Adóztassuk-e meg a környezetterhelést? És ha igen, hogyan?

Tóth Csaba

Szerző:
Tóth Csaba

2018.12.09. 07:53

Hogyan tudunk tovább növekedni úgy, hogy ne terheljük a környezetet? Ha kipróbáljuk a nem materiális gazdaságot. És hogyan adóztassuk meg a környezetterhelést, hogy ne törjön ki lázadás? Erre is lehet megoldás.

Az Azonnalin vita alakult ki arról, hogy a gazdasági növekedés káros-e környezetvédelmi szempontból. Ez a kérdés azért problémás, mert a gazdasági növekedés nyilvántartóan nem tarthat a végtelenségig. Ha például az Isztin Péter írásában szereplő példát vesszük alapul, és évi 3 százalékos növekedéssel számolunk, akkor 46 év múlva a gazdaság a mai 4-szeresére, 92 év múlva a mai 16-szorosára, 184 év múlva a mai 256-szorosára fog nőni. De ha lassabb növekedéssel és időnkénti visszaeséssel is számolunk, ötszáz éves távlatban akkor is legalább a mai gazdaság 50-100-szorosáról beszélünk.

Lehetséges ez? Nagyon valószínűtlen.

Egy véges populációjú Földön – abban feltehetően mindenki egyetért, hogy a Föld populációja sem nőhet a végtelenségig  a gazdasági növekedésnek kell, hogy legyen határa.

Miért nem próbáljuk ki a nem materiális gazdaságot?

Tehát a kérdés inkább az, hogy a mainál valamennyivel nagyobb gazdaság milyen hatással lenne a környezetre. Gyulai Iván azzal érvel, hogy a jelenlegi gazdaság alapvetően materiális alapú, és mivel már ez is feszegeti a bolygó határait, adja magát a válasz, hogy a nagyobb gazdaság biztosan nagyobb terheléssel is jár együtt. Mivel azonban még egy alapvetően nem materiális gazdaságot még sehol nem próbáltak ki, ebben nem lehetünk biztosak.

Pedig el lehet képzelni egy országot, ahol a GDP nagy részét nem materiális, vagy a mainál jóval kisebb materiális igényű gazdaság adja.

Például ma Magyarországon egy felnőtt évente átlagosan körülbelül egyszer megy színházba. Miért ne mehetne minden hónapban, vagy akár minden héten? Hasonló elmondható a koncertekről, városi sétákról, moziról, sporteseményekről. De az iskolarendszeren kívüli oktatás is nagyon kis szeletet hasít ki a gazdaságból ma. Miért ne lehetne, hogy az átlagember minden évben tanul valamit, mondjuk nyelvet, sportot, művészeti vagy kézműves tevékenységet? És beszélhetnénk még szelíd turizmusról, ökogazdálkodásról is.

Nyilvánvaló, hogy el lehet képzelni olyan világot, ahol a nem materiális (vagy legalábbis minimális materiális erőforrást igénylő) gazdaság a mai nem materiális gazdaság akár 10-50-szerese, ami azt jelentené, hogy akár a materiális igény csökkenése mellett is tudna stagnálni, vagy kis mértékben növekedni a gazdaság (legalábbis egy ideig).

Ez pedig azért nagyon fontos, mert azt viszont nagyon nehéz elképzelni, hogy az emberek hajlandóak lennének átváltani egy kisebb gazdaságú társadalomra. Márpedig abban egyetértek Gyulai Ivánnal, hogy

a környezetszennyezés csökkentése megköveteli a lényegesen kisebb materiális gazdaságú társadalmakat.

Adókkal vagy kvótákkal küzdjünk a környezetszennyezés ellen?

A vitában két lehetőség merült fel az anyag- és energiafelhasználás csökkentésére: környezetvédelmi adók, vagy adminisztratív korlátozás (kvótákkal). Mindkettő alkalmas az anyagfelhasználás csökkentésre, a kérdés inkább az, hogy melyikre van nagyobb esély. Én nem látom, hogy az adminisztratív korlátozást milyen módon lehetne megvalósítani. A korlátozás tartós és elmélyült nemzetközi együttműködést igényelne, hatására felmennének az árak, jó eséllyel megerősödne a feketepiac, amelynek fenntartásában mindenki érdekelt lenne (mivel máshogy nem lehet beszerezni a kérdéses anyagot), és nem lenne forrás az ellenőrzésre.

Ha viszont a környezetszennyezés árai beépülnének az adókba, akkor lehetne pénz az ellenőrzésre, a szennyezés hatásainak csökkentésére és helyreállításra, és várhatóan kisebb lenne a feketepiac.

De persze a magasabb adókra is kevés esély van, különösen nemzetközi szinten, az online vásárlás világában. Mert ha az adóztatás nem közösen történik, akkor a köztes terméket felhasználó cég a kisebb adókat kivető országokban előnyhöz jut, a végfelhasználó meg a kisebb adókat kivető országokból fogja megrendelni a kívánt terméket.

A végfelhasználás esetében mégis ez tűnik a járhatóbb útnak. Például talán meg lehetne oldani, hogy az igen nagy környezeti terhelésű elektromos kütyükkel csak akkor lehessen az internethez kapcsolódni, vagy legalább SIM-kártyával használni, ha az adott eszköz után megfizették a környezetterhelési adót. És a regisztrációs kötelezettség miatt az elektromos autók esetében is megoldhatónak tűnik a végfelhasználói adózás. Illetve vannak olyan termékek, melyeket közvetlenül külföldről nem, vagy csak korlátozottan lehet beszerezni. Tipikusan ilyenek az energiahordozók (ideértve az áramot is).  


Nyilván a végfelhasználói adók kivetése se olyan egyszerű, ahogy a jelenlegi franciaországi sárgamellényes megmozdulások is mutatják.

Az adóemelés mindig népszerűtlen, különösen a szegényebbek körében, akik sokkal jobban megérzik a hatását, még akkor is, ha kevesebbet fogyasztanak. Egy lehetséges megoldás az lenne, ha a megadóztatásból származó bevételeket szétosztanák a szegények között, vagy esetleg mindenki kaphatna belőle egyenlő részt. Ekkor

a kevés energiát, kütyüt, stb. használó szegények közvetlenül is érdekeltté válnának az energia megadóztatásában.

A környezetterhelés véghasználói megadóztatása nem tökéletes módszer, de még mindig kivitelezhetőbbnek tűnik, mint a kitermelés megadóztatása, vagy kvótákkal történő korlátozása.

A szerző a CEU PhD-hallgatója

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek