált pártstruktúra időzített bombájához.

Óva intenék azonban attól, hogy idejekorán temessük az LMP-t. A márkában önmagában még van potenciál, a belső harcok lassan elcsitulnak, és talán sikerül felszínre evickélniük Puzsér Róbertbe kapaszkodva. Ha összesűrűsödnek az események, egy hét rengeteg idő tud lenni a politikában, egy hónap pedig szinte egy örökkévalóság, a választói tömegeknek pedig se figyelmük, se memóriájuk nincsen ahhoz, hogy fél éves apró sztorikért tartósan büntessenek egy pártot.

Ráadásul akármennyire is vegyes Ungár Péter megítélése ellenzéki téren morális szempontból, a politikai tehetségét ostobaság volna tagadni, úgyhogy megvan az esély és az idő a pártnak a stabilizálódásra akár már február végére. Utána pedig összekaparhat megint 5 százalékot az EP-választáson, és meghosszabbíthatja létét a politikai térben.

6. A Momentum megmaradt

A Momentum áprilisi választások utáni megmaradása nem azért kerülhet fel a listára, mert olyan sokként ért volna, hanem azért, mert precedens nélküli. Ha a magyar választópolgárok egyetlen dolgot tanultak meg a rendszerváltás óta, akkor az az, hogy az 5 százalék alatti pártra leadott szavazat elvész. Ez részben önbeteljesítő jóslat is, voltak, akik idén már szavaztak volna a Momentumra, de azt mondták, hogy „ehh, úgysem jut be, nem pazarlom el a szavazatom”.

Nem volt még rá példa, hogy országgyűlési választáson be nem jutó párt ne került volna a süllyesztőbe vagy legalábbis jelentéktelenedett volna el hosszabb vagy rövidebb haláltusa után.

A KDNP rá tudott akaszkodni a Fideszre, a Fodor-féle Liberálisok és a Párbeszéd pedig az MSZP-re, de ezek már inkább hatalomtechnikai segédcsapatok, mint önálló pártok. Az Együtt vezetése legalább elfogadta a valóságot és feloszlatta a pártot, az SZDSZ rövid és látványos haláltusa után esett szét, az MDF utódpártja, a JESZ még generált némi tragikomédiát Bokros Lajos EP-mandátuma körül. A MIÉP lassú, csendes kimúlást produkál, néhol még mindig van talán egy-két szervezete, meg felragasztva maradt matricája, de a realistábbak átvándoroltak a Jobbikba, akikkel még 2006-ban nagy testvérként indultak közös listán. Az FKGP Torgyán után pedig lényegében csak egy szebb napokat látott történelmi párt-brand.

Ami viszont a Momentum 2018 áprilisa előtti történetéhez legközelebb állt, az a Centrum párt, annak is 2002-es szereplése. Akkor 3,90 százalékot ért el, ami egy egyéves párttól elég szép eredmény. Középutas politikát próbáltak közvetíteni, mintegy meghaladva balt és jobbot – ismerős, persze, mert ismerősen fogalmaztam meg a 16 évvel ezelőtt megjelenített gondolatot. Eddig a hasonlóságok. Különbség, hogy párt elnöke nem egy új fiú volt, hanem Kupa Mihály, korábbi pénzügyminiszter. Akkoriban még nem volt olyan erős az elit- és régipolitikaiosztály-ellenesség, viszont nagyobb volt az igény a technokraták iránt.

2002-ben még koraszülöttnek bizonyult a régi törésvonalak meghaladásának eszméje, és 2006-ra 1 százalék alá került a Centrum, majd meg is szűnt. Ehhez képest 2018 áprilisa után a Momentumban tagjelentkezési hullám indult, nem veszett el a belé vetett hit, és mostanában néhol már 5 százalékra is mérik országos szinten. Vereség ilyen jót még nem tett pártnak, mint a Momentumnak április 8-a.

7. Nők az élen

Ez sem annyira sokk, mint kellemes és váratlan fejlemény Magyarországon, ahol a politika alapvetően férfiak dominálta műfaj, ami a fideszesek szerint rendben van, a nemfideszesek többsége szerint meg problémás.

Hosszú sora van annak, hogy miért vannak kevesen a nők a magyar politikában még most is, amikor semmi jogi akadálya nincs a megválasztásuknak, és a globális trend is kedvező a női szerepvállalás felé.

Sőt, már nem is arról szól a diskurzus, hogy való-e a politikába a nő, hanem, hogy a több nő célkitűzést helyes-e kvótával elérni. Ehhez képest Magyarországon még mindig csak 23 nő jutott be a parlamentbe áprilisban, vagyis kevesebb, mint 12 százalék.

Nekem az egyik kedvenc írásom a témában a New York Times 2016-os cikke, ahol leírták, hogy ugyanannyi az esélye egy nőnek, hogy választást nyerjen, csakhogy eleve sokkal kevesebben indulnak megválasztott pozícióért, mint a férfiak. Ennek fényében valahányszor azzal találkozom, hogy nők azon háborognak, hogy férfiak vannak a hatalomban, úgy érzem magam, mint az Úr, mikor arra kéri álmában a lottóötösért imádkozót, hogy legalább vegyen egy sorsjegyet!

A megoldás része lehetne, ha több női példakép lenne a politikában, ami több lányt inspirálna efelé a pálya felé, csak sajnos ez nyilvánvalóan paradoxon. Most viszont a kevés női politikus sokkalta erőteljesebben jelent meg az ellenzéki politikában, kezdve a pulpitus elfoglalásával, ahol az egyik oldalt majdnem csak a női képviselők tartották. Valami égi sugallat hatására ez a tendencia folytatódott, és december 16-án az Alkotmány utcai nagy tüntetésen csak női szónokok szólaltak fel a pártok részéről.

Úgyhogy sokkal könnyebb lesz magának példaképet találnia egy politikai pályát fontolgató fiatal lánynak. Akiket a szociális érzékenységük hajt efelé, azoknak ott van Szabó Tímea, akik a korrupció és basáskodás ellen lépnének fel, azoknak Szél Bernadett, akik szabadságharcosok akarnak lenni, azokat pedig Donáth Anna kiállása inspirálhatja, és így tovább. Ebbe az áramlatba beletartozik, hogy a Momentum két nőt tett az EP-listájának első két helyére, meglátjuk, hogy vajon a többi ellenzéki párt is csatlakozik-e ehhez a tendenciához, és maradandó lesz-e a nők „betörése” a magyar élvonalbeli politikába, vagy csak múló fellángolás marad és visszatér a kolbászparti.

A szerző a Momentum Mozgalom tagja, de amit a cikkben leírt, az nem a párt, hanem a saját álláspontja.

Szarvas Koppány Bendegúz

VIII. kerületi önkormányzati képviselő, a Momentum Mozgalom politikusa.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek