A gazdasági növekedés nem jó, a mennyiség nem minőség

Kontó Sándor

Szerző:
Kontó Sándor

2018.12.11. 08:08

Ésszerű és felelős döntés-e olyan gazdaság vízióját követni, amely nem veszi figyelembe a növekedés korlátait, vagy egyenesen tagadja azok létezését? Szerintem nem.

Pozitív fejlemény, hogy a gazdasági rendszer és a globális ökológiai válság összefüggéseinek témája egyre inkább helyet kap a médiában, gyökeret ver a köztudatban, gondolatokat ébreszt, vitákat szül. A nézőpontok és vélemények sokasága és sokszínűsége szintén örvendetes, hiszen ez feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a probléma súlyosságához és összetettségéhez méltó diskurzus alakuljon ki. Ugyanakkor

aligha lehet pozitívként értékelni az olyan megnyilvánulásokat, amelyek előfeltevéseiből hiányzik a nyilvánvaló tények tisztelete, következtetéseiből pedig a józan ész iránymutatása.

Nemrég jelent meg az Azonnalin Isztin Péter Növekedés és környezetvédelem egyszerre? Naná! Ezt üzenik az idei Nobel-díjak című írása, amely az ilyen megnyilvánulásoknak egy szélsőséges példája. Eredetileg erre a cikkre szerettem volna röviden reagálni, viszont Gyulai Iván megelőzött válaszával. Konkrétumokban gazdag írásában választ ad arra a kérdésre, hogy a gazdasági növekedés és a „környezetvédelem” kompatibilisek-e egymással: Nem. Az alábbiakban én is ezt a kérdéskört fogom körüljárni, valamivel általánosabb nézőpontból.

Mindenekelőtt – ha a gondolatmenet kedvéért egy kis időre megelőlegezzük, hogy a gazdaságnak növekednie kell – érdemes talán azt a kérdést feltenni, hogy meddig kell a gazdaságnak növekednie?

Akik azon az állásponton vannak, hogy a gazdasági növekedés igencsak fontos, hiszen ebben rejlik az emberiség boldogulásának kulcsa, rendszerint nem igazán beszélnek erről – pedig kézenfekvő kérdésnek tűnik. Van olyan állapot, amikor a gazdaság mérete éppen megfelelő? Ez esetben talán azért nem kerül szóba, hogy meddig kell növekednie, mert nem lehet tudni.

Növekednie kell, ez viszont biztos. Hogy meddig, az majd kiderül, ha odaértünk. Hogy hová? Majd ha odaértünk, meglátjuk. De miért is kéne megállnunk?

Növekedhet a gazdaság örökkön örökké, nem? Így lesz a világ egyre és egyre boldogságosabb!

Minden gazdasági tevékenység természeti erőforrásokat igényel

Én úgy látom, akik a gazdasági növekedésben látják az emberiség boldogulásának kulcsát, tévúton járnak. Mindenekelőtt ki kell mondani a nyilvánvalót, mert sajnos a gazdaságról szóló diskurzusban nem feltétlenül veszik figyelembe:

végtelen gazdasági növekedés nem lehetséges, ennek fizikai korlátai vannak.

Továbbá, a gazdaság ideális méretének elérésében sem bízhatunk, hiszen a növekedés fizikai korlátait már régen átléptük, a Földön mégsem paradicsomi állapotok uralkodnak.

Persze, léteznek ellenvetések. Például, hogy a gazdasági növekedés miért is ne lehetne örökös, amennyiben függetlenítjük azt a fizikai valóságtól. Sajnos vagy nem sajnos, ez is tévképzet. Akárhogy is próbálkoznánk, a dolog lényegéből fakadóan

minden gazdasági tevékenységhez elkerülhetetlenül kapcsolódik konkrét anyag- és energiaáramlás.

A felhasznált anyag és energia pedig nem a légüres térből áramlik a gazdaságba, hanem az általunk elérhető fizikai környezetből: közkeletű elnevezéssel természeti erőforrásokból. Sőt, anyag- és energia addig is hatással van erre a környezetre, amíg a gazdaság szolgálatában áll, és akkor is, amikor már nem. Igaz ugyan, hogy a természeti erőforrások használata lehet hatékonyabb (kevesebb erőforrással, illetve környezeti hatással ugyanakkora vagy nagyobb gazdasági teljesítményt elérni), de az említett oknál fogva ez a hatékonyságnövekedés sem tarthat a végtelenbe.

Mindez szintén alapvetés, gondolhatnánk. Ebből az is következik, hogy a Tóth Csaba által szorgalmazott nem materiális gazdaság, bár kívánatos, de önmagában nem megoldás.

És hogy lehet az, hogy régen átléptük a növekedés korlátait, mégis azt tapasztaljuk, hogy a gazdaság egyre csak növekszik, és nem úgy néz ki, hogy ez a közeljövőben megváltozna? – vethető ellen ez is. Hiszen a Föld szén-, kőolaj-, és földgázkészletei, amelyek jelenleg a gazdasági teljesítmény és növekedési potenciál alapját képezik, még előreláthatólag jó ideig nem fognak kimerülni. Sőt, az is elképzelhető, hogy a fosszilis energiahordozók szerepét a jövőben kiválthatja valami más.

Hol vannak a korlátok, amiket átléptünk?

A gazdaság méretének korlátossága gyakorlatilag nem a forrásoldali szűkösségben áll, hanem abból következik, hogy a gazdaság szükségszerűen olyan természeti rendszerekbe van ágyazva, amelyek igénybevételük esetén képesek ugyan a megújulásra, viszont a regenerálódás üteménél már most jóval nagyobb igénybevételnek vannak kitéve.

A regenerálódás üteménél nagyobb igénybevétel törvényszerűen ahhoz vezet, hogy a rendszer funkciói idővel romlanak, majd teljesen megszűnnek, a legrosszabb esetben visszafordíthatatlanul.

Esetünkben a rendszer funkciói olyan (szerencsétlen műszóval élve) ökoszisztéma-szolgáltatások, amelyek civilizációnk, és ezzel együtt éppenséggel gazdaságunk létfeltételei. Ha ezt felismertük, világossá válik, hogy a gazdasági növekedés szigorú keretek közé van szorítva.

Ésszerű és felelős döntés-e olyan gazdaság vízióját követni, amely nem veszi figyelembe ezen kereteket, vagy egyenesen tagadja azok létezését? Szerintem nem.

Isztin Péter egyébként jól gondolja, hogy „a környezet károsítása egyben a gazdasági növekedésre is rossz hatással lehet: a környezetszennyezés egy ponton túl fenyegeti a növekedés fenntarthatóságát.”

Valóban, a környezetpusztítás tényleg fenyegeti a gazdaságot – a fenti megfogalmazás logikája viszont, meglátásom szerint, egy rendkívül torz, kifordított értékrendet tükröz. Én inkább így fogalmaznék: a gazdaság további növekedésével járó környezeti hatások civilizációnk létalapjait és nem mellesleg a földi élet gazdag változatosságát fenyegetik.

A mennyiség nem minőség

Azok, akik a gazdasági növekedésben látják az emberiség boldogulásának kulcsát, mégis elfogadják a fenti gondolatmenetet, esetleg arra a következtetésre juthatnak, hogy minden remény elveszett arra, hogy a világ egy jobb hely legyen, ezért kétségbe esnek és elkeserednek. Ne tegyék!

A legsúlyosabb tévedés ugyanis, talán nem is az örökös növekedés ábrándja, nem is az a rövidlátás, miszerint van még hova növekedni, hanem az, hogy a gazdasági növekedés jó.

Ezzel nem azt az állítást szeretném szembeállítani, hogy a gazdasági növekedés rossz. Arra az egyszerű igazságra szeretnék rámutatni, hogy a mennyiség nem minőség.

Talán ez is magától értetődőnek tűnik, azonban mégis fontos kiemelni, hiszen a jelenkor társadalmi-gazdasági-ökológiai válsága, legalábbis részben, éppen abban gyökerezik, hogy a közgondolkodást uraló értékrendben e nyilvánvaló és alapvető fogalmi dichotómia, kimondva vagy kimondatlanul, szisztematikusan összemosódik. Leegyszerűsítve, de lényegében

arról a téves előfeltevésről van szó, hogy a több mindig jobb, továbbá, ha valami rossz, akkor azért az, mert valami kevés.

Bármennyire is lehetetlenül ostobának tűnik ez a megközelítés, minden jel arra mutat, hogy a gazdaságról való vélekedéseket, és ezzel tulajdonképpen a földi élet sorsát meghatározó folyamatokat, igen jelentős mértékben ez a tévedés hatja át. Mennyiség (a gazdaság mérete) és minőség (az emberek boldogulása, közjó) között ennek ellenére lehet kapcsolat, de az nem inherens, hanem ok-okozati. Értelemszerűen, azután kezdhetjük el az ok-okozati összefüggéseket feltárni, és csakis azután, hogy ezt beláttuk.

Isztin Péter a következőket írja: „De miért fontos egyáltalán a gazdasági növekedés? Az evidens dolog mellett, miszerint a növekedés révén materiális értelemben gazdagabbak leszünk, nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a gazdasági jólét erősen korrelál egy sor más jó dologgal: a toleranciával, az emberi jogokkal, a demokráciával, az iskolázottsággal, az egészséggel, sőt a tisztább környezettel is.”

Ezzel a kinyilatkoztatással kapcsolatban több probléma is felmerül.

1. Nem evidens, hogy a gazdasági növekedéssel gazdagabbak leszünk

Pontosabb, ha úgy fogalmazunk: lesznek, akik gazdagabbak lesznek. Továbbá az sem evidens, hogy miért lenne jó, ha pusztán materiális értelemben gazdagabbak lennénk. A pszichológia tudománya és a népi bölcsesség („a pénz nem boldogít”) egyaránt kimutatták, hogy

az anyagi jólét abszolút mértéke bizonyos alapszükségletek kielégítésén túl nem járul hozzá az elégedettség érzéséhez.

Ebben a tekintetben sokkal relevánsabb volna más tényezőket megemlíteni, amelyeket viszont gyakran negligálnak. Az ember meglepően szerény anyagi feltételek mellett is képes elégedett és boldog lenni, amennyiben teljesülnek bizonyos nem anyagi jellegű feltételek: stabil és tartalmas emberi kapcsolatok, a hasznos és kreatív munka öröme, az értelmes lét élménye – általában olyan feltételek, amelyek hiányát a modern ember jelentős részben éppen a társadalmi-gazdasági rend sajátosságai miatt szenvedi meg.

Persze nevetséges volna azt állítani, hogy az anyagi jólét vagy annak hiánya nem döntő tényező az emberek elégedettségében, illetve elégedetlenségében – csakhogy nem az abszolút, hanem a relatív mértéke a döntő. A szélsőséges vagyoni egyenlőtlenségek olyan referenciákat teremtenek, amelyekhez gyakorlatilag senki nem képes igazodni: lehet az ember bármilyen gazdag, mindig lesz olyan, akinek több a pénze, nagyobb a háza, jobb az autója, trendibb a ruhája, zöldebb a kertje, stb. A világ szerencsésebb felén az anyagi jóléttel kapcsolatos elégedetlenség és frusztráció elsősorban ebből származik.

2. A korreláció nem jelent feltétlenül ok-okozati összefüggést

Így az legalábbis kérdéses, hogy az olyan, alapvetően nem gazdasági jelenségek, mint a tolerancia, az emberi jogok, a demokrácia, az iskolázottság tényleg következnek-e a nagy gazdasági teljesítményből, jólétből. Sőt, a korreláció ténye is kérdéses, hiszen jópár ellenpéldát ismerünk, mind a történelemből, mind a jelenből. Ha csak a nyugati típusú társadalmakra fókuszálunk, már valóban erősebb összefüggést érezhetünk – erről azonban én ok-okozati viszony helyett közös okra, a közös történelmi, kulturális gyökerekre asszociálnék. (Mégiscsak inkább a felvilágosodásból következik Adam Smith és Montesquieu, mint Adam Smith-ből Montesquieu.)

De korreláció ide vagy oda, én

legfőképp attól óvakodnék, hogy ilyen összetett kulturális és társadalmi mintákat egyedül a gazdasági meghatározottságok számlájára írjak.

(Egyébként figyelemreméltó, hogy ebben a tekintetben milyen plasztikusan adaptálja a marxista társadalomelemzés egyik alapvonását egy ízig-vérig kapitalista narratíva.)

3. Mitől is csökken a környezetszennyezés a gazdagabb országokban?

Való igaz, hogy a gazdag országokban a gazdasági növekedéssel egy ponton túl „tisztább” lett a környezet, ez azonban nagyrészt annak köszönhető, hogy a leginkább környezetszennyező iparágak a kevésbé gazdag országokba települtek – ahol pedig sokkal, de sokkal „koszosabb” lett a környezet.

A gazdasági növekedés szükségessége mellett a tiszta környezettel érvelni enyhén szólva méltatlan azokkal szemben, akik a globalizáció negatívumait, így a mérhetetlen környezetpusztítást és környezetszennyezést a leginkább elszenvedik.

Ráadásul ez a „megtisztulási” tendencia kizárólag olyan környezeti problémákra igaz, amelyek helyhez köthetők, míg azokra, amelyek diffúzan vagy globális szinten jelentkeznek, mint amilyen például az éghajlatváltozás, egyáltalán nem.

Hosszasan lehetne még ecsetelni a gazdasági teljesítményfétis és növekedésmítosz kritikáját, viszont a fentiek arra talán elegendőek, hogy illusztráljam: ez a nézőpont mennyire szélsőségesen naiv, vagy inkább egyoldalú és ignoráns. A gazdasági növekedés ugyanakkor nem csak egy idea, amit elég volna gondolatban felváltani valami mással.

Számtalan tényező összjátéka az, ami fenntartja a gazdaságban a növekedés – társadalmi, gazdasági és ökológiai összeomlással fenyegető – kényszerét. Hogyan szabadulhatunk meg ettől a kényszertől? Nehéz kérdés. Rengeteg előremutató törekvés, reménykeltő fejlemény és jó példa létezik. De az biztos, hogy a gazdaságról való gondolkodásban és eszmecserében még mindig sokkal több energiát kellene fektetni ennek a kérdésnek a megválaszolására – és talán kevesebbet a kérdés jogosságának tagadására.

A szerző humánökológus.

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek