+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Tálos Lőrinc
2018. december 19. szerda, 17:09
Demitizálja és árnyalja, nem pedig relativitzálja az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság figuráit a Kérdések és válaszok 1918-19-ról című kötet, amely kormánypárti véleményvezérek össztüzébe került az elmúlt hetekben.

Jelen írás a Kérdések és válaszok 1918-19-ről című, több szerző által jegyzett, rövid, ismeretterjesztő könyv ismertetésére és kritikájára vállalkozott volna. Közben úgy alakult, hogy a bő száz éve folyó értelmetlen kultúrharcról fog szólni.

 

Először ejtsünk pár szót magáról a könyvről, hogy tudjuk, honnan indulunk. A Kérdések és válaszok 1918-19-ről a Napvilág kiadó „Kérdések és válaszok” sorozatában jelent meg.

 

Készült már hasonló kötet a Horthy- és a Kádár-korról, 1956-ról és a cigányságról is. Megannyi hálás, ugyanakkor sok legendával és közhellyel terhelt téma.

 

A kátéformátum – hogy egy kérdés-felelet formátumban összeállított fejtágító könyvről beszélünk –, továbbá, hogy sértés nélkül sorolhatjuk a „szórakoztató ismeretterjesztés” kategóriába, abból a szempontból is fontos, hogy a könyvet övező félreértések jelentős része is ebből a körülményből származhat.

 

Még véletlenül sem egy nehéz olvasmány a könyv – vagy inkább füzet –, és maguk a „szócikkek” sem hosszabbak annál, amit az ember egy átlagos kakálás közben el tud olvasni. A kiválasztott kérdések néhol enyhén bulvárosak, a válaszok tárgyilagosak, a stílusuk mégis könnyed. Az olyan fontos kérdések mellett, mint hogy kik ölték meg Tisza Istvánt, vagy az, hogy miért egyeztek meg a szociáldemokraták a kommunistákkal, felmerülnek olyan – inkább érdekes, mintsem fontos – kérdések is, hogy kommunizálni akarták-e Zsófit, hogy valóban leköpte-e Reisz Leó az oltáriszentséget, illetve hogy volt-e halálfej Szamuely páncélvonatán.

 

Ezeknek a kérdéseknek a szerepe egyértelmű: ha valaki belenéz a tartalomjegyzékbe, egyből látni fogja, hogy nem egy száraz tankönyvet tart a kezében, hanem egy népszerű kiadványt, amely olyan történelmi témakört jár körül, amelyről akár kocsmában is lehet vitatkozni.

 

Szintén az ismeretterjesztés és a szórakoztatás egymásra találásából fakad, hogy nem egy kérdés tulajdonképpen az őszirózsás forradalomról és a tanácsköztársaságról szóló városi legendákkal, tévhitekkel, és azok cáfolatával foglalkozik. Ilyen kérdés az is, hogy valóban akart-e guillotine-t felállítani Szamuely a Gizella térre.

 

Aztán jött a kultúrcicaharc

 

A könyv megjelenése után számos olyan kritikát kapott, amely szerint relativizálja a vörösterrort. A kiragadott idézetek közül az egyik Csunderlik Péter válasza arra a kérdésre, hogy valóban akart-e Szamuely guillotine-t állítani a Gizella (ma Vörösmarty) térre. A felháborodás azért érthetetlen némiképp, mert Csunderlik sokkal többet foglalkozik Tormay Cécile Bujdosó könyvével, mint Szamuely személyével.

 

A guillotine legendája ugyanis innen származik, ahogy a Szamuelyről a köztudatban kialakult kép is, amelyet az írónő a vérszomjas jakobinus és a vérvádzsidó toposzaiból gyúrt össze.

 

Csunderlik ehhez a fogai között véres kést szorító papírmasé figurához képest próbál meg egy valósabb, kevésbé propagandaízű Szamuely-képet lefesteni, miközben egy percig nem tagadja, hogy Szamuely skrupulus nélkül lövetett és akasztott. Amikor a szerző Lengyel Józsefet idézi, aki szerint Korvin Ottó számára a terror szükséges rossz volt, Czerny József számára szükséges jó, Szamuely számára pedig egyszerűen csak szükséges, akkor ezt az idézetet azzal a Tormaytól származóval állítja szembe, hogy „Szamuely Tibor a gyűlöletnek titokzatos rítusán nevelkedett, és a keleti zsidóknak egy ultraortodox szektájához tartozik, mely mindennél szigorúbb szertartásokat űz”.

 

A kérdés tehát a következő: relativizálásnak számít-e, ha a történész lehántja a vörös terror egyik vezetőjéről az antiszemita propaganda rétegeit és alatta egy összetettebb személyiséget talál?

 

Jelen sorok szerzője szerint nem. Relativizálás az lenne, ha nem Szamuely motivációiról adna árnyaltabb képet, hanem a terrort magát nevezné valami egészen másnak.

 

És mit mond a könyv a vörösterrorról?

 

Nem kell sokat lapozni, Hajdu Tibor azzal foglalkozó szócikke ugyanis rögtön az imént tárgyalt után következik és valóban állít olyat, hogy a vörösterror áldozatainak száma más forradalmakéhoz képest nem volt magas, ezt követi a számok ismertetése, amely alátámasztja ezt az állítást, mégsem nevezhető „összehasonlító véralgebrának”, hiszen a viszonyítási pont 1918 október-novembere: „mind a forradalmi nép és a fellázadt katonák, mind a Károlyi-kormány rendcsináló szervei” részéről ekkor volt a legtöbb áldozat.

 

Megjegyzendő, hogy a szerző nem válaszolja meg a feltett kérdést, hogy „beszélhetünk-e vörösterrorról”, mondhatni az olvasóra bízza ennek eldöntését, ugyanakkor arra is kitér, hogy voltak olyan radikálisok, mint Szamuely Tibor, akik követték volna a szovjet példát a terror fokozásáról. Igaz, az olvasónak többször is az az érzése támad, hogy a felvetett témák előbb kerültek kifejtésre és csak később kerültek hozzá kérdések, méghozzá a kattintós címadás követelményeinek megfeleltetve.

 

Akik a teljes könyvet olvasták (vagy legalább a kritizált, Csunderlik jegyezte fejezet külön jelzett hivatkozásaihoz ellapoztak, mint egy Kaland, Játék, Kockázat könyvben) azok számára egyértelmű, hogy semmilyen relativizálással nem találkozhatunk.

 

A kötetre egyszerre igaz, hogy távolságot tart – és az is, hogy néha kedélyeskedőre vált, ez talán okoz némi zavart az értelmezhetőségben, ugyanakkor nevezhető műfaji sajátosságnak is, érdemes akként tekinteni rá. Általában elmondható, hogy bulvárosabb témák – köztük a közkeletű legendák cáfolata – Csunderlik Péterre hárult, és ezek kifejtése stílusában is kilóg a többi szöveg közül. Habitus kérdése, hogy mennyire tartjuk a témához méltónak Csunderlik élcelődéseit, például a Kun Béla sírógörcseiről szóló fejezetben, melyet úgy kezd, hogy ellentmondásos figura volt az egykori népbiztos, „és nem csak azért, mert meggybefőttel szerette a tojásos nokedlit”.

 

Összbenyomásom szerint ezek a részek nem csak olvasmányossá teszik a füzetet, hanem a legértékesebb részei is annak. Példával élve: a szovjetházi orgiákról vagy a népbiztosok lucullusi lakomáiról szóló fejezetekben gúnyosan jegyzi meg, hogy a Tanácsköztársaság bukása után született propagandakiadványok szerzői azért is igyekeztek oly nagyon annak befeketítésével, mert maguk is szereplői, illetve haszonélvezői voltak a rendszernek.

 

Az egyszeri olvasóból a „pfejjbazmeg” érzését kiváltó írások egyben arra is rávilágítanak, hogy a történelmet nem összeesküvések irányítják, hanem sokszor az emberi hülyeség és gyarlóság.

