Orbán Viktor tettei fölött addig hunynak szemet nyugaton, amíg nem kezd el kemény diktátorként viselkedni. Ha az ellenzék fenn tudja tartani a nyomást, Orbánnak engednie kell majd.
Ebben az írásban sok olyan dolgot említünk, amiről régebben már írtunk, az események aktualitása és a mostanában csatlakozott olvasók kedvéért mégis összefoglalom.
1848 és 1956 fontos tanulsága, hogy külső segítségre nem nagyon számíthatunk. Mióta Hunyadi Mátyás kísérlete egy stabil, Kárpát-medencei, a magyar király vezette közép-nagyhatalom összehozására kudarcba fulladt, Magyarország területe mindig is érdekszféra volt.
A trianoni békediktátum sem azért született (a közvélekedés ellenére), mert valami magyar legény elcsábította Clemenceau feleségét, hanem azért, hogy az újabb kísérletet a Közép-Európai Nagyhatalom (akkor épp az Osztrák-Magyar Monarchia) megszilárdulására lehetetlenné tegyék. Többször írtam már erről, hogy a határvonalak jól láthatóan a gyenge országok létrehozásának céljával lettek meghúzva.
Ezzel az érdekszféra-léttel az jár, hogy a mindenkori bécsi vagy budapesti vezető nem aktív alakítója az európai nagypolitikának, mint volt például Andrássy Gyula Berlinben, 1878-ban.
Ezért aztán, amikor európai reakciókat várunk magyar (román, szlovák, szerb, stb.) politikai fejleményekre, mindig az aktuális európai nagyhatalmi helyzetből kell kiindulni,
és abból, hogy ennek a nagyhatalmi játszmának a szereplői milyen érdekeket akarnak itt érvényesíteni.
Magyarország továbbra is kis pont
1956-ban, amikor ott volt a világnak a koreai háború és a szuezi válság, Németország épp kezdett lábra állni a vereségből, de még hadserege nem nagyon volt (a Bundeswehr 1955 végén állt fel), senkinek sem kellett egy nyílt fegyveres konfrontáció az orosz medvével, inkább megerősítették a határokat és óvakodtak attól, hogy okot adjanak a szovjeteknek, hogy megindítsák a páncélosokat nyugat felé.
1956 vérbe fojtása egy olyan körülmény volt, amelyet az akkor nagyhatalmi játszmában el kellett fogadni. A fejekben ott volt a kétmillió kínai katona, amint offenzívát indít a Jalu folyónál, és nem akarták ugyanezt látni az Elbánál, mert mindenkinek nagyon is élő emlékei voltak erről. Néhány száz magyar halott nem tűnt ezért nagy árnak.
Orbán Viktor szerencséje az, hogy Magyarország azóta is kis pont.
Az Európai Unió és országai külön-külön is óriási problémákkal küzdenek. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján nagy európai vezetők (Németországban Helmut Kohl, Franciaországban Mitterand, Angliában Thatcher, az EU-ban pedig Jacques Delors) adtak választ a kor nagy kérdéseire, és alkották meg azt az Európai Uniót, amibe mi is beléptünk.
Az a „töketlen Brüsszel”, amelyet nálunk szokás emlegetni, valójában a kínkeserves munkával megalkotott válasz a gyökeresen eltérő igényekkel fellépő nagy tagok igényeire, egy rendkívül kényes és körülményesen működő kompromisszum, amely azonban képes volt kialakítani a közösségi vívmányok rendszerét, az EU belső piacát szabályozó tételes jogot és esetjogot.
Ez a rendszer azonban reformra szorul
A reformfolyamatot nehezíti az a tény, hogy az EU-tagok politikai elitje jelentős részben olyan politikusokból áll, akik a nyolcvanas évek végén aktív nagy elődök vállán állva képzeli el a politizálást.
Ez önmagában nem lenne baj, de ezek a politikusok abban szocializálódtak, hogy egy fejlett nyugati demokráciában mindig nagyjából ugyanolyan választási eredmény születik: nyer a nagy jobboldali vagy nagy baloldali párt és vagy egyedül, vagy egy-két kisebb párttal koalícióra lépve kormányoz. Ennek eredménye mostanra az lett, hogy eltávolodtak a választóiktól. Ez nem jelenti automatikusan azt, hogy amit akarnak, az rossz, azt azonban igen, hogy a választóikkal ezt már nem tudják mindig elfogadtatni.
