A kormánypártiaknak nem tetszik, ha kiderül: a történelem nem fekete és fehér

Demitizálja és árnyalja, nem pedig relativitzálja az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság figuráit a Kérdések és válaszok 1918-19-ról című kötet, amely kormánypárti véleményvezérek össztüzébe került az elmúlt hetekben.

Jelen írás a Kérdések és válaszok 1918-19-ről című, több szerző által jegyzett, rövid, ismeretterjesztő könyv ismertetésére és kritikájára vállalkozott volna. Közben úgy alakult, hogy a bő száz éve folyó értelmetlen kultúrharcról fog szólni.

Először ejtsünk pár szót magáról a könyvről, hogy tudjuk, honnan indulunk. A Kérdések és válaszok 1918-19-ről a Napvilág kiadó „Kérdések és válaszok” sorozatában jelent meg.

A kátéformátum – hogy egy kérdés-felelet formátumban összeállított fejtágító könyvről beszélünk –, továbbá, hogy sértés nélkül sorolhatjuk a „szórakoztató ismeretterjesztés” kategóriába, abból a szempontból is fontos, hogy a könyvet övező félreértések jelentős része is ebből a körülményből származhat.

Még véletlenül sem egy nehéz olvasmány a könyv – vagy inkább füzet –, és maguk a „szócikkek” sem hosszabbak annál, amit az ember egy átlagos kakálás közben el tud olvasni. A kiválasztott kérdések néhol enyhén bulvárosak, a válaszok tárgyilagosak, a stílusuk mégis könnyed. Az olyan fontos kérdések mellett, mint hogy kik ölték meg Tisza Istvánt, vagy az, hogy miért egyeztek meg a szociáldemokraták a kommunistákkal, felmerülnek olyan – inkább érdekes, mintsem fontos – kérdések is, hogy kommunizálni akarták-e Zsófit, hogy valóban leköpte-e Reisz Leó az oltáriszentséget, illetve hogy volt-e halálfej Szamuely páncélvonatán.

Szintén az ismeretterjesztés és a szórakoztatás egymásra találásából fakad, hogy nem egy kérdés tulajdonképpen az őszirózsás forradalomról és a tanácsköztársaságról szóló városi legendákkal, tévhitekkel, és azok cáfolatával foglalkozik. Ilyen kérdés az is, hogy valóban akart-e guillotine-t felállítani Szamuely a Gizella térre.

Aztán jött a kultúrcicaharc

A könyv megjelenése után számos olyan kritikát kapott, amely szerint relativizálja a vörösterrort. A kiragadott idézetek közül az egyik Csunderlik Péter válasza arra a kérdésre, hogy valóban akart-e Szamuely guillotine-t állítani a Gizella (ma Vörösmarty) térre. A felháborodás azért érthetetlen némiképp, mert Csunderlik sokkal többet foglalkozik Tormay Cécile Bujdosó könyvével, mint Szamuely személyével.

Csunderlik ehhez a fogai között véres kést szorító papírmasé figurához képest próbál meg egy valósabb, kevésbé propagandaízű Szamuely-képet lefesteni, miközben egy percig nem tagadja, hogy Szamuely skrupulus nélkül lövetett és akasztott. Amikor a szerző Lengyel Józsefet idézi, aki szerint Korvin Ottó számára a terror szükséges rossz volt, Czerny József számára szükséges jó, Szamuely számára pedig egyszerűen csak szükséges, akkor ezt az idézetet azzal a Tormaytól származóval állítja szembe, hogy „Szamuely Tibor a gyűlöletnek titokzatos rítusán nevelkedett, és a keleti zsidóknak egy ultraortodox szektájához tartozik, mely mindennél szigorúbb szertartásokat űz”.

Jelen sorok szerzője szerint nem. Relativizálás az lenne, ha nem Szamuely motivációiról adna árnyaltabb képet, hanem a terrort magát nevezné valami egészen másnak.

És mit mond a könyv a vörösterrorról?

Nem kell sokat lapozni, Hajdu Tibor azzal foglalkozó szócikke ugyanis rögtön az imént tárgyalt után következik és valóban állít olyat, hogy a vörösterror áldozatainak száma más forradalmakéhoz képest nem volt magas, ezt követi a számok ismertetése, amely alátámasztja ezt az állítást, mégsem nevezhető „összehasonlító véralgebrának”, hiszen a viszonyítási pont 1918 október-novembere: „mind a forradalmi nép és a fellázadt katonák, mind a Károlyi-kormány rendcsináló szervei” részéről ekkor volt a legtöbb áldozat.

Megjegyzendő, hogy a szerző nem válaszolja meg a feltett kérdést, hogy „beszélhetünk-e vörösterrorról”, mondhatni az olvasóra bízza ennek eldöntését, ugyanakkor arra is kitér, hogy voltak olyan radikálisok, mint Szamuely Tibor, akik követték volna a szovjet példát a terror fokozásáról. Igaz, az olvasónak többször is az az érzése támad, hogy a felvetett témák előbb kerültek kifejtésre és csak később kerültek hozzá kérdések, méghozzá a kattintós címadás követelményeinek megfeleltetve.

A kötetre egyszerre igaz, hogy távolságot tart – és az is, hogy néha kedélyeskedőre vált, ez talán okoz némi zavart az értelmezhetőségben, ugyanakkor nevezhető műfaji sajátosságnak is, érdemes akként tekinteni rá. Általában elmondható, hogy bulvárosabb témák – köztük a közkeletű legendák cáfolata – Csunderlik Péterre hárult, és ezek kifejtése stílusában is kilóg a többi szöveg közül. Habitus kérdése, hogy mennyire tartjuk a témához méltónak Csunderlik élcelődéseit, például a Kun Béla sírógörcseiről szóló fejezetben, melyet úgy kezd, hogy ellentmondásos figura volt az egykori népbiztos, „és nem csak azért, mert meggybefőttel szerette a tojásos nokedlit”.

Összbenyomásom szerint ezek a részek nem csak olvasmányossá teszik a füzetet, hanem a legértékesebb részei is annak. Példával élve: a szovjetházi orgiákról vagy a népbiztosok lucullusi lakomáiról szóló fejezetekben gúnyosan jegyzi meg, hogy a Tanácsköztársaság bukása után született propagandakiadványok szerzői azért is igyekeztek oly nagyon annak befeketítésével, mert maguk is szereplői, illetve haszonélvezői voltak a rendszernek.

Az egyszeri olvasóból a „pfejjbazmeg” érzését kiváltó írások egyben arra is rávilágítanak, hogy a történelmet nem összeesküvések irányítják, hanem sokszor az emberi hülyeség és gyarlóság.

A kötet – és főleg Csunderlik – elleni támadások mögött nem csak az áll, hogy már megint befűtötték a hideg polgárháború páncélvonatát, és a kultúrharc már csak olyan, hogy mindig ellenséget keres és aki keres, az talál.

továbbá, hogy a világ egyszerű, van benne jó és rossz; nem pedig bonyolult, amelyben a jó és a rossz néha összegubancolódik.

Innen nézve válik érthetővé, hogy miért keltett indulatokat a Kérdések és válaszok-sorozat legújabb kötete: 1918-ról szól ugyan, de akkor, amikor szekértábor-háborúink még mindig arról szólnak, hogy ki nyeri meg az azóta eltelt száz évet, már a kilépés a politikavezérelt értelmezési keretből  is árulásnak számít egyesek szemében.