 

Talán éppen ezért kísérte felháborodás a kötetet jobboldali szellemi körökben: hiszen az nem csak a jobboldalon általánosan elfogadott legendákat cáfol meg, de teljes egészében demitizálja Kun Bélát éppúgy, mint Szamuelyt.

 

A kötet – és főleg Csunderlik – elleni támadások mögött nem csak az áll, hogy már megint befűtötték a hideg polgárháború páncélvonatát, és a kultúrharc már csak olyan, hogy mindig ellenséget keres és aki keres, az talál.

 

A kötet ugyanis egy teljes, nem csak 1918-19 eseményeire visszavezethető világnézetet cáfol: jelesül azt, amely szerint mi magyarok nem vagyunk urai a sorsunknak, felettünk mindig mások döntenek,

 

továbbá, hogy a világ egyszerű, van benne jó és rossz; nem pedig bonyolult, amelyben a jó és a rossz néha összegubancolódik.

 

Innen nézve válik érthetővé, hogy miért keltett indulatokat a Kérdések és válaszok-sorozat legújabb kötete: 1918-ról szól ugyan, de akkor, amikor szekértábor-háborúink még mindig arról szólnak, hogy ki nyeri meg az azóta eltelt száz évet, már a kilépés a politikavezérelt értelmezési keretből  is árulásnak számít egyesek szemében.

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A németek és a franciák nem támogatják különösebben a többi NATO-tagállam megvédését egy orosz támadás esetén, a britek és az USA viszont sokkal tettrekészebb egy új felmérés szerint.

Gazdaságpolitikusuk szerint ha már a választók 25-30 százaléka ki akar lépni, akkor ideje minderről társadalmi
vitát kezdeményezni.

Tényleg Dézsi Csaba András kardiológus, önkormányzati képviselő lesz a Fidesz jelöltje.

A héten egy újabb civil jelölt jelentkezett be. Mutatjuk, ki.

Csak a két magyar többségű megyében csökken jelentősen a népességfogyás, Erdély többi régiójában viszont óriási a különbség a halálozások és az élveszületések száma között, mutatja ki egy friss statisztika.

Joe Biden túl öreg ahhoz, hogy elnök legyen – erre válaszul hívta ki fekvőtámaszpárbajra az elnökjelölt a 83 éves férfit.

A főállamügyész szerint a cseh miniszterelnök korrupciós ügyében eddig összegyűjtött bizonyítékok nem elegendőek sem a vádemeléshez, sem a nyomozás leállításhoz.

A hét kérdése

Miközben Matolcsy György, a Párbeszéd, az LMP és a Momentum azon vitázik, jó vagy rossz lenne-e Magyarországnak az euró minél előbbi bevezetése, az Azonnali az olvasókhoz fordul: kell-e nektek magyar euró?

Azért ide elnéznénk

Nem is akárhol: a híres Pezsgőházban! December 7-én fél Közép-Európa ott lesz Baranya fővárosában!

Hogyan amerikanizálódtak a hazai ideológiai viták, a kampánytechnikák, a politikai intézményrendszer? Dec. 10.

Kifejezetten érdekesnek tűnő konferencia a budapesti Goethe Intézetben december 12-én.

November 22-től egészen december 15-ig a PIM-ben!

Ezt is szerettétek

Szerintünk az újságírókat korlátozó új szabályok nem felelnek meg az alkotmány követelményeinek, úgyhogy bepereltük az Országgyűlés Hivatalát és magát Kövért is.

Mikor lesz tárgyalás és ítélet? Mi lesz, ha nyerünk? Hogy néz ki egyáltalán egy kereset a házelnök ellen? Elmondjuk a perünk kulisszatitkait!

Eddig is csak egy-két helyen szabadott videózni a parlamentben, de mostantól még kevesebb helyen lehet, és még hangfelvételt készíteni se szabad szinte sehol a Házban.

Twitter megosztás Google+ megosztás