A megoldandó problémák viszont jelentősek. A francia szociális rendszer és munkajogi környezet fenntarthatlanul drága és veszélyezteti az ország versenyképességét, viszont szent tehén: Macron nem véletlenül sodródott a bukás szélére a reformkísérletével. Németországban a tizenöt éve bevezetett szociális törvénycsomag szorul reformra, mivel a világ egyik leggazdagabb és legfejlettebb országában milliók élnek (és nem bevándorlók) szegénységben, bizonytalan lakhatás mellett.
Az Unió déli országait folyamatosan nyomasztja az, hogy egykori pénzeikhez képest aránytalanul erős az euró, ezért olyan költségeket kell vállalniuk, amelyet például Kínában, ahol az állam mesterségesen vigyáz a jüan árfolyamára, nem kell. Ettől viszont az addig hagyományos húzóágazatnak számító könnyűiparuk versenyképtelenné válik, holott munkáskéz, noch dazu bevándorló munkáskéz lenne bőségesen.
Angliában Thatcher megtette, amit megkövetelt a haza, kivégezte a világbirodalomra méretezett, pénzt zabáló ipart, azonban olyan nagy falatok, mint az egészségügy, szintén megoldásra várnak.
Az Európai Unió pedig felvett egy csomó, az alapítókétól jelentősen eltérő politikai kultúrájú országot (minket pl.), és küzd azzal, hogy ezek az országok nyelik a pénzt, mint kacsa a nokedlit,
miközben simán van mindegyikben olyan gettó, ahol pucér gyerekek játszanak az udvaron. Közben viszont migrációs nyomás van, az egykori gyarmatokról jönne munkáskéz (mert az kéne), viszont jön velük egy csomó probléma is.
Kelet-Európát ugyanakkor Németország nagyrészt gyarmatosította. Német kézben vannak a nagy ellátórendszerek kulcselemei (ha az összes magyar Aldi, Lidl, Penny, Spar bezárna, holnaptól elég sok helyen nem lenne mit enni), német kézben van az ipar, és így közvetve minden, amihez német iparcikkek kellenek. A német ipari-gazdasági elit pedig elégedett az itteni korrupt vezetőkkel, akik a kedvükért simán a saját országuk ellen dolgozva alakítják át a jogi környezetet.
Ez a problémahalmaz időnként több tízmilliárd eurós pénzügyi válságokat (Görögország, Olaszország), milliárd euróba fájó migrációs válságokat (2015-16, Merkel-Erdoğan paktum), politikai válságokat (brexit, katalán válság), szociális válságokat (a szélsőséges iszlám megjelenése a második-harmadik generációs leszármazottaknál, az AfD erősödése Németországban) okoz, amelyekre ráadásul Oroszország, és néha az USA aktív zavarkeltéssel rásegít. Közben Kína folyamatosan próbál teret nyerni, komolyan veszélyeztetve a német és amerikai pozíciókat Kelet-Európában.
Ebben a helyzetben Orbán Viktornak egy dolga van, és ezt jól csinálja: mindig csak kis lépésekben haladni előre, és soha nem tűnni kemény diktatúrának,
közben pedig Brüsszelben a németek hű szövetségeseként mindent megszavazni. Természetesen egyik fővárosban sem hülyék ülnek, látják, mit csinál Orbán, egyszerűen nincs idő és energia vele foglalkozni.
Orbán minden rosszalkodásával sem tud a fontossági lista ötödik-hatodik helyénél feljebb kerülni,
mikor Salvini épp azzal zsarolja az EU-t, hogy bedönti az eurót, meginog Merkel széke, az angolok a világtörténelem legnagyobb szeppukujára készülnek, Trump kereskedelmi háborút kezdeményez.
Ebben legfeljebb másodpercekre vannak változások: akkor jön egy-egy keményebb nyilatkozat, meg az olyan gesztusok, hogy Orbánt nem teszik rá a családi fotóra valami nemzetközi konferencián. Orbánt ez persze teljesen hidegen hagyja.
Hogy lehet ezen változtatni?
Kedvenc ellenzékünk véletlenül rátalált a helyes módszerre. Ugyanis
Orbánt (és Kaczyńskit) a végtelenségig eltűrik, ameddig puha diktátorok. Abban a pillanatban, hogy elkezdődik az erőszak, az EU-nak, illetve az EU vezető hatalmainak közbe kell lépnie.
Azt, hogy a magyar média nem független, simán elviselik az EU-ban, Párizs agglomerációja (vagy akár Lyoné) önmagában nagyobb piac, mint a komplett magyar médiapiac.
Azt viszont, hogy „putyinista módszerekkel” verik a képviselőket, azt nem lehet válasz nélkül hagyni. Persze ott az 1956-os példa, hogy bármit lehet válasz nélkül hagyni, ezért kell figyelni az európai környezetre. Amiből szerintem jelenleg a következő emelendő ki:
+ Németországban a CDU új vezetése látványosan szakítani akar Merkel néhány hagyományos politikai beidegződésével (elengedték a migránskvótát például), hogy „profilírozza” magát.
+ A brexit épp levegőt vesz a nagy finálé előtt, január végén akar May szavazást, túlélte a bizalmi szavazást, most háttérpolitika megy.
+ Salvini önállósodása lendületet fog veszíteni, és az EU nem mutathat gyengeséget.
+ Macronnak kapóra jön, ha megmutathatja a külpolitikában a határozottságát, mivel épp – veszteségekkel – visszavonulni kényszerült egy belpolitikai csatából.
+ Orbán keménykedése és oroszbarátsága lehetőséget ad arra, hogy a lengyel-magyar egységfrontot megosszák.
+ Amerika nem lépett közbe a CEU érdekében, de a nagykövetük szokatlan nyíltsággal közölte, hogy ennek az az ára, hogy magyar távolságtartást várnak Putyintól az ukrán ügyben.
Ezek összessége azt jelenti, hogy Orbán keménykedése érdekes téma, amelyet használni lehet. Amennyiben tartós és kínos lesz, érdekelni fog sokakat.
Orbánt hosszú idő után először sikerült uniós mozgásterében korlátozni. Válaszút előtt van: vagy felad stratégiai pozíciókat, vagy vállalja az arcvesztést az EU-ban. Mindkettőt megtette már korábban, de sosem ekkora mértékben.
De ez az egész helyzet megszűnik abban a pillanatban, ahogy lazítani tud a nyomáson, ami itthon ránehezedik.
Szerencséjére a rendőrség jobban felszerelt és kiképzett, mint 2006-ban, az ellenzéke pedig nem játszik piszkos eszközökkel, ahogy ő tette 2006-ban. De kulcskérdés, hogy a nyomást, amelynek jelenleg a zászlóvivői az ellenzéki képviselők, fenn lehet-e tartani. Ha igen, akkor olyan kulcskérdésekben kell visszavonulót fújnia, amilyenekben korábban nem tette, vagy fel kell vállalnia az ellenzéki képviselőket verető elnyomó szerepét, amely sok, eddig még mellette kitartó német barátot kényszeríthet fájdalmas döntések meghozatalára.
Orbán logikus következő lépése az „oszd meg és uralkodj” elve: valahogy éket kell vernie a spontán kialakult ellenzéki összefogás tagjai közé.
Az ellenzék feladata is világos: ott van az öt pont, ragaszkodni kell hozzá, és minden idők legnagyobb szilveszteri buliját kell megszervezni.
Mi itt a Múzsánál nem szoktunk forradalmakról és győzelmekről beszélni, most se tesszük. Ez egy esély, amelyet jó politikai döntésekkel ki lehet használni. Azért esély, mert Orbán politizálni kényszerül, miközben jó ideje nem viszonyult az ellenzékéhez mint politikai tényezőhöz. Egy dolgot azonban ne felejtsünk el:
Orbán Viktor azért jutott oda, ahol van, mert ő a magyar, de az egész európai politikatörténet egyik legokosabb, legügyesebb, legtehetségesebb politikusa.
Aki azt hiszi, hogy nyert, téved. Leülhetett Kaszparovval sakkozni, már lépett ötöt, és még nem kapott mattot. Kaszparovval szemben ez óriási teljesítmény, de a matt még odébb van.
Ésik Sándor cikke a Diétás Magyar Muzsán jelent meg először, lájkoljátok ott is!